T. Ágoston László. Fürge cselle

furgecselleA férfi a tévét bámulta, az asszony meg a számítógép képernyőjét. Csak amúgy, megszokásból, mert a tévéhíradó minden csatornán ugyanarról szólt, az interneten kínált üdülési lehetőségek meg egyaránt elérhetetlenek voltak a kispénzű nyugdíjasok számára.

            – Már megint fél százalékkal csökkent a munkanélküliek száma – motyogta maga elé az öreg. – Ettől biztosan a plafonig ugrik majd örömében a Pista gyerek, aki Angliában mosogat a tavalyi filosz diplomájával. Meg a gazdaság is bővül. Újra osztják a trafikokat. Pezseg itt az élet, akár a habzóbor dugóhúzás után…

            – Mit motyogsz? – fordult felé a felesége. – Nem értem.

            – Nem is azért mondtam, csak unalmamban kommentálom a híreket. Minden este változik a százalék. Rendben van, de mihez képest? Ellenőrzi valaki ezeket a százalékokat, vagy csak úgy mondják bele a nagyvilágba?

            – Nem mindegy az neked? A nyugdíjad ettől se több, se kevesebb nem lesz. Én meg azt bogarászom, hátha el tudnék csípni valami olcsó melegvizes üdülői ajánlatot az utószezonban.

            – Az bizony nem ártana, mert nagyon húz a lábam, meg a derekam. A meteorológus meg állandóan a frontokkal fenyeget.

            – No, nézd csak! – kiáltott föl az asszony. – Ez nem is rossz! Három nap, két éjszaka, fél panzióval alig több, mint tizenötezer forintért. Te, Béla, én ezt rögtön le is foglalom, míg el nem viszik az orrunk elől. Tapolca. Szép kis város…

            – Az szép hely – hagyta helyben a férfi. – Van ott egy tavasbarlang, meg a Malom-tó. Aranyhalak úszkálnak benne, meg gyönyörű vízililiomok ringatóznak a víz tetején. Voltam ott egyszer, negyven éve. Csónakázó tó volt a barlangban, de amikor elkezdték bányászni a bauxitot, elapadt a tó vize… A Tóth Feri barátommal üdültünk ott. Tudod, aki két éve halt meg.

            – Azt írják az interneten, hogy újra van víz a barlangban, és lehet csónakázni is. Ez érdekes – mondta az asszony. – Nem is emlékszem, mikor csónakáztam utoljára. És ott van nem messze Hévíz is. Megáztathatnánk öreg csontjainkat.

            – Te vagy a pénzügyminiszter, Zsófikám – tárta szét a karját Szabó Béla –, ha úgy látod, hogy belefér a keretbe, csapjunk le rá! Én szívesen megcsónakáztatlak…

            Így történt, hogy Szabóék beültek az öreg Skodájukba, és meg se álltak Tapolcáig. A panzió, ahol szállást kaptak, a város központjában volt. Nem messze tőle a híres Tapolcai-tavasbarlang, és a Malom-tó. Igaz, a szobák az emeleten voltak, és elég meredek volt a hozzájuk vezető lépcső, de hát mit kívánhat az ember ennyi pénzért? Meg is jegyezte a recepciós kislány, hogy:

            – Húha, a bácsinak nem lesz könnyű a botjával megmászni a huszonhat lépcsőt. Földszinti szobánk meg nincsen…

            – Nem baj, kislány – mondta Szabó mosolyogva –, három napig kibírom valahogy, aztán majd egy hónapig rápihenek.

            – A másik hónapot meg a tavasbarlangra – bólintott rá az asszony, mert azt se lehet kihagyni, ha már itt vagyunk.

            S ha már ott voltak, ebéd után rögtön be is álltak a barlang előtt kígyózó sorba. Úgy gondolták, ilyenkor, délidőben kevesebb a vendég. Ahogy a férfi az utca túloldaláról megsaccolta, alig lehettek többen százötvennél. Zsófika gyorsan beállította a férjét a sor végére, mert éppen közeledett egy népes német csoport, és ha azok eléjük kerülnek, estig se jutnak be a barlangba. Ő meg előre sietett, hogy a pénztárnál megérdeklődje mennyiért, és hogyan engedik be a látogatókat.

            Fiatalok várakoztak Szabó Béla előtt. A szavaikból arra következtetett, hogy lengyelek. Feltehetően házasok voltak, mert némelyik férfi a nyakába ültette a gyerekét. Az egyik fiatal nő a botjára mutatott, és nyilván valami vicceset mondhatott, mert jóízűen nevettek rajta. Ő meg csak széttárta a karját, mutatva, hogy egy kukkot se ért az egészből.

            – Ném báj…– mondta az egyik mosolyogva – Bator émbér…– és megveregette a vállát.

            – Nos, hát az a helyzet, hogy félóránként ötven embert engednek be – tért vissza hírrel a felesége. – Két, vagy három ember ülhet be egy csónakba. A tó pedig tizenöt méternyire van a felszín alatt. Oda viszont lépcsőn kell leballagni, apukám. Nincs lift, se mozgólépcső.

            – Most arra célzol, Zsófikám, hogy a lábam…

            – Talált, Béla. Sőt akár úgy is mondhatnám, hogy talált, süllyed. Arra gondoltam, hogy majd elmesélem neked, hogy milyen volt, ha visszajöttem. Addig elücsöröghetnél ott szemben a padon, a kultúrház előtt. Szerzek neked valami olvasnivalót...

            – Kiolvasom én a szemedből az aggodalmat, Zsófikám, de hát nem olyan fából faragták Szabó Bélát, hogy néhány ócska lépcső kifogjon rajta.

            – Az a néhány ócska lépcső hetvenhárom, Béla! Gondold meg!

            – Meggondoltam. Minden évemre jut egy. Ettől kéne megijednem?

            Az utcán hirtelen kerekedett szél száguldott végig. A fák lombja felzúgott, és úgy meghajlott kelet felé, mint a hosszú hajú nők frizurája, amikor meghúzza benne a fésűt a fodrász. Keszthely felől elsötétült az ég, és mire a szomszédban a fagylaltját mérő cukrász lehúzta az éppen elszállni készülő napernyő sátrát, hatalmas cseppekben kezdett hullani a záporeső. Egy rövidszoknyás ifjú hölgy fölkiáltott, hogy „gyere anya, menjünk innen, mert ebben jég is van!”, és átszaladt a túloldali épület eresze alá. Sokan követték a példáját. Mások a közeli vendéglőig futottak.

            – Gyere, Béla, menjünk be mi is! – mondta az asszony, és indult volna.

            – Most mennél el, amikor a felére fogy a sor? – nézett rá kerekre nyílt szemmel a férje. – Ezt a záport kibírjuk a járdán állva, az esernyő alatt is, aki meg már egyszer elment, csak a sor végére állhat be. Ez így van rendjén. Legalább fél órát nyerhetünk ezzel.

            – Rendben van, de hát a lábad…

            – Na látod, éppen erről van szó. Az ízületeimnek se mindegy, hogy fél órával többet, vagy kevesebbet kell kibírniuk. Majd holnap átugrunk Hévízre, és kiáztatom őket.

            A pénztárnál két nyugdíjas jegyet váltott azasszony.

            – A bácsi is bemegy? – kérdezte kissé furcsa, kétkedő hangsúllyal a pénztáros. Hetvenhárom lépcső, kilencvenöt százalékos páratartalom… A csónakot is hajtani kell…

            – Tudja, kedves –, mondta Szabó a botjára támaszkodva – egykor én vadevezős voltam. Evezős túrákat vezettem a Tiszán.

            – Az se tegnap lehetett – szólt be hátulról valaki. – Tőlem akár a Ferenc Jóska matróza is lehetett, csak ne tartsa föl a sort!

            A lépcsőn lefelé menet, úgy a táv felénél megállt egy kicsit pihegni. Zsófi elé állt, megfogta a kezét, titokban a pulzusát számolta, no meg óvta is, nehogy elsodorják a lefelé igyekvők. Ott már a lépcső is vizes volt, kicsapódott rá a pára. Egyre nehezebb volt a légvétel, és a hátán is elkezdett csorogni a verejték, de nem hagyta magát. A botját szorítva ment tovább. Már egészen közel értek a tóhoz, amikor az a bizonyos rövid szoknyás ifjú hölgy, aki a sorban állás közben jeget kiáltott, eléjük tolakodott, és visszakiabált a jóval följebb botorkáló középkorú nőnek.

            – Gyere már, anya! Úgy vánszorogsz, mint egy anyatetű. Tudod, hogy sietnem kell…

            – Jól van,kislányom, de hát nem tud mindenki úgy rohanni, mint te…

            A sorban poroszkálók, a vizes lépcsőn óvatosan lépkedők felmordultak, de a lányt nem zavarták a csípős észrevételeik. Az egyik mögötte álló férfinek a kezébe nyomta a mobil telefonját, és távolabb lépve viccesnek vélt arcokat vágott.

            – No, mi van? Lefényképeznél végre, vagy azt hitted neked adom a telefonomat? Ott nyomd meg, középen! – Aztán az anyjához fordult. – Gyere, állj ide te is mellém! Ez a hapsi téged is lekap. Ugye milyen szépek vagyunk mi így, ketten?

            – Ne csináld az arénát, kislány! – szólt valaki fentről. – Csak feltartod a sort. Azt hiszed, így előbbre juthatsz?

            – Adjanak már neki egy csónakot, hadd ússzon! – kontrázott rá a másik.

            – Ácsi már! – szólt valaki a tópartról. – A bácsiék voltak itt előbb, miért ennek a szeles kislánynak adnák a csónakot? A lépcsőn is mindenkit meg akart előzni… Már itt is mutyiznak?

            – Szeles ám a majd’ megmondtam kicsodád, te mutyista! Foglakozz inkább a saját csajoddal! – kiáltott vissza lány.

            – Nincs ennek apja, aki a szájára ütne? – kérdezte egy mackóhang.

            – Látod, öregapám, én olyan szerencsés kislány vagyok, hogy nekem olyan sose volt. Anyámból fakadtam szűznemzéssel. Maga meg szálljon be abba a francos csónakba – fordult Szabóhoz –, mert még azt hiszik, hogy el akarom rabolni a hajóját!

            A lapos fenekű lemez csónak ott libegett a kristályvizű tó partjához simulva. Ketten segítettek beülni az evezőpadra, és a férfi kezébe adták a lapátot. Idegen volt, nehezen illeszkedett a tenyerébe a szerszám. Hiába no, az utóbbi évtizedekben mással volt elfoglalva. No, meg a kristálytiszta, átlátszó vizet bámulta. Az idegenvezető azt mondta, hogy egyetlen halfaj található a barlangtó vizében, az alig tíz centisre növő fürge cselle. Az is a Malom-tóból úszik fel árral szemben. De ez is olyan ritka jószág, hogy a legenda szerint szerencsés lesz az egész napja annak, aki egyet is megpillant közülük. No, meg arra is figyelmeztették őket, hogy a sok eső miatt megemelkedett a tó vízszintje. Lesz olyan barlangjárat, ahol csak lehajolva tudnak átjutni. Na mindegy, majd lehajolnak, és vigyáznak egymásra. Végtére is nem evezős verseny ez…

            Lassan indultak a reflektorokkal megvilágított, szűk barlang-folyosókon. Nem lehetett eltéveszteni az utat, körbe vitt. A langy-meleg pára szinte elbágyasztotta őket. A férfi kezelte az evezőlapátot hol egyik, hol másik oldalról támasztva meg a csónakot. Alig kellett evezni, a víz sodrása vitte őket. A víz vájta karszt különleges formáit csodálták, és egymást figyelmeztették a szűk folyosók belógó köveire. Volt olyan rész, ahol csak a csónakba hajolva, szinte hasalva tudtak átcsúszni a sziklák alatt. Élvezték ezt akülönös kirándulást, a gyerekkorukra emlékeztető bujkálást. Szinte ötven évvel fiatalabbnak érezték magukat. Aztán egyszer csak megzökkent a ladik, mintha zátonyra futottak volna. De mégsem, hiszen hátulról jött a lökés. Aztán élesen felharsant a türelmetlen lányhang.

            – Elaludtál, haver, vagy elhagyott a férfierőd? Húzd azt a lapátot, mert megalszik a szádban a tej! Vagy arra vágysz, hogy én toljalak? – Aztán felnézett és kissé visszafogta a hangját. – Ja, maga az? Bocsika… vagy valami efféle.

            – Már megbocsásson – fordult hátra Szabó –, de azt mondták, hogy húsz perc múlva kell visszaérkezni, addig nézelődhetünk. Ha nagyon siet, én szívesen félre állok, hogy megelőzhessen. Addig legföljebb megkeresema fürge csellét.

            – Semmi baj, csak azt hittem, a haverom van előttünk. Ne essen kétségbe, nem fogom fölborítani, de tudom, hogy nagyon csúnyán néznének rám, ha maga előtt futnék be a kikötőbe, öreg matróz…

– De kislányom! – pisszent rá az anyja.

            – Jól van, békén hagyom, de legalább egy fotót hadd csináljak róla! Mosolyogjon, mintha maga lenne az apám!, Fölfelé menet majd találkozunk és maga is csinálhat egyet rólam. Jó?

            Zsófi kissé furcsán nézett a férjére, de nem szólt. Arra gondolt, hogy majd fölfelé menet tisztázódik minden. Egyáltalán kik ezek?

            Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy a rövidszoknyás kislány nem győzte kivárni, míg a két öreg kikászálódik a csónakból. Hangos viháncolással szaladt fölfelé a lépcsőn, aztán eltűnt a szemük elől.

            – Remélem, a fürge csellével előbb találkozunk, mint ezzel a neveletlen fruskával – dohogta az asszony. – Különben büszke vagyok rád, öreg, hogy végigcsináltad. Most szépen elballagunk a szállásunkra és ágyba duglak, hogy kipihend magad vacsoráig.

            – Szó se lehet róla – indult el a lépcsőn fölfelé Szabó Béla. – Még elmegyünk a Malom-tóhoz halat nézni.

            – Azok az aranyhalak megvárnak vacsora után is.

            – Az lehet, csak tudod az a helyzet, hogy amikor negyven évvel ezelőtt itt jártunk a Feri barátommal, éppen nem volt víz a barlangban. Megfogadtuk, hogy ha legközelebb erre járunk, feltétlenül megkeressük azt a kis halat. Sajnos, neki már nem volt rá ideje… Ha majd egykor találkozunk valamelyik felhő szélén, és megkérdezi tőlem, milyen is az a fürge cselle, mit mondjak majd neki?

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo