Vasi Szabó János: Szájberhalom

Eric Arthur Blair emlékére

Megszorult a teremben a meleg levegő. A légkondicionáló korábban felmondta a szolgálatot. Az Európai Unió Multikulturális Konferenciájára érkezett előadók verejtékező arccal, pattanásig feszült idegekkel hallgatták a se vége, se hossza köszöntőket, majd az unalomig ismert előadásokat. Ugyanazok az elcsépelt szólamok, amik tíz, húsz, harminc éve szálldostak az „örök konferenciajárók” ősz szakálla mögül. Csak a fiatalokat feszítette a kínzó szóláskényszer, hogy szétüvöltsék a huszonegyedik század valódi problémáit, amiről hallani sem akart az EU nagytiszteletű szociológus társadalma. A permanens gyanakvás légköre mételyezte a konferenciát, a Ruhr-vidéki törökök a párizsi arabokra fújtak, a pomerániai kasmír népesség a dorchesteri hindukat figyelte gyanakvással, kik maguk is a dublini pastukat tartották szemmel, a nápolyi bantuk az oslói palesztinokat, míg a mindenütt jelenlévő kínai populáció képviselői ferde szemmel vizslatták az összes többi résztvevőt. A vendéglátók érezhető tehertételként kezelték a Brüsszelből rájuk osztott összejövetelt, s a tagállamokból összesereglett résztvevőit.

scifi  A szünetet jelző lágy gépi hang hozta el a klausztrofóbiás tünetekkel küszködők számára a megváltást a sok szócséplés után. A saját levében főtt társaság – feledve tudományos tekintélyét, jómodorát, letaposva az előtte álló sarkát, sőt, könyökkel odább taszítva azt– kiverekedte magát az ajtón. Megteltek a Vértesboglári Konferenciapalota fehér műmárvánnyal borított folyosói a szédülten kóválygó, vagy a jeges koktélokat iszogató férfiak és nők csoportjaival. Utóbbiak közé tartozott az a két úriember, akik a folyosó távolabbi beugrójába húzódva kortyolgatták a bódító levet, s folytattak éles polémiát a globalizmus, a multikulturák megoldatlan ügyeiről.

  Erdei Vilmosnak hívták a fiatalabbikat. Magas, erős testalkatú férfi volt. Markáns vonásai, rövid kefe-frizurás haja inkább emlékeztette valamelyik köztévés szappanopera sztárjára a kívülállót, mint egy ügybuzgó kutatóra. Győrből érkezett, eltelve a fejlett nyugat-dunántúli régió polgárainak nagyképűségével.

  Cserfalvi Igornak hívták a beszélgető társát: alacsony, arányos felépítésű, őszbe csavarodó hajú férfi. Tekintete azé a kutatóé volt, aki képes feláldozni az élet pórias hívságait a Szent Társadalomtudományok szolgálatáért cserében. Távoli, Erdei számára ismeretlen helységből érkezett. Viseltes öltözéke arról árulkodott, hogy a közszférában dolgozik.

  Vitájuk a kulturális antropológusok megfigyelési lehetőségei körül kavargott. Ezen a ponton megakadt a társalgás. Minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy Cserfalvinak fejébe szállt az ital, s mint egy elakadt videó-szalag, egyre csak azt hajtogatta:

  -      Ne haragudjon, de ön téved! Megtéveszti a globalista sokszínűség, a mindenhol fellelhető kulturális minták. Ugyanakkor a fősodortól elzárt közösségekben, eltérő környezeti és történeti hatások miatt, kialakulnak azok a gondolatok, amelyek az adott feltételekhez alkalmazkodva a kultúrák közötti különbségek kibontakozásához vezetnek. Bécs és München multikulturális fénykörében, a jómódú nyugati megyékben nem lehet érzékelni a különböző társadalmi csoportok, rasszok együttéléséből kialakult egyediséget! A városom ott fekszik Európa határán, a kultúra peremvidékén. Ahogy ön is jól tudja: a kultúra pediglen nem más, mint az az összetett egész, ami magába foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, erkölcsöt, törvényt, hagyományt, és minden más olyan képességét és szokását az embernek, amiket a társadalom tagjaként sajátított el.* Ha a saját szemével kíván meggyőződni az állításom igazáról, jöjjön el terepmunkára Szájberhalomra, szívesen látom…

  Mielőtt Erdei válaszolhatott volna, felbúgott az ismerős hang, s a tanácskozás résztvevői rendezetlen sorokban áramoltak a nagyterem éhes ajtó-szája felé.

*Edward Burnett Tylor

Erdei Vilmos nem találkozott többet a férfivel; sem az ülések elnyújtott órái – napjai – alatt, sem később, amikor a vasútállomás forgatagában bámészkodott. De Cserfalvi szavai ott fortyogtak agyának túlfűtött kohójában. Elhatározta: nem Európa metropoliszainak színes multikulturális világáról írja a közelgő disszertációját, hanem az egykori Monarchia határán épült poros városka populációjáról.

   Távoli hang… Kellemes női hang. A nevemet ismételi. Megmozdítom a karomat, majd a fejemet, lassan felhúzom a lábam; öregesen roppan a derekam, ahogy felülök. Hogy vissza ne dőljek, a térdemen összekulcsolom a kezemet. Kinyitom a szemem. Meglepetéssel tapasztalom, hogy a szúró fájdalom elmarad. Opálszín fényben ázik a helyiség, tompítja a tárgyak kontúrjainak kínos élességét, a sötét és világos kápráztató ellentétét. Az ébresztő-hipnózis tudatta velem: hol vagyok, hány parszeket szelt át az űrhajó, míg hibernálva feküdtem. Ez ösztökél arra is, hogy lelépjek a puha műanyag padlóra. Botladozva, de sikerül elérni a kis kézi vezérlésű járművet. Megkönnyebbülten süppedek az ülésbe. Az ajtók automatikusan kinyílnak, amint tovább gördül az elektromos jármű a félhomályos folyosókon. A legénység és az utasok az első mozdulatokkal küszködnek a lezárt fémajtók mögött. A büszkeség gyönge árama fut át lomha agysejtjeimen, mikor arra gondolok, hogy az én szervezetemet tartották a legerősebbnek az ébresztéshez a YEAR-1000 utasai közül a mindenható komputerek. Szétnyílik előttem az utolsó fémfal: a vezérlőteremben vagyok. A villogó műszerek közt megtalálom a hatalmas falképernyő kapcsolóját. A sötétség épp olyan sűrűnek és végtelennek tűnik, mint az álmom a hibernációban. Apró aranyfüggők csillannak, díszeként az éjfekete palástnak. Befordul a képbe a célállomás, a Sarik bolygó. Nagy, sárga égitest. Kráterektől csúf szederjes „arcán”, mint elmérgesedett pattanás nő ki az ember építette kupolaváros. Ahogy közeledik, úgy tűnnek föl rajta a horpadások, körötte a sivár tájban pedig a hegyekké halmozott hulladék, sorsukra hagyott meddőhányók, a harminc méter átmérőt is elérő fémcsövek. Utóbbiak gigantikus acélférgekként kígyóznak, tűnnek el és bukkannak föl a vigasztalanul sárgálló homokban. Elfordítom az arcom a kopár planéta irányából. Mögöttem, hasonló járgányokon közlekedve föltűnnek a csillaghajó leszállását majdan irányító személyzet tagjai…

  Bömbölő sírásra ébredt. Kócos, barna kislány itatta az egereket a szembeni ülésen, vörösen égett arcának bal felén a tűzfolt. Érces hang torkolta le:

  -      Befogd a szádat, pulya! Megmondtam, nincs több perec. – Az anyja – a szűk farmernadrágból kibuggyanó hasú, nagymellű, karvalyorrú cigányasszony – adott neki egy sallert. Ettől a gyerek csak még inkább visítani kezdett, mire a nő is elvesztette maradék türelmét: - A szar csípje ki a segged! Fogd már be a pofád!

  E fülsértő kakofónia kiverte Erdei Vilmos szeméből az álmot. A fantasztikus könyv – Világállam című -, amit a szunyókálás előtt olvasott, az ülés alá esett. A lányka vadul kalimpáló lába miatt alig tudta fölvenni. Csak úgy áradt a szitok a szénszemű anyjából. A vicinális közben becsattogott a megyeszékhelyre. A pályamunkásokkal együtt a hangoskodó utastársai is leszálltak.

  Itt legalább fél órát várt a szerelvény, a végéről vagonokat kapcsoltak le, könnyített teherrel lépték át a schengeni övezet határát. Bár a táj eztán is az Európai Unió területe volt, ám mintha láthatatlan falon haladtak volna át, nemcsak a fülledt levegő, hanem „maga” az idő is megállt volna, a koszos ablak előtt elvonuló, gaz fölverte táj, a poros falvak a múltból elővillanó képek. Hegyek komorlottak a távolban, aszfaltszínű, kövér fellegek koronázták csúcsukat. Akácligetek tarkították a dombos vidéket, a sínek mellett nagy táblán hirdette a kopott felirat: BINE ATI VENIT LA CYBER-DEAL!

  A vonat megállt a vasútállomás földszintes épülete előtt. Erdei görgős bőröndje az első lépések után elakadt a betonjárda repedésében. A vasútállomás homlokzatáról tégláig koszlott a vakolat, a váróterem egyik szegletében ráccsal fedett kis ablak mögött a jegypénztár bújt meg, szemben vele a restaurant: dohányfüstös talponálló. A kijárat pántjaiból kifordult ajtaja egy kátyús bekötőútra nyílt. A távolban a városka szélső házai délibábként vibráltak a hőségben. A restivel szemben taxi árválkodott, egy ütött-kopott Oltcit. A sofőr sehol. Erdei türelmesen ácsorgott a jármű mellett, bámulta a szélvédőt, az ablaktörlő vonalán túl felhajtott függöny formában rárakódott port. Közben előkerült a mokány, füstös képű taxis. Messziről szaglott a cujkától. Izzadó homlokát törölgetve kérdezte: Buna zivá! Unde ái merdzse?** Vilmos értetlen képét látva elvigyorodott: Versztét du? Aztán elkomorodott a barna fizimiska: Csak nem magyar vagy?

  A pink színű betűkből kirakott Pensiunea felirat jelezte az ifjúsági szállóra emlékeztető lapos épület homlokzatán, hogy megérkeztek. Fülig érő szájjal fogadta a taxis a viteldíjat, koszos bézbólsapkáját megbillentve búcsúzott.

  Vékony, fehér bőrű, harmincas nő állt a recepciónál. Csontos testén nem akadt egy gömbölyded pont, sápadt, aszketikus arcán a szeme alatt, a szája sarkában már megjelentek a szarkalábak. Kontyba feltűzött, hollófekete haja csak erősítette a vénlányos kinézetet, ám keskeny fekete szemében sötét tűz égett. A melle fölött ferdén fölcsíptetett lapkán ez állt: Viorela Popliceanu. Mély hangon szólította, németül kérte el Erdei igazolvány-kártyáját. Kétágyas szobában szállásolta el, a WC és a zuhanykabin a folyosó végén volt. A férfi rátolta a farostlemezajtó riglijét, kinyitotta a fülledt helyiség ablakát, ám a gondozatlan udvar felől beáramló macskaürülék-szagot beszippantva meggondolta magát, összehúzta a függönyt is. A szivacsmatrac a derekánál rögvest bemélyedt, ahogy elterült az egyik ágyon. Holnap felkeresem Cserfalvi Igort, a mai nap még alkalmatlan a terepmunka kezdetének.  

  Kivette bőröndjéből a hazulról hozott ásványvizet, langy erecske csordogált végig az ajkán. Csak kókadozni bírt a melegben, remélte: este enyhül a hőség, s a büdös; akkor kiszellőztethet. Kiemelte a kofferből a vonaton elkezdett vékonyka, vörösben játszó borítójú Világállam-könyvet. A címadó novella folytatását olvasta:”… a leszállás elmarad. Az űrhajó orbitális pályán kering az űrben; egy ormótlan, ütött kopott komp szállítja az utasokat a bolygóra, a kupolaváros kikötőjébe. Ott az egyenruhás személyzet szűkös váróterembe terel minket, majd rezzenéstelen arcú android fináncok átforgatják az útipoggyászt, végigpásztázták – lapos, műanyagházú letapogatókkal – a ruházatunkat. A fogadtatás nem volt túl szívélyes, mégis örömmel lépek ki a hatalmas hibrid város műfényébe. A széles sugárutat vadonatúj épületek, s nagy neoncsöves transzparensek kísérik. A nyelv és a betűk idegensége, valamint a jókora holografikus arcképek ismeretlensége miatt nem tudom eldönteni, mi célból vannak ott. Az út szélén várakozó robottaxikhoz lépek, beülök a legközelebbibe. Beprogramozom a professzor címét és várom, hogy a gépezet a magasba emelkedve elszállítson. De, nem történik semmi! A tucatnyi járműből egy sem működik. Látom, amint a volt útitársak döbbenten mennek egyik gépezettől a másikig. Káromkodom cifrát, majd belátva, hogy ettől nem fognak megmozdulni a járművek – lehangoltan elindulok gyalog. A hajó könyvtárában kapott régi várostérkép a kalauzom. A meglepetéseknek nincs vége: befordulva az első keresztutcába, mellbe-vágó látvány fogad. Az űrkikötő makulátlan tisztasága után hihetetlen kontrasztként tárul elém az urbánus táj. Elképedve kerülöm ki a szürke toronyházak lábánál összegyűlt szeméthegyeket, ugrálom át a csordogáló szennypatakokat. Az épületek falának repedésében mohaszerű, kékeszöld növény burjánzik; elborítja az emeleteket, körülszövi az ablakokat, utóbbin a plexi vagy üvegborítás helyett csak lyukacsos papír feszül. Zizegéséhez a tokból kifordult nagy udvari lengőajtó nyikorgása ad kíséretet.

**Jó napot. Hová menne?

Rövidesen elfogy az utca aszfaltburkolata is. A hiányos kockakövek közt gyanús összetételű tócsák csillognak. Egy rozsdamarta, darabokra szedett sikló mögül embersor bukkan elő. Bezúzott kirakatú áruház előtt áll a tömeg, természetellenes mozdulatlanságban. Ezek a „lények” csakis robotok lehetnek, s gazdáik parancsára ácsorognak a bolt előtt. Föltámad a kíváncsiságom: a Világállam legtöbb bolygóján rég kivonták a forgalomból ezeket az elavult, emberszabású konstrukciókat. Odasomfordálok az ajtóhoz, s benézek a vállak fölött a helyiségbe. Mielőtt hozzászokhatna a szemem a homályhoz, az előttem álló – megszólalásig humanoid – robot jól irányzott karlendítéssel a gyomromba könyököl. Kétrét görnyedve vágódok a kirakatnak.

   - Nem tolakszunk előre! – recsegi a fémes, kioktató hang, bár gazdája arra sem méltat, hogy hátra forduljon.

   Megszégyenülten tápászkodom föl. Dühöngő gondolatom a Robotika Törvénye körül kavarog, de tudomásul kell vennem: az enyémtől lényegileg eltérő kultúrába vetett a kíváncsiság.”

  Újabb meleg, poros napra ébredt. Válltáskájába gyömöszölt néhány fontosnak vélt– és tán Cserfalvi Igort is érdeklő – jegyzetet. Rázárta a csomagokra az ajtót. A recepciónál Viorela kisasszony közömbös arccal fogadta, feszült rajta a vajszínű egyenruha, a pulton nyugtatva kezét merev derékkal állt. Erdősnek kósza gondolata támadt: tegnap óta el sem mozdult a helyéről… A férfi kérésére egy régi tárcsás telefonon hívott taxit. Vilmos meg sem lepődött, hogy a rozoga Oltcitot találta a vendégház ajtaja előtt. Vigyorgó gazdája ezúttal bemutatkozott a kézfogás után: Liciniu Piturka.

  A település a múlt század nyolcvanas éveinek jellegzetes terméke volt, földszintes kockaépületek, és négyemeletes lapostetejű sorházak. Ahogy a betonépületek közt haladtak, feltűnt Vilmosnak a korábbi építmények, a hangulatos városmag hiánya. Még az otthoni Sztálinváros és Leninváros építtetői is meghagytak egy központot, urbanizált csakraként funkcionáló helyet; de ez a homokszín kisváros egyenesen valamelyik Corbusier-utód tervrajz-asztaláról csusszant a hegyek ölébe.

  Nem számolta, mennyi idő telt el, míg végre rátalált Piturka taxija a keresett házra, ami a város távolabbi, viszonylag konszolidált kerületében állt. Néhány satnya leander tengődött a földszintes, palatetős épület előtt. Erdei hosszan keresgélte a csengőt, ám nyoma sem volt ilyennek a kovácsoltvasból készült kapun. Egy bojtos végű zsinór lógott fölötte. Ezt hősünk türelmetlenül kétszer is erőteljesen megrántotta. A ház ajtaja résnyire kinyílt, majd teljesen kitárult. Cserfalvi Igor elképedve állt a néhány soros lépcső legfelső fokán.

  -      Üdvözlöm a ház urát! Tán, emlékszik rám a tanár úr? Erdei Vilmos vagyok, a multikulturális konferenciáról… - de nem fejezhette be, mert az ősz férfi rekedten fölnevetett,  széttárta a karját, s végre lesietett a vaskapuhoz. Nyögve húzta el az útból a nyikorgó alkotmányt, szívélyesen üdvözölte a kollégáját.

  -        A magasságosra mondom, vénülök. Mindenről elfeledkezem. Fáradjon beljebb! -

  Puritánul berendezett helyiségbe vezette Vilmost.

  -        Kér egy italt, Erdei úr?

  Meg sem várva a választ elsietett, majd egy műanyag tálcán két pohárral és egy teli üveggel tért vissza. Erdei felismerte a gyenge szilvapálinka ízét. Cserfalvi leült vele szembe. Kissé remegő kézzel, de egy hajtásra kiitta a pohárka tartalmát.

  A társalgás a kötelező udvariassági formulával, közömbös témával indult. Ám, ha két néprajzkutató összetalálkozik, lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne a „szakmára” terelődjön a szó. Akárcsak hónapokkal korábban, most is az idős férfi szónokolt. A sűrűsödő kortyintások hatására igencsak megeredt a nyelve…

  -      A hetvenes években alapították itt a szupertitkos Kutatóintézetet, a Nagy Konduktor ötlete volt a világvégén is túl egy lépéssel telepíteni, néhány év múlva a munkatársaknak fölépült köré ez a város. Kilencven után bezárták az intézményt. Ám Szájberhalom, ahogy a székely építők hívták - hivatalos nevén Cyber-Deal -, itt maradt. A lakossága ugyanannyi főt számlál, mint a szocializmus idején. Se haláleset, se születés, se elvándorlás, se betelepülés nem volt azóta. Az ezredforduló után hívta föl rá a figyelmemet egy bukaresti kolléga. Tíz éve vettem ezt a házat, itt élek a szájberhalmiak közt. Figyelemmel kísérem az egyedi kultúrájukat, hagyományaikat, ami se a román, se a magyar, se a szász szokásokkal nem mutat egyezést, igazi unikum!

  -        De ez miben nyilvánul meg, mitől van így? Miért más itt az élet? – vetette közbe Erdei

  Cserfalvi úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést; telitöltötte a poharát pálinkával, s szinte kiabálta a szavakat:

  -        Fiatalember! Értse meg, itt nincs emberi lépték! Ugyanazok a személyek, akik a nyolcvanas évektől bejegyzett lakói a városnak, ma is - az utolsó emberig - itt élnek. A taxis, aki magát idehozta, harminc éve Piturka elvtárs. A szállón, ha jól sejtem, még mindig Popliceanu kisasszony a recepciós. Semmit se öregedett; mikor ideköltöztem, csaptam neki a szelet, de mintha a falnak beszéltem volna… Itt nincs emberi antropológia… Nincs emberi kultúra… Nincs emberi… szabadság sem… Hisz látta… nálunk így mennek a dolgok… - amikor a mondandójában idáig ért, a szó az ajkára fagyott. A mozdulat, amivel a poharát a szájához emelte, félúton elakadt. Kitisztult a zavaros pillantása, elkerekedett a szeme, fájdalmas hörgés hagyta el a torkát:

  -      Mit mondtam? Magasságos, rosszul szóltam. Alkoholos befolyás alatt álltam! Egy vén hülye vagyok!

  Erdei megrendülve nézte az öreg rángatózó arcát. A kidagadó erekkel átszőtt reszkető keze a szék karfáját markolta. A komód tetején mintás terítő közepére helyezett régi tárcsás telefonhoz lépett.

  -        Cserfalvi úr, nem tudtam, hogy beteg. Azonnal fölhívom az orvosát, csak adja meg a telefonszámát!

  -        Orvos… Minek? Óh, egek! Végem van. Az a rohadt pálinka az oka. Viorela hányszor mondta: egyedül piálj Igor, akkor nincs ellenőrzés, s te csak nem vagy olyan bolond, hogy följelentsd magad.

  Az udvarra nyíló ajtó fölé szerelt rézcsengő hangja szakította félbe a tudós őrjöngését. Erdei úgy kapott az ósdi kilincskar felé, mint vízbe esett ember a mentőöv után. A kar engedett az erőteljes nyomásnak, az ajtó kinyílt. Vilmos meglepetésére karcsú, feketehajú, középkorú nő állt odakint. Fehér köpenye és vaskos orvosi táskája arra késztette a férfit, hogy utat engedjen neki. A doktornő rámosolygott, majd egyenesen Cserfalvihoz sietett. Az öregember tekintetében félelem fénylett. A csinos hölgy megfordult – ismét elővette a lefegyverző mosolyát. Becsukta Erdei orra előtt a kis előteret a szobától elválasztó, addig nyitva hagyott ajtót. Vilmos idegesen járkált a szűk helyiségben. A szobából meghatározhatatlan hang szűrődött ki. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: fülét az ajtó fényezett lemezéhez nyomva hallgatózott. Mintha odabentről halk nyöszörgést, majd elfojtott jajgatást hallott volna! Kitárult az ajtó, alig tudott elugrani mellőle, s a szépség lépett ki rajta. Udvariasan elköszönt és formás hátsóját tekerve kilibegett a ház kapuja előtt várakozó csillogóan új Audi A4-eshez.

  Erdei a gyors orvosi beavatkozás feletti csodálattal és tudóstársa iránt érzett szánalommal a lelkében ült le az öreggel szemben, ám a változás még őt is meglepte. Cserfalvi Igor, mintha mi sem történt volna, a félig töltött poharat az ujjai közt tartva szólt hozzá:

  -        Tisztelt kolléga, ha nem csal az emlékezetem, a kulturális minták különbözőségének témakörét feszegettük az imént. Nos, szerintem ez az egész Cyber-Deal sztori kissé föl van fújva…

  Erdei Vilmos homlokán kövér csöppökben gyöngyözött a veríték, halántékán kidagadt az ér. A rémület, ami mintha a nyitva felejtett ajtón a fülledt levegővel áramlott volna be, fekete árnyékot vetett ember agyának sejtállományára…

Szombathely, 1989-2015

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf