Czipott György: Alkotószabadság

Hideg volt a villamoskocsi peronján, behúzódott a zsúfolt, tolóajtóval zárható utastérbe. Megmorogták a háttal állók – már megint betolakszik valaki a peronról, pedig hát, így is alig van hely. A kalauz kilukasztotta átnyújtott szakaszjegyét – csak a pályaudvarig szól! – figyelmeztette mogorván.
    A pályaudvaron túl szürkült az ég a lóversenypálya felől. Az érkezési csarnok piszkos, üvegborítású tetőszerkezete fölött már kivehető volt a félsötét ég hátteréből kiváló kormos füst, ahogy a gumigyár takarásban lévő kéményeiből szétterült laposan. Nem figyelhette az ég színeváltozását, a kétkocsis szerelvény lelassult és megállt a járda mellett. Sokan leszálltak vele együtt. Most az a kicsi meleg kiszáll az utastérből – gondolta –, vacoghatnak, míg belehelik a továbbutazók.
    Ahogy a forgalom engedte, átsietett az út túlsó járdájára és elindult a következő sarok felé. Hullámokban söpört végig a jeges szél, metsző hókristályokat sodort föl a fémesen csillanó villamossínekről egyenesen a gyalogosok szemébe. Összehúzta magán a kabátot, lábai nagyon fáztak a teljesen átvizesedett nyári cipőjében. – Muszáj beadjalak – motyogta alig hallhatóan és megsimította kabátja hajtókáját.

    A kapualjban a korai óra ellenére ácsorogtak néhányan a nyitott, rozettás kapu takarásában. Nők, a sötétben is jól kivehető színes sokszoknyában. Hivalkodóan tarka kendő fedte a fejüket szemükig lekötve. Nehéz, ujjatlan posztómellény, alatta néhány réteg pulóver védte felsőtestüket a téltől.
    – Van valami eladó? Aranygyűrű? Jó pénzt fizetek aranyoskám…
    Gyorsan hátrament az udvarban az üvegbetétes vastag faajtóig, ami fölött tányérlámpa világította meg a táblát: Bizományi Áruház Vállalat Zálogfiók. Menet közben levette magáról a kopottas télikabátot, kifordította és eligazítva bal alkarjára simította.
    A hosszában két félre osztott helyiségben meglehetősen sokan voltak. Egymás melletti sorokban álltak a kölcsönre várók az ÉRTÉKBECSLŐ pult és a PÉNZTÁR feliratú, üvegtáblákkal elkerített kicsi, hátul nyitott helyiség előtt. Az utolsó pultrészlet fölé lógatott KIADÓ tábla alatt senki sem várakozott. Nem kellett sokáig álldogálnia – bár a kinti időhöz képest kellemes, naftalin illatú melegben ezt most szívesen tette –, míg rákerült a sor. A kabát minden zsebébe benyúlt, gondosan vasalt és hajtogatott vászonzsebkendőjét találta csak, táskát szorongató kezébe gyűrte.
    – Mit hozott? – kérdezte a középkorú férfi választ sem várva, míg szétterítette a télikabátot a pult fényesre kopott fafelületén. – Használt, kopottas női télikabát vatelin béléssel… nem tudok többet kínálni… – fölnézett a kabát tulajdonosára, látszott a szemén, hogy fölismerte az asszonyt. Sokszor látta már őt ezt-azt zálogba tenni, de arra is emlékezett most, mindig ki is váltotta a tárgyakat a lejáratuk előtt, ha nem, a hosszabítás vége előtt biztosan.
    – Kétszázötven, három hónapra, jó lesz?
    – Legalább háromszázra lenne szükségem, ha csak két hónapra, az is segítene most rajtam…
    – Női télikabát, használt, háromszáz, két hónapra… – mondta hangosan a férfi, miközben kitöltötte a zálogjegyet, egyik végéről a perforáció mentén letépte az ellenőrző szelvényt, amit gondosan rátűzött a kabát hajtókájára. Vállfát dugott a kabátba és a háta mögé, egy gurulós csővázra emelte. Ismét letépett egy részt a jegyből, kitöltött felét a pénztáros fülke mögött benyúlva egy gyűjtőtálcára helyezte, a maradék részt pedig átadta a nőnek.
    – Tessék a pénztárhoz menni!…  – de szeme már a következő kölcsönigénylő elényújtott tárgyát mustrálta. Vizsgált, ellenőrzött, meghatározta a nyújtandó zálogkölcsön mértékét, szűken alkudozott – a megszokott rendben végezte a munkáját. Olykor végignézett az előtte összegyűlt- és a pénztárfülke vastag, ablakos üvege előtti sor hosszán. Megpróbálta kitalálni, a sorban állók mit hozhattak fölbecsültetni. Látta azt is, hogy az iménti télikabát gazdája szorosabbra igazította vézna nyaka körül a fekete pamutsálat, fázósan magához húzta kézitáskáját mielőtt szürke cérnakardigánjában kilépett a világosodó udvarra. Cipője után kifelé mentében is vizes foltok maradtak a helyiség sakktáblaszerűen burkolt járólapjain.

    A próbaidő utolsó napját töltötte a fatelepen. Reggel még besegített a vagonkirakásba, de a munkavezetővel közölte, nincs tovább, megy intézni a kilépést.  Egy hónapja vállalta el ezt a munkát, vacakul fizettek, de a munkakönyvébe így is magasabb órabér került, a következő helyen majd az lesz az alap. Végigjárta az ilyenkor szokásos összes irodát, begyűjtötte az aláírásokat, pecséteket. Ha kérdezték, miért lép ki, azzal válaszolt, hogy ezt most így tartja helyesnek, ez általában elejét vette a további faggatózásnak.
    Alaposan kiszámolta, ezzel az ezerötszáz forintnyi kifizetéssel márciusig bírja – ha úgy gazdálkodik, mint eddig –, akkor már tavaszodik, jobban talál alkalmi munkát egy-egy napra. De kerülnie kell minden helyet, ahol rendőr feltűnhet, forgalmas útszakaszokat, központi kocsmákat, mert egy hónap után lefoghatják közveszélyes munkakerülésért. Hiába is magyarázná, dolgozik ő, naponta nyolc-tíz órát az írásain. De kellett most ez a lopott szabadság, ment az írás, nem ritkán három verset is meg tudott formálni egy nap, nem kellett töprengjen. De a kemény, napi munka után ez meglehetős kilátástalannak tetszett. Cipelés közben, gondolatban folyamatosan írta a versszakokat, amik így már egy-két kivétellel sosem kerültek papírra. Na, most máshogy lesz! Jegyzetfüzete egész nap vele lesz, aztán késő délután, ha hazaér javít ahol kell, átteszi gépbe a kézíratot.

    A műhelyirodában lett rosszúl. Elsötétült szemei előtt a világ, szörnyű görcs rántotta össze a gyomrát, elhagyta minden ereje. Előrebukó homloka nagy koppanással érte el az íróasztala lapját. Rendet tarott maga előtt mindig, balra a beérkezett-, jobbra ugyanolyan gyűjtőben a teljesített megrendelések. Üvegpohárban golyóstollak, tintaceruza. Papírtartóban egyedül nevelt négy fiának fényképe, a legidősebb Kanadában él öt éve, a második már egy éve, hogy megnősült és elköltözött otthonról, a két kisebb még vele él. Előtte kézalátétnek egy hellyel-közzel egyenesre vágott linóleum darab – ezen koppant a feje. De nem hallotta. Csodálkozott, milyen papírt hagyott elől, ami tompította az ütést, de minden homályba úszott hangtalanul. Lassan annyira kitisztult a tudata, észlelte, szólongatják – ...lábra tud állni? fölmegyünk az orvosiba... tud lépni?... – bólogatott és két férfi segítségével, akik a galvanizáló műhelyben dolgoztak, valahogy följutott az üzemorvosi rendelőbe.
    – Feküdjön kedves a vizsgálóágyra. Előfordult már máskor is, hogy elvesztette az eszméletét ? Krebsz doktor vagyok, de hisz tudja..., itt a rendelőben már nem lesz semmi baj!...
    – Semmi bajom doktor úr, csak megszédültem, biztosan az év végi fáradtság... tényleg, semmi bajom...
    – Meglátjuk, meglátjuk. Alacsony a vérnyomása. Beteg volt mostanában? Megfázás, köhögés? – az idős orvos minden kórokot próbált meglelni, kizárni, de általános gyengeségen kívül semmi okát nem találta az ájulásnak. Az X-es kategóriajelű beteg kartonján föl volt jegyezve a galvánban kötelező, negyedik negyedéves szűrővizsgálat negatív eredménye, nem igazán igazodott el a hirtelen rosszulléten.
    – Érez valahol fájdalmat talán?
    – A gyomrom fáj, de az szokott olykor, biztosan elrontottam valami zsíros étellel, doktor úr... – az idős orvos föltolta homlokára a szemüveget, félrefordult fejjel kicsit megnyomkodta a gyomortájékot, de a soványságon kívül más elváltozást nem észlelt. Eszébe jutott valami...
    – Mit evett ma? Evett egyáltalán valamit? – nem várt választ, már pontosan tudta, mi okozta az eszméletvesztést. Íróasztala fiókjából elővette a kistányérra gondosan előkészített tízóraiját. – Na, ezt a két vajaszsömlét itt előttem megeszi, pihen keveset. És nem ellenkezik! Aztán lemegy a munkahelyére, a csoportvezetőjének odaadja ezt a receptlapot, ráírtam, engedjék haza, ha nélkülözni tudják. Már úgysincs sok a mai műszakból... De így tesz! Ellenőrizni fogom... most pedig pihenjen!

    – Mama, legalább három hónapig nem vállalok munkát. Itt kidolgozom a próbaidőt, de nem maradok tovább.  Megy az írás, elkapott a lendület, nem tudom ezt elodázni. Ne haragudj rám, de nem tudok majd pénzt hazaadni, valamicskét most adok a lakbérbe, de nem fogok veletek enni, csak magatoknak főzz. Kérlek ne erőszakoskodj majd, egy falatot sem tudnék előletek megenni.
    – De elvisz a rendőr munkakerülésért, nem volt elég bajom a bátyátok disszidálása miatt, még majd ez is?... és miből fogsz élni, hol eszel?... 
    – Ne aggódj, kiszámoltam, amennyi naponta kell, kevés, annyi van, aztán meg találok alkalmi munkát bármikor. Tehervagon, Posta... lesz valahogy... de az nem érdekes, csak az írás.
    – De nem vagy te író, költő sem, nem való neked az az élet... gondolod, hogy tárt karokkal várnak egy osztályidegenre bárhol?... ezek mindig utánadnyúlnak majd... ne hagyd cserben az öcsédet egy ábrándért épp most, az utolsó félévében... ha már rám nem gondoltál...

67esvillamos    – Emberek, kettesével állnak össze egymás után átlósan, három-négy méter távolságot tartva. Úgy lapátolnak, mintha homok volna, alátolják a lapátot, aztán balra, a szélére forgatják. Az első lapátéllel föllazítja, ha lefagyott réteget talál, de nem áll le, a követő majd szélreforgatja. Óránként tíz perc pihenő, kétóránként kapnak forró teát... ha kiküldi a központ... Tudnak mindent, remélem melegen öltözködtek, kifogást nem fogadok el. Műszak tizenegytől hatig, de nyolc órának számoljuk el. A teljes ledolgozott műszakért háromszázhúsz forintot fizetünk, mert beleszámítjuk a sürgősségi prémiumot. Munkára! Első menetben megtisztítják a hótól a hídfő környékét és a hidat, nyomják meg, ne a hídon érje magukat a pihenő, mert bepisálnak a jeges széltől. Ja, még annyi, nem érdekel ki nő, ki férfi. Azért jöttek havat lapátolni, mert kell a könnyű kereset. Hát eszerint dolgozzanak!
    Eleinte, akik nagyon okosnak gondolták magukat, próbálták társaikat ellátni különféle tanácsokkal, de az első pihenőnél már mindnyájan szótlanul topogtak, csak a hüvelyk- és mutatóujjak közé csippentett, felparázsló cigarettájukat nézték, vagy gallérba húzott állal meredtek maguk elé, a hóesésben erőlködő gépkocsik útjából elállva.
    Nedvesedő télikabátja csak kevéssé védte a jeges széltől. Kopott bőrkesztyűje éjjel két óra felé nyílt szét a tenyerén, alig védte kezét a hidegtől, aztán csak arra volt jó, hogy elgémberedett ujjai szorításából mégse essen ki a hólapát nyele. Izzó fájdalmat érzett már tagjaiban, nyári cipője teljesen átázott, a fagytól tűszúrásokat érzett a talpában. Csak kibírja hatig, csak kibírja valahogy... Az előtte haladó nagy darab férfi néha hátranézett jön-e és igyekezett alig hagyni havat maga mögé. – Bajban az ember... úgy ismerszik meg – gondolta, ebbe a gondolatba bele is kapaszkodott. Segített tovább lépni.
    Öt óra előtt néhány perccel, mielőtt elkezdték fémbögrékbe szétmérni a meleg, cukros teát, összeesett. Nem vesztette el az eszméletét, csak nem bírt állni. Rádőlt a fölhalmozott hókupacra. Mozgás támadt, körbevették, próbálták talpraállítani. Gépiesen kiegyenesedett, de addigra már odaért a munkavezető, akiért valamelyik túlbuzgó alkalmi munkás elszaladt.
    – Maga mindjárt megfagy vagy meghal itt nekem... na azt már nem! Tessék kiállni a sorból és hazamenni! Nem kell nekem a vizsgálat meg jegyzőkönyvek, még majd járkálhatnék bíróságra is maga miatt. Hogy gondolta, hogy ilyen öltözetben kibírja az éjjelt kinn a hidegben. Eriggyen haza jóasszony, nem magának való volt ez...
    – De a bérem megkapom ugye..., na jó, levon belőle egy órát. De a többit becsülettel kidolgoztam...
    – Szó sem lehet róla! Megmondtam! Tizenegytől hatig tart a műszak. Nem ötig és nem hétig... csak ezért jár a fizetés, kivétel nincs! – modta egy ripacs taglejtéseivel kísérve. – Aki előbb hagyja abba, annak nem jár semmi. Maga alkalmi hómunkás, nem irodista kisasszony, magát nem vettem föl... vagy úgy emlékszik, kértem a munkakönyvét?
    – De ezért a kis szar pénzért fagytam halálra, mert szükségem van rá... nem érti? Ezt az órát kibírom még, csak hagyjon békén dolgozni... – de már alig bírta kinyögni az utolsó mondatot, zokogott és össze-összekoccantak a fogai a reszketéstől.
    – Szó sem lehet róla, menjen haza... – a körben állók morgolódni kezdtek, de hisz alig van még valami a műszakból..., igazán kiadhatnák a bérét..., ez disznóság..., ilyet emberrel nem lehet csinálni..., azonban a műszakvezető rájukdörrent – Akinek nem tetszik, alighanem az sem akar dolgozni, akkor mehet együtt az asszonnyal! Nem szakszervezeti gyűlés ez emberek! Mehet, aki akar, de aki hatkor nincs itt, bért se kap fillért se.

    Fölszállt az első villamosra ami begördült a híd felől. A kalauz beljebb tolta a peronon, fölhúzta a fémkorlátot és megrántotta a lecsüngő bőr csengőszíjat. Azonnal visszlépett a tolóajtóval zárt elülső utastérbe, ott valamivel több volt a hely és melegebb is volt a testektől, lehelettől. Ő is föllépett a kicsit magasabb padlószintű, kétoldalt fapadokkal szerelt helyiségbe. Leülni nem tudott, de fájó lábain állva is kellemesebb volt itt, mint a nyitott peronon. Egy szakaszjegyet őrzött a zsebében a hazaútra, előkotorta és a kalauz felé nyújtotta. Arca még nedves volt a szétmaszatolt könnytől, de aki látta, azt gondolhatta, megolvadtak bőrén a sűrűn szálló hópihék. De ezzel szilveszter napján senki nem törődött, ígyhát nem is gondoltak felőle semmit.

    – Nagyságos asszony, kérem, ne felejtse el, újévben másodikán már le kell admom a lakbéreket, ha teheti, hozza le nekem – szólt a kardigánban didergő, földszinti lakása felé siető asszony után a házmester. Éppen elsöpörte a havat a bejárat felől az udvar belsejébe, amikor meglátta a nőt. Gondolta, kikísérte a kisebbik fiút a kapuig, az ilyenkor szokott menni az ipari iskolába, bár úgy tudta, most téli szünet van azoknak is.
    – Megmelegszem kicsit a lakásban, aztán hozom Kollár úr, néhány perc, a héten szabadságon vagyok, majd csöngetek az ajtaján, ha nem volna már kint. 
    – Az nagyságos!... mi!?... én meg csak Virágné!... Röhögni kell, nagyságosék a szoba-konyhából... Még szarni is a közösre jár a Nagyságosné... Hát mivel nagyságosabb ez a nő nálam Kollár elvtárs? Vagy nagyságos Kollár Háziúr?... Magamfajta proli hogyan szólíthatja? Csak nehogy megemlítsem ezt valahol... vagy az uram!... – kárált egy kifestett arcú, középkorú nő az első emeleti gang korlátjára hajolva. Szürke gyapjú télikabátja gallérja fölött hamis rókaprém keretezte az arcát, közéhúzott dagadt feje úgy hatott alulról, mintha vörös álszakállt viselne. Aprókat köpködve, szűrő nélküli Terv cigarettáját szívta, hosszan maga elé fújva a füstöt.
    – Jobban teszi Virágné, ha bemegy a lakásába és nem veri föl a lakókat ezzel a rikácsolással. Senki sem kiváncsi magára! Ivott talán? Aztán meg nehogy én említsem valahol, hogy miből telik magának és az iszákos férjének ilyen nyugati gyapjúkabátra... Nehogy valaki utánajárjon ennek Virágné!... Valahol... – ez hatott, a vörös boa-szakállú nő tehetetlen dühében a házmester elé pöccintette a cigarettacsutkát, de beiszkolt a gangról nyíló lakásába.

    Napok óta bejárt különféle irodalmi lapok szerkesztőségébe, úgy gondolta, a személyes jelenlét célravezetőbb, na meg a postabélyegek árát igazán nem tervezte a szükséges költségei közé. A szerkesztők, segédszerkesztők ábrázatából elég jól ki tudta már következtetni, milyen típusú fogadtatásra, elutasításra kerülnek versei. Pedig érezte, tiszta, jó írások, de hol a „nem vág a lap profiljába”, hol a „nagyszerű írás, csak hát nézd meg, ennyi van ezekből” – és az íróasztalon halmozódó kéziratokra mutattak ilyenkor. Olyan is volt, aki kerek perec megmondta, ismeretlen szerzőtől nagy kockázat megjelentetni valamit, ha már valahol máshol megjelenik, nagyon szívesen közlik ők is az írásokat. Számított a fogadtatásra, tudta, talán a következő hónapokban sem lesz másként, de mindegy, a kutya ugat ha kell – ha nem, szamárság lenne elvárni tőle, hogy csendben maradjon. Minden nap eltöltötte valahogy az időt lefekvésig, akkor hazament, leterítette a gyékényét a szőnyegre, csendesen beszélgettek keveset, aztán aludt kora reggelig.

    Előző nap különösen hideg volt, szakadt a hó, gondolta, be kellene állni egy hóeltakarító brigádba, jó pénzt fizetnek ilyen hamari alkalmakkor. De végignézve magán, ezt azonnal el is vetette. Vékony a kabátja, nem megfelelő a cipője és az a napi fél kiló kenyér tíz deka parizerrel kevés muníció egy ilyen munkához. Szokott időben hazaért még kapuzárás előtt, de csak öccsét találta otthon, már fekvéshez készülődött.
    – Bélus, Mama hol van, miért vagy magadban?
    – Azt mondta, valami év végi leltározási különmunka van a gyárban, az ő irodájukban is, visszamegy, nem tudja mikor végeznek, de hajnal előtt semmiképp. Adnak érte valami különpénzt, majd holnap reggel hazajön korán, nem vár éjszakai járatra a hidegben. Azt mondta, feküdjünk le nyugodtan, ne várjuk.

    A reggel ugyan úgy indult, mint bármelyik, töltött egy bögre forró teát, úgy gondolta, erre nem bűn számítania naponta, cukrott nem tett bele. Egyre inkább élvezte a forrázott tealevél zamatát, két tenyerébe fogott forró bögréből szürcsölte, nem is hiányzott a szokott édesítő. Elgondolta, melyik ismerős presszóban fog üldögélni, gondolkozni, írni, ahol elnézik, hogy csak néha fogyaszt valamit. Fontos volt, hogy rendőr közel se legyen a helyhez, nehogy igazoltatásba kerüljön. Sorravette azokat a szerkesztőségeket, ahol régebben járt, ma azok közül valamelyikbe fog ellátogatni, ha más haszna nem lesz, legalább jót beszélget. 
    De ez a nap valahogy az elején kisiklott, az ismerős pincérnő valamiért idegesebb lehetett, mert kitessékelte a szokott sarokasztal mögül, ha nem rendel semmit, ne foglalja a helyet fizető vendégek elől – pedig összesen ketten voltak az üzletben. Szó nélkül fölállt, kiment a hóesésbe. A szerkesztőségben csak a titkárnőt találta, aki közölte vele, szilveszter napján ezen ne is csodálkozzon, de már ő is megy intézni a dolgát. Ténfergett keveset a Városligetben, a kis botanikus kertet szerette leginkább. De aznap ez sem esett jól, belefáradt, hogy figyelje, nem jön e valahol egy szolgálatos járőr. Gondolta, hazamegy, rendezgeti a kéziratokat, bepótolja, ha még nem tett át valamit gépbe, aztán eltelik ez a nap is.

    – Mit csinálsz a ballonkabátoddal Mama? – kérdezte anyját, aki a kifordított átmeneti kabát selyembélése mögé biztosítótűvel gyűrött újságlapokat tűzködött. – Ezt miért csinálod? Meddig leltároztatok, még nem voltál itthon, amikor elindultam reggel...
    – Nem leltározni voltam, ki kellet vennem a maradék szabadnapjaimat, mert nem nézik jó szemmel, ha átviszem jövőre, ezt mondta csoportvezetőm – itthon vagyok egész nap. Elmentem rendkívüli hómunkásnak tegnap este, de hajnal öt felé rosszul lettem és elzavart az ottani munkavezető. Még a napibérem se adta ki, mert nem dolgoztam végig a műszakot – mondta csöndesen, köhécselve. Folytatta a kabáttal az érthetetlen bélelést, nem nézett föl a fiára, aki döbbenten ült a kanapé szélére.
    – Havat lapátoltál egész éjjel?... minek?... ha elfogyott a pénzed, miért nem mondod? Anyám, megáll az eszem..., és ha most megbetegszel? Nem fér a fejembe! És még te mondod, csökönyös vagyok, mint a szamár..., hiszen, volt kitől örököljem! Hát... ötig lapátoltál a hóesésben... Mama!
    – Aztán beadtam a télikabátom a zálogba, a jeggyűrűt még nem váltottam ki, abból nem csinálhattam pénzt, ezt az átmeneti kabátot meg kibélelem vastagon újságpapírral, jobb télikabát lesz mint az igazi. Kipróbáltam, ha előtte összegyűrkölöm a papírt, nem zörög rajtam a kabát – ki mondaná meg, mitől meleg?... Bélusnak be kellett vinni ma kétszáz forintot valami szakkönyvre, azt mondta a mestere, aki abból készül a szakmunkásvizsgára, biztosan átmegy. Csak a lakbérre való pénzt tudtam félretenni fizetésig, de azt muszáj volt odaadnom, januárban előbb viszi Kollár úr a házbért. De ne aggódj, így, a záloggal minden rendben van... Féltem kicsit, beveszik-e a kabátot, mert eléggé átnedvesedett rajtam, de az ismerős becsüs volt a pultban, tudja az, nem adnám be, ha nem kellene a kis pénz is.
    – Van még ezerkétszáz forintom, több is, mint nekem kellene, felét oda tudom adni, meg talán jön vahonnan honorárium is, tehát kérem a zálogcédulát, megyek, kiváltom a télikabátodat. Nem járhatsz újsággal bélelt ballonkabátban télvíz idején. Bélusnak el ne mondd ezt az egészet, elég, ha nekem fájdítod a szívem...

    Benyitott az ismerős presszóba, de megállt, becsukva maga mögött az ajtót. A pincérnő a pult mögött állt, nem volt vendég a kis kávézóban.
    – Rendelni ma sem akarok semmit... leülhetek gondolkozni, írni, vagy menjek el? Tudja Zsóka, engem mindig megnyugtat és valamiért inspirál ez a hely...
    – Dehogy menjen és ne haragudjon rám a tegnapi miatt, de engem valahogy mindig nagyon idegessé tesz a hideg szél, a hóesés. Utálok fázni, nem is tudok ellene védekezni sehogy, én csak a nyári meleget szeretem, ha más megpukkad a hőségtől, én akkor érzem jól magam... üljön csak le és jóvátételül fogadjon el egy csésze finom, illatos feketét! Grátisz!... de ne úgy vegye..., nem akarnám megbántani, szeretem a büszke embereket...
    Leült a szokott asztalkához, ahonnan jól látta az egész utcát, a járókelőket, az üvegtáblán keresztül tompítottan, de a hangok is jól eljutottak hozzá a kinti világból. Nekifogott a versnek, ami már két napja befészkelte magát gondolatai közé, most már pontosan tudta, mit kell megírnia, mintha csak valaki az elméjében diktálná azokat a sorokat.
    Elégedett volt, megtalálta szívéből az utat ez a vers is. A jegyzetfüzet utolsó lapján újrszámolta a napi pénzkeretét, felére apadva már tíz forintnál is kevesebb költést engedett, ha csakugyan három hónapon át csak az írásnak szenteli minden erejét. Majdnem tíz forint, szinte sok is, megszokja a fél kilós napi kenyéradagot, egy iskolatej mindig futja hozzá eztán is, olykor valami felvágott vagy kockasajt. Meglesz így egész jól, csak kerülje el a baj. Aztán meg, ki tudja... valaki csak hajlandó lesz kiadni egy versét... az is csak hoz valami honoráriumot, de ettől a gondolattól elszomorodott, ha nem vigyáz, prostituálttá teszi a gyomra, a körülményei...

    Két hónapon keresztül hiába járt szerkesztőségből szerkesztőségbe, kézzelfogható eredménye nem volt eztán se. Pedig jól látta a kéziratot olvasók arcán, leolvashatott róluk bármit, csak azt nem, hogy csapnivaló, dilettáns írásnak tartanák, amit felkínált. Az óvatos szokás azonban nagy úr, annyi már neves-rangos írást kapnak megjelenésre naponta, minek kockáztatnának egy senkiért, ha figyelemre méltó is, amit ír. De lelkére kötötték, ha kiadni nem is tudják jelenleg, szeretnének kéziratot olvasni tőle, el ne kerülje a szerkesztőséget eztán se. Őszintének gondolta pályatársait ilyen alkalmakkor, érdeklődésük segített elfogadnia az elutasítást.
    Néhány vers gépiratát mégis elküldte pár vidéki irodalmi laphoz levélben. Már rég kaptak tőle bármit, miért is érezhetnék erőszakosnak. Hátha most változik valami..., csak megtörik körülötte ez a csönd...
    Márciusban már csak a napi fél kiló kenyér volt biztos, másnaponta vehetett még valamit hozzá. Éhes volt, mindig, de már annyira megszokta, hogy még hasznosnak is találta, éhes gyomor segítette gyakran világra a nagy gondolatokat – nyugtatta magát. Csakhogy, a teste kezdte föladni. Minden ruhája lógott rajta, Bélustól kölcsönvett bőrövet kellett a nadrágjába fűznie, de még azon is újabb lukakat fúrt, hogy a csat akasztópálcájának legyen hová illeni. Tétova lett. Azt vette észre, hogy sajnálat ül ismerősei arcára ha találkoznak valamelyik szerkesztőségben és minden áron meg akarják hívni egy „sörre... vagy valamire”. Ahogy eddig, eztán se fogadta el, gyomrára, fejfájásra, időhiányra hivatkozott, ha nem volt fontos, az udvarias „köszönöm, de nem”-en kívül nem mondott egyebet.
    Tizenötödikén nem mert kimenni az utcára, anyjának, öccsének azt mondta, pihennie kell, ha tehetik hagyják aludni egész nap, mert nagyon elfáradt egy baráti összejövetelen. Valójában már rendesen is mindenütt rendőröket vélt látni, akik őt lesik, hogy mikor csaphatnak le rá a közveszélyes munkakerülőknek kijáró, teljes törvényi szigorral. De nem ment el az esze, tudta, ha máskor csak képzeli is, ezen a napon tele a város rendőrökkel, fedett nyomozókkal, spiclikkel. Ezen a napon csakugyan nagy kockázat volna az utcákat róni.     Átaludta az egész napot és éjjelt is a gyékényén, anyja időnként föléhajolt, lélegzik-e. Másnap leltárt csinált magában az elmúlt hetekről, hónapokról, mennyit hoztak és mennyit vittek. Úgy találta, nem kell szégyellnie semmit, amit szeretett volna létrehozni ebben a három hónapban, az elkészült, egy vastag dosszié őrizte azokat a verseket, elbeszéléseket, amikből akár egy könyvet is kiadhatna, akinek volna hozzá mersze. Ő, magának sem maradhat adósa.
    Végigböngészte az újság álláshirdetéseit, megakadt a szeme egy kereskedelmi vállalat felhívásán. Lakásukhoz közel, egy reguleráru raktárba segédmunkást kerestek. Bekarikázta a hirdetést, tudta is, melyik raktárhelyiségről van szó – szinte minden nap elsétált mellette évek óta. Elhatározta, még aznap megnézi a helyet és ha meg tudnak állapodni, elvállalja a munkát. Nem is saját maga érdekében – bár a pénztelenség olyan bélyeget égetett rá, amitől mindenki megijedt és nagyon röviddé, formálissá váltak a találkozásai –, hanem anyja és az öccse megérdemlik, hogy kicsit rájuk is gondoljon. Zokszó nélkül viselték az ő elvonulását és tudták, megbántanák, ha ráerőszakolnának akarata ellenére bármit. Bélus ugyan nem értette, miért tart ki annyi elutasítás után. Beszélgetéseik nyomán azonban belátta, döntések sorát rejti  minden nap és a következmények teljes elfogadása tán még fontosabb dolog az életben. Nem élhet senki úgy, hogy reggelente vágya támadjon tükörbéli, saját képmására köpni.

    Megitta a forró, üres teát, nyeszlett testén kisította a ruhát és néhány megnyerő mosolyt elpróbált a mosdó fölötti tükörben figyelve az arcát. A levélládából kivette a leveleket, átfutotta, talált egy nevére szóló borítékot egy általa sokra tartott, vidéki irodalmi folyóirat logójával a feladó címsorában. Belsőzsebébe csúsztatta a levelet, majd kinyitja, ha várakoznia kell a főnökre, aki a munkára jelentkezőkkel elbeszélget.
    A kicsi raktárirodában csak egy kék köpenyes középkorú férfit és látszólag adminisztrátori feladatokat ellátó fiatal nőt talált, amikor belépett az utcára nyíló, üveges ajtón. Érdeklődött a meghirdetett segédmunkási munkakörről, ha meg tudnak egyezni, akár a következő napon munkába állhatna. A köpenyes raktárvezető körbevezette a nem túl nagy raktárban, megismertette reménybeli feladataival. Egyre kötetlenebbül beszélgettek. A szomszédban működő művész-galéria kapcsán szót váltottak még képzőművészetről is. Általában véve, az első találkozás végére kedvező kép alakult ki bennük egymásról, úgy határozott, elvállalja a munkát. A raktárvezető türelmet kért, amíg telefonál a központba, közölni velük, ne küldjenek már senkit, megállapodott a munkára egy érdeklődővel. Készítsék elő a belépéshez szükséges iratokat, kisvártatva az illető is jelentkezik majd, a következő naptól a raktár dolgozója lesz. Ne támasszanak akadályt, az utolsó kereseténél négyszáz forinttal több havibérben állapodtak meg, ezt jó szívvel támogatja.
    Hallgatta a köpenyes ember telefonbeszélgetését az íróasztal túloldalán, eszébe jutott a zsebretett levél. Elővette és óvatosan felnyitotta. Átfutotta a megszólító sorokat, aztán kalimpálni kezdett a szíve. „Köszönjük a hozzánk eljuttatott verseit, engedelmével a következő lapszámban megjelentetjük, ha Önnek is megfelel. Egyben örömmel vennénk és megtisztelne vele, ha a továbbiakban is küldene kéziratot, amit lehetőségünk szerinti lapszámokba előre tervezhetnénk. Barátsággal és...”, a raktárvezető fölnézett rá a telefonbeszélgetés közben.
    – Tehát megegyeztünk?... készüljenek a papírokkal?
    – Természetesen, azonnal indulok a papírokat aláírni, amint megkapom a személyzeti iroda címét... Természetesen...

    Másnap reggel különösen szépnek találta a tavaszi fényeket, verssorok indultak az elméjében, amíg a raktárig ért. Találtak méretére alkalmas munkaköpenyt, fölvette utcai ruhájára és elkezdte megtanulni új munkájának szabályait. Elégedett volt, ez a munkakör sosem fogja kizsigerelni. Elméjét semmiképp. Mindig mederben tarthatja majd gondolatait, amíg az ott letisztult kérdésekre válaszként megszülethetnek írásai. 
    Munkaidő végeztével nem volt kedve kószálni, elő is akarta készíteni azt a néhány verset, elbeszélést, amit elküld majd a szerkesztőségnek. Együtt voltak megint hárman, csöndesen tették a dolgukat. A vacsoránál anyja szokás szerint csak magának és Bélusnak tett a terítőre tányért, evőeszközt. Kicsit téblábolt, kivett az edénytárolóból egy lapostányért és leült melléjük az asztalhoz.
    – Megéheztem. Vághatok egy szelet kenyeret?... – elvette anyja kezéből a felé nyújtott, megszegett veknit, a kenyér lisztes hasára keresztet karcolt a kés hegyével. Leszelt egy karéjnyit, tányérjára tette és óvatosan meghintette sóval.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület