Vasi Szabó János: Szájberhalom

Eric Arthur Blair emlékére

Megszorult a teremben a meleg levegő. A légkondicionáló korábban felmondta a szolgálatot. Az Európai Unió Multikulturális Konferenciájára érkezett előadók verejtékező arccal, pattanásig feszült idegekkel hallgatták a se vége, se hossza köszöntőket, majd az unalomig ismert előadásokat. Ugyanazok az elcsépelt szólamok, amik tíz, húsz, harminc éve szálldostak az „örök konferenciajárók” ősz szakálla mögül. Csak a fiatalokat feszítette a kínzó szóláskényszer, hogy szétüvöltsék a huszonegyedik század valódi problémáit, amiről hallani sem akart az EU nagytiszteletű szociológus társadalma. A permanens gyanakvás légköre mételyezte a konferenciát, a Ruhr-vidéki törökök a párizsi arabokra fújtak, a pomerániai kasmír népesség a dorchesteri hindukat figyelte gyanakvással, kik maguk is a dublini pastukat tartották szemmel, a nápolyi bantuk az oslói palesztinokat, míg a mindenütt jelenlévő kínai populáció képviselői ferde szemmel vizslatták az összes többi résztvevőt. A vendéglátók érezhető tehertételként kezelték a Brüsszelből rájuk osztott összejövetelt, s a tagállamokból összesereglett résztvevőit.

scifi  A szünetet jelző lágy gépi hang hozta el a klausztrofóbiás tünetekkel küszködők számára a megváltást a sok szócséplés után. A saját levében főtt társaság – feledve tudományos tekintélyét, jómodorát, letaposva az előtte álló sarkát, sőt, könyökkel odább taszítva azt– kiverekedte magát az ajtón. Megteltek a Vértesboglári Konferenciapalota fehér műmárvánnyal borított folyosói a szédülten kóválygó, vagy a jeges koktélokat iszogató férfiak és nők csoportjaival. Utóbbiak közé tartozott az a két úriember, akik a folyosó távolabbi beugrójába húzódva kortyolgatták a bódító levet, s folytattak éles polémiát a globalizmus, a multikulturák megoldatlan ügyeiről.

  Erdei Vilmosnak hívták a fiatalabbikat. Magas, erős testalkatú férfi volt. Markáns vonásai, rövid kefe-frizurás haja inkább emlékeztette valamelyik köztévés szappanopera sztárjára a kívülállót, mint egy ügybuzgó kutatóra. Győrből érkezett, eltelve a fejlett nyugat-dunántúli régió polgárainak nagyképűségével.

  Cserfalvi Igornak hívták a beszélgető társát: alacsony, arányos felépítésű, őszbe csavarodó hajú férfi. Tekintete azé a kutatóé volt, aki képes feláldozni az élet pórias hívságait a Szent Társadalomtudományok szolgálatáért cserében. Távoli, Erdei számára ismeretlen helységből érkezett. Viseltes öltözéke arról árulkodott, hogy a közszférában dolgozik.

  Vitájuk a kulturális antropológusok megfigyelési lehetőségei körül kavargott. Ezen a ponton megakadt a társalgás. Minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy Cserfalvinak fejébe szállt az ital, s mint egy elakadt videó-szalag, egyre csak azt hajtogatta:

  -      Ne haragudjon, de ön téved! Megtéveszti a globalista sokszínűség, a mindenhol fellelhető kulturális minták. Ugyanakkor a fősodortól elzárt közösségekben, eltérő környezeti és történeti hatások miatt, kialakulnak azok a gondolatok, amelyek az adott feltételekhez alkalmazkodva a kultúrák közötti különbségek kibontakozásához vezetnek. Bécs és München multikulturális fénykörében, a jómódú nyugati megyékben nem lehet érzékelni a különböző társadalmi csoportok, rasszok együttéléséből kialakult egyediséget! A városom ott fekszik Európa határán, a kultúra peremvidékén. Ahogy ön is jól tudja: a kultúra pediglen nem más, mint az az összetett egész, ami magába foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, erkölcsöt, törvényt, hagyományt, és minden más olyan képességét és szokását az embernek, amiket a társadalom tagjaként sajátított el.* Ha a saját szemével kíván meggyőződni az állításom igazáról, jöjjön el terepmunkára Szájberhalomra, szívesen látom…

  Mielőtt Erdei válaszolhatott volna, felbúgott az ismerős hang, s a tanácskozás résztvevői rendezetlen sorokban áramoltak a nagyterem éhes ajtó-szája felé.

*Edward Burnett Tylor

Erdei Vilmos nem találkozott többet a férfivel; sem az ülések elnyújtott órái – napjai – alatt, sem később, amikor a vasútállomás forgatagában bámészkodott. De Cserfalvi szavai ott fortyogtak agyának túlfűtött kohójában. Elhatározta: nem Európa metropoliszainak színes multikulturális világáról írja a közelgő disszertációját, hanem az egykori Monarchia határán épült poros városka populációjáról.

   Távoli hang… Kellemes női hang. A nevemet ismételi. Megmozdítom a karomat, majd a fejemet, lassan felhúzom a lábam; öregesen roppan a derekam, ahogy felülök. Hogy vissza ne dőljek, a térdemen összekulcsolom a kezemet. Kinyitom a szemem. Meglepetéssel tapasztalom, hogy a szúró fájdalom elmarad. Opálszín fényben ázik a helyiség, tompítja a tárgyak kontúrjainak kínos élességét, a sötét és világos kápráztató ellentétét. Az ébresztő-hipnózis tudatta velem: hol vagyok, hány parszeket szelt át az űrhajó, míg hibernálva feküdtem. Ez ösztökél arra is, hogy lelépjek a puha műanyag padlóra. Botladozva, de sikerül elérni a kis kézi vezérlésű járművet. Megkönnyebbülten süppedek az ülésbe. Az ajtók automatikusan kinyílnak, amint tovább gördül az elektromos jármű a félhomályos folyosókon. A legénység és az utasok az első mozdulatokkal küszködnek a lezárt fémajtók mögött. A büszkeség gyönge árama fut át lomha agysejtjeimen, mikor arra gondolok, hogy az én szervezetemet tartották a legerősebbnek az ébresztéshez a YEAR-1000 utasai közül a mindenható komputerek. Szétnyílik előttem az utolsó fémfal: a vezérlőteremben vagyok. A villogó műszerek közt megtalálom a hatalmas falképernyő kapcsolóját. A sötétség épp olyan sűrűnek és végtelennek tűnik, mint az álmom a hibernációban. Apró aranyfüggők csillannak, díszeként az éjfekete palástnak. Befordul a képbe a célállomás, a Sarik bolygó. Nagy, sárga égitest. Kráterektől csúf szederjes „arcán”, mint elmérgesedett pattanás nő ki az ember építette kupolaváros. Ahogy közeledik, úgy tűnnek föl rajta a horpadások, körötte a sivár tájban pedig a hegyekké halmozott hulladék, sorsukra hagyott meddőhányók, a harminc méter átmérőt is elérő fémcsövek. Utóbbiak gigantikus acélférgekként kígyóznak, tűnnek el és bukkannak föl a vigasztalanul sárgálló homokban. Elfordítom az arcom a kopár planéta irányából. Mögöttem, hasonló járgányokon közlekedve föltűnnek a csillaghajó leszállását majdan irányító személyzet tagjai…

  Bömbölő sírásra ébredt. Kócos, barna kislány itatta az egereket a szembeni ülésen, vörösen égett arcának bal felén a tűzfolt. Érces hang torkolta le:

  -      Befogd a szádat, pulya! Megmondtam, nincs több perec. – Az anyja – a szűk farmernadrágból kibuggyanó hasú, nagymellű, karvalyorrú cigányasszony – adott neki egy sallert. Ettől a gyerek csak még inkább visítani kezdett, mire a nő is elvesztette maradék türelmét: - A szar csípje ki a segged! Fogd már be a pofád!

  E fülsértő kakofónia kiverte Erdei Vilmos szeméből az álmot. A fantasztikus könyv – Világállam című -, amit a szunyókálás előtt olvasott, az ülés alá esett. A lányka vadul kalimpáló lába miatt alig tudta fölvenni. Csak úgy áradt a szitok a szénszemű anyjából. A vicinális közben becsattogott a megyeszékhelyre. A pályamunkásokkal együtt a hangoskodó utastársai is leszálltak.

  Itt legalább fél órát várt a szerelvény, a végéről vagonokat kapcsoltak le, könnyített teherrel lépték át a schengeni övezet határát. Bár a táj eztán is az Európai Unió területe volt, ám mintha láthatatlan falon haladtak volna át, nemcsak a fülledt levegő, hanem „maga” az idő is megállt volna, a koszos ablak előtt elvonuló, gaz fölverte táj, a poros falvak a múltból elővillanó képek. Hegyek komorlottak a távolban, aszfaltszínű, kövér fellegek koronázták csúcsukat. Akácligetek tarkították a dombos vidéket, a sínek mellett nagy táblán hirdette a kopott felirat: BINE ATI VENIT LA CYBER-DEAL!

  A vonat megállt a vasútállomás földszintes épülete előtt. Erdei görgős bőröndje az első lépések után elakadt a betonjárda repedésében. A vasútállomás homlokzatáról tégláig koszlott a vakolat, a váróterem egyik szegletében ráccsal fedett kis ablak mögött a jegypénztár bújt meg, szemben vele a restaurant: dohányfüstös talponálló. A kijárat pántjaiból kifordult ajtaja egy kátyús bekötőútra nyílt. A távolban a városka szélső házai délibábként vibráltak a hőségben. A restivel szemben taxi árválkodott, egy ütött-kopott Oltcit. A sofőr sehol. Erdei türelmesen ácsorgott a jármű mellett, bámulta a szélvédőt, az ablaktörlő vonalán túl felhajtott függöny formában rárakódott port. Közben előkerült a mokány, füstös képű taxis. Messziről szaglott a cujkától. Izzadó homlokát törölgetve kérdezte: Buna zivá! Unde ái merdzse?** Vilmos értetlen képét látva elvigyorodott: Versztét du? Aztán elkomorodott a barna fizimiska: Csak nem magyar vagy?

  A pink színű betűkből kirakott Pensiunea felirat jelezte az ifjúsági szállóra emlékeztető lapos épület homlokzatán, hogy megérkeztek. Fülig érő szájjal fogadta a taxis a viteldíjat, koszos bézbólsapkáját megbillentve búcsúzott.

  Vékony, fehér bőrű, harmincas nő állt a recepciónál. Csontos testén nem akadt egy gömbölyded pont, sápadt, aszketikus arcán a szeme alatt, a szája sarkában már megjelentek a szarkalábak. Kontyba feltűzött, hollófekete haja csak erősítette a vénlányos kinézetet, ám keskeny fekete szemében sötét tűz égett. A melle fölött ferdén fölcsíptetett lapkán ez állt: Viorela Popliceanu. Mély hangon szólította, németül kérte el Erdei igazolvány-kártyáját. Kétágyas szobában szállásolta el, a WC és a zuhanykabin a folyosó végén volt. A férfi rátolta a farostlemezajtó riglijét, kinyitotta a fülledt helyiség ablakát, ám a gondozatlan udvar felől beáramló macskaürülék-szagot beszippantva meggondolta magát, összehúzta a függönyt is. A szivacsmatrac a derekánál rögvest bemélyedt, ahogy elterült az egyik ágyon. Holnap felkeresem Cserfalvi Igort, a mai nap még alkalmatlan a terepmunka kezdetének.  

  Kivette bőröndjéből a hazulról hozott ásványvizet, langy erecske csordogált végig az ajkán. Csak kókadozni bírt a melegben, remélte: este enyhül a hőség, s a büdös; akkor kiszellőztethet. Kiemelte a kofferből a vonaton elkezdett vékonyka, vörösben játszó borítójú Világállam-könyvet. A címadó novella folytatását olvasta:”… a leszállás elmarad. Az űrhajó orbitális pályán kering az űrben; egy ormótlan, ütött kopott komp szállítja az utasokat a bolygóra, a kupolaváros kikötőjébe. Ott az egyenruhás személyzet szűkös váróterembe terel minket, majd rezzenéstelen arcú android fináncok átforgatják az útipoggyászt, végigpásztázták – lapos, műanyagházú letapogatókkal – a ruházatunkat. A fogadtatás nem volt túl szívélyes, mégis örömmel lépek ki a hatalmas hibrid város műfényébe. A széles sugárutat vadonatúj épületek, s nagy neoncsöves transzparensek kísérik. A nyelv és a betűk idegensége, valamint a jókora holografikus arcképek ismeretlensége miatt nem tudom eldönteni, mi célból vannak ott. Az út szélén várakozó robottaxikhoz lépek, beülök a legközelebbibe. Beprogramozom a professzor címét és várom, hogy a gépezet a magasba emelkedve elszállítson. De, nem történik semmi! A tucatnyi járműből egy sem működik. Látom, amint a volt útitársak döbbenten mennek egyik gépezettől a másikig. Káromkodom cifrát, majd belátva, hogy ettől nem fognak megmozdulni a járművek – lehangoltan elindulok gyalog. A hajó könyvtárában kapott régi várostérkép a kalauzom. A meglepetéseknek nincs vége: befordulva az első keresztutcába, mellbe-vágó látvány fogad. Az űrkikötő makulátlan tisztasága után hihetetlen kontrasztként tárul elém az urbánus táj. Elképedve kerülöm ki a szürke toronyházak lábánál összegyűlt szeméthegyeket, ugrálom át a csordogáló szennypatakokat. Az épületek falának repedésében mohaszerű, kékeszöld növény burjánzik; elborítja az emeleteket, körülszövi az ablakokat, utóbbin a plexi vagy üvegborítás helyett csak lyukacsos papír feszül. Zizegéséhez a tokból kifordult nagy udvari lengőajtó nyikorgása ad kíséretet.

**Jó napot. Hová menne?

Rövidesen elfogy az utca aszfaltburkolata is. A hiányos kockakövek közt gyanús összetételű tócsák csillognak. Egy rozsdamarta, darabokra szedett sikló mögül embersor bukkan elő. Bezúzott kirakatú áruház előtt áll a tömeg, természetellenes mozdulatlanságban. Ezek a „lények” csakis robotok lehetnek, s gazdáik parancsára ácsorognak a bolt előtt. Föltámad a kíváncsiságom: a Világállam legtöbb bolygóján rég kivonták a forgalomból ezeket az elavult, emberszabású konstrukciókat. Odasomfordálok az ajtóhoz, s benézek a vállak fölött a helyiségbe. Mielőtt hozzászokhatna a szemem a homályhoz, az előttem álló – megszólalásig humanoid – robot jól irányzott karlendítéssel a gyomromba könyököl. Kétrét görnyedve vágódok a kirakatnak.

   - Nem tolakszunk előre! – recsegi a fémes, kioktató hang, bár gazdája arra sem méltat, hogy hátra forduljon.

   Megszégyenülten tápászkodom föl. Dühöngő gondolatom a Robotika Törvénye körül kavarog, de tudomásul kell vennem: az enyémtől lényegileg eltérő kultúrába vetett a kíváncsiság.”

  Újabb meleg, poros napra ébredt. Válltáskájába gyömöszölt néhány fontosnak vélt– és tán Cserfalvi Igort is érdeklő – jegyzetet. Rázárta a csomagokra az ajtót. A recepciónál Viorela kisasszony közömbös arccal fogadta, feszült rajta a vajszínű egyenruha, a pulton nyugtatva kezét merev derékkal állt. Erdősnek kósza gondolata támadt: tegnap óta el sem mozdult a helyéről… A férfi kérésére egy régi tárcsás telefonon hívott taxit. Vilmos meg sem lepődött, hogy a rozoga Oltcitot találta a vendégház ajtaja előtt. Vigyorgó gazdája ezúttal bemutatkozott a kézfogás után: Liciniu Piturka.

  A település a múlt század nyolcvanas éveinek jellegzetes terméke volt, földszintes kockaépületek, és négyemeletes lapostetejű sorházak. Ahogy a betonépületek közt haladtak, feltűnt Vilmosnak a korábbi építmények, a hangulatos városmag hiánya. Még az otthoni Sztálinváros és Leninváros építtetői is meghagytak egy központot, urbanizált csakraként funkcionáló helyet; de ez a homokszín kisváros egyenesen valamelyik Corbusier-utód tervrajz-asztaláról csusszant a hegyek ölébe.

  Nem számolta, mennyi idő telt el, míg végre rátalált Piturka taxija a keresett házra, ami a város távolabbi, viszonylag konszolidált kerületében állt. Néhány satnya leander tengődött a földszintes, palatetős épület előtt. Erdei hosszan keresgélte a csengőt, ám nyoma sem volt ilyennek a kovácsoltvasból készült kapun. Egy bojtos végű zsinór lógott fölötte. Ezt hősünk türelmetlenül kétszer is erőteljesen megrántotta. A ház ajtaja résnyire kinyílt, majd teljesen kitárult. Cserfalvi Igor elképedve állt a néhány soros lépcső legfelső fokán.

  -      Üdvözlöm a ház urát! Tán, emlékszik rám a tanár úr? Erdei Vilmos vagyok, a multikulturális konferenciáról… - de nem fejezhette be, mert az ősz férfi rekedten fölnevetett,  széttárta a karját, s végre lesietett a vaskapuhoz. Nyögve húzta el az útból a nyikorgó alkotmányt, szívélyesen üdvözölte a kollégáját.

  -        A magasságosra mondom, vénülök. Mindenről elfeledkezem. Fáradjon beljebb! -

  Puritánul berendezett helyiségbe vezette Vilmost.

  -        Kér egy italt, Erdei úr?

  Meg sem várva a választ elsietett, majd egy műanyag tálcán két pohárral és egy teli üveggel tért vissza. Erdei felismerte a gyenge szilvapálinka ízét. Cserfalvi leült vele szembe. Kissé remegő kézzel, de egy hajtásra kiitta a pohárka tartalmát.

  A társalgás a kötelező udvariassági formulával, közömbös témával indult. Ám, ha két néprajzkutató összetalálkozik, lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne a „szakmára” terelődjön a szó. Akárcsak hónapokkal korábban, most is az idős férfi szónokolt. A sűrűsödő kortyintások hatására igencsak megeredt a nyelve…

  -      A hetvenes években alapították itt a szupertitkos Kutatóintézetet, a Nagy Konduktor ötlete volt a világvégén is túl egy lépéssel telepíteni, néhány év múlva a munkatársaknak fölépült köré ez a város. Kilencven után bezárták az intézményt. Ám Szájberhalom, ahogy a székely építők hívták - hivatalos nevén Cyber-Deal -, itt maradt. A lakossága ugyanannyi főt számlál, mint a szocializmus idején. Se haláleset, se születés, se elvándorlás, se betelepülés nem volt azóta. Az ezredforduló után hívta föl rá a figyelmemet egy bukaresti kolléga. Tíz éve vettem ezt a házat, itt élek a szájberhalmiak közt. Figyelemmel kísérem az egyedi kultúrájukat, hagyományaikat, ami se a román, se a magyar, se a szász szokásokkal nem mutat egyezést, igazi unikum!

  -        De ez miben nyilvánul meg, mitől van így? Miért más itt az élet? – vetette közbe Erdei

  Cserfalvi úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést; telitöltötte a poharát pálinkával, s szinte kiabálta a szavakat:

  -        Fiatalember! Értse meg, itt nincs emberi lépték! Ugyanazok a személyek, akik a nyolcvanas évektől bejegyzett lakói a városnak, ma is - az utolsó emberig - itt élnek. A taxis, aki magát idehozta, harminc éve Piturka elvtárs. A szállón, ha jól sejtem, még mindig Popliceanu kisasszony a recepciós. Semmit se öregedett; mikor ideköltöztem, csaptam neki a szelet, de mintha a falnak beszéltem volna… Itt nincs emberi antropológia… Nincs emberi kultúra… Nincs emberi… szabadság sem… Hisz látta… nálunk így mennek a dolgok… - amikor a mondandójában idáig ért, a szó az ajkára fagyott. A mozdulat, amivel a poharát a szájához emelte, félúton elakadt. Kitisztult a zavaros pillantása, elkerekedett a szeme, fájdalmas hörgés hagyta el a torkát:

  -      Mit mondtam? Magasságos, rosszul szóltam. Alkoholos befolyás alatt álltam! Egy vén hülye vagyok!

  Erdei megrendülve nézte az öreg rángatózó arcát. A kidagadó erekkel átszőtt reszkető keze a szék karfáját markolta. A komód tetején mintás terítő közepére helyezett régi tárcsás telefonhoz lépett.

  -        Cserfalvi úr, nem tudtam, hogy beteg. Azonnal fölhívom az orvosát, csak adja meg a telefonszámát!

  -        Orvos… Minek? Óh, egek! Végem van. Az a rohadt pálinka az oka. Viorela hányszor mondta: egyedül piálj Igor, akkor nincs ellenőrzés, s te csak nem vagy olyan bolond, hogy följelentsd magad.

  Az udvarra nyíló ajtó fölé szerelt rézcsengő hangja szakította félbe a tudós őrjöngését. Erdei úgy kapott az ósdi kilincskar felé, mint vízbe esett ember a mentőöv után. A kar engedett az erőteljes nyomásnak, az ajtó kinyílt. Vilmos meglepetésére karcsú, feketehajú, középkorú nő állt odakint. Fehér köpenye és vaskos orvosi táskája arra késztette a férfit, hogy utat engedjen neki. A doktornő rámosolygott, majd egyenesen Cserfalvihoz sietett. Az öregember tekintetében félelem fénylett. A csinos hölgy megfordult – ismét elővette a lefegyverző mosolyát. Becsukta Erdei orra előtt a kis előteret a szobától elválasztó, addig nyitva hagyott ajtót. Vilmos idegesen járkált a szűk helyiségben. A szobából meghatározhatatlan hang szűrődött ki. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: fülét az ajtó fényezett lemezéhez nyomva hallgatózott. Mintha odabentről halk nyöszörgést, majd elfojtott jajgatást hallott volna! Kitárult az ajtó, alig tudott elugrani mellőle, s a szépség lépett ki rajta. Udvariasan elköszönt és formás hátsóját tekerve kilibegett a ház kapuja előtt várakozó csillogóan új Audi A4-eshez.

  Erdei a gyors orvosi beavatkozás feletti csodálattal és tudóstársa iránt érzett szánalommal a lelkében ült le az öreggel szemben, ám a változás még őt is meglepte. Cserfalvi Igor, mintha mi sem történt volna, a félig töltött poharat az ujjai közt tartva szólt hozzá:

  -        Tisztelt kolléga, ha nem csal az emlékezetem, a kulturális minták különbözőségének témakörét feszegettük az imént. Nos, szerintem ez az egész Cyber-Deal sztori kissé föl van fújva…

  Erdei Vilmos homlokán kövér csöppökben gyöngyözött a veríték, halántékán kidagadt az ér. A rémület, ami mintha a nyitva felejtett ajtón a fülledt levegővel áramlott volna be, fekete árnyékot vetett ember agyának sejtállományára…

Szombathely, 1989-2015

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo