T. Ágoston László: Égi és földi birodalmak

Miután Nebukadneccar, Babilónia királya Karkemisnél legyőzte az egyiptomiak hadseregét, teljhatalmat szerzett magának és Újbabilonnak a szír-palesztín térség fölött. Elfoglalta Júdát, és benne Jeruzsálemet. A zsákmányolt templomi kincseket Babilonba szállítatta, és saját istenei templomaiban helyezte el. De nem elégedett meg a templom és a városok kifosztásával, rabláncra fűzte a leigázott népek fiait, sőt udvarába rendelte a nemesi származású ifjakat, hogy hűséges szolgákká, a világbirodalom érdekeinek feltétel nélküli kiszolgálóivá neveltesse őket. Szigorúan meghagyta a főudvarmesterének Aspenaznak, hogy válassza ki Izráel fiai közül a szép arcú, daliás termetű, királyi vérből származó ifjakat, akik fogékonyak a bölcsességek elsajátítására, s alkalmasak arra, hogy a királyi palotában szolgáljanak. Meg kell tanítani őket a káldeusok nyelvére, írására, sőt el kell rendelni köztük a királyi konyhán főtt ételek fogyasztását, a király borának élvezetét akképpen, ahogy a káldeusok vezetői teszik.

  Voltak az ifjak között júdaiak is, akiknek a neve nem tetszett a világbirodalom urának. A Dániel név például azt jelentette, hogy Isten a bíró, Isten bíráskodik. Hogyan is lehetne efféle névvel szolgálni Nebukadneccar udvarában? Neki Baltazár lett az új, babiloni neve. Hananját Sadraknak, Mísáélt Mésaknak, Azarját pedig Abédnegónak nevezték azután, hogy még a nevük se emlékeztessen az eredeti származásukra.

  Dániel tudta, hogy nemcsak a nevük szúrt szemet a királynak, hanem az étkezési szokásokon, a bálványáldozati hús és bor fogyasztásán keresztül akarja őket átvezetni a számukra idegen istenek kultuszához, hogy igazi barbár káldeust faragjon belőlük. Azt kérte hát a főudvarmestertől, hogy ők négyen hadd egyenek zöldségféléket, és hadd igyanak egyszerű, kútból mert vizet. Az udvaronc, bár szerette és nagyra becsülte őket, nagyon megijedt a kéréstől.

  – Félek, nagy bajt zúdítok a fejemre – mondta – ha megszegem uram szigorú parancsát. Ha lefogytok, vagy visszamaradtok a tudományokban, biztosan leütteti a fejemet.

  Addig győzködték, míg hajlandó lett tíznapos próbát tenni velük. Miután se gyengébbek nem lettek a többi leigázott nép hasonlóképp kiválasztott fiainál, sőt tanulmányaikban is az élen jártak, nagylelkűen felmentette őket az étkezési szokások alól. Ők pedig örültek, hogy megtarthatják Isten parancsát, és nem kell tisztátalanná válniuk.

  A tanulmányi idő leteltével a király elé vezették a nemes ifjakat, s Nebukadneccar kegyesen elbeszélgetett velük. Valamennyien értelmes, bölcs választ adtak a kérdéseire, de a legokosabbnak a négy izraelit találta. Azonnal szolgálatba is állította őket udvarában.

  Uralkodásának tizenkettedik évében különös álmot látott a király, mely nagyon felzaklatta a lelkét, és sehol nem talált rá magyarázatot. Összehívatta hát a birodalom összes mágusát, igézőjét, varázslóját és csillagjósát, hogy ott, és azonnal fejtsék meg az álmát. Ha nem sikerül, valamennyinek a fejét véteti, és porig égeti minden vagyonukat.

  – Mondd el az álmot, s szolgáid megfejtik mit jelent. – Mondták a bölcsek.

  A király haragra gerjedt, és így szólt hozzájuk:

  – Ha az álmot nem adjátok tudtomra, azt csak akként tudom megítélni, hogy megegyeztetek egymás közt, és csak hazug, haszontalan dolgokat beszéltek előttem, míg a körülmények meg nem változnak, s meg nem menekültök a bakótól. Az álmot mondjátok meg, és én abból tudni fogom, hogy helyes magyarázatot adtok nekem.

  – Nincs olyan halandó a földön – sápadt el félelmében az egyik csillagjós – aki a kívánságodnak meg tudna felelni, és nincs a földön másik hatalmas király, aki ilyen dolgot kérdezett volna a bölcseitől. Nincs más, aki erre választ adhatna, csak az istenek, akik nem laknak együtt a testben élőkkel.

  – Ha ez így van, pusztuljon el minden babiloni bölcs! – Dörgött a királyi szó, s szolgái szétszéledtek a birodalomban, hogy megöljék a bölcseket.

  Megkeresték Dánielt és három társát is. Amikor megtudta Arjóktól, a testőrparancsnoktól, miért keresik őket, engedélyt kért, hogy bemehessen a királyhoz. Időt kért tőle, hogy megfejthesse a titkát. Aztán hazament és társaival együtt imádkozni kezdett. Imádkoztak Izrael Istenéhez, hogy ne veszítse el őket a babiloni bölcsekkel. Imájuk meghallgatásra talált. Dánielnek látomása volt. Amint fölébredt, hálát adott érte az Úrnak. Aztán felkereste Arjókot, s megkérte, bocsássa őt a király elé.

  – Baltazár! – szólt Dánielhez a király. – Te, aki Júdából kerültél hozzám, képes vagy arra, hogy megmondd, milyen álmot láttam, és mi annak a magyarázata?

  – A titkot, melyet kérdeztél, uram, a bölcsek nem tudják megfejteni – válaszolta. – De van Isten a mennyben, aki feltárja a titkokat. Ő tudatta veled, mi fog történni az utolsó napokban. Te az ágyadban forgolódva kérdezted őt, és az Úr válaszolt neked. Látomásodban egy hatalmas, fényes szobrot láttál. A feje színarany volt, a melle és a karja ezüst, a hasa és oldala réz, a lábszára vas, a lábai pedig részint vasból, részint cserépből voltak. Miközben nézted, egy hatalmas kő zuhant alá. Ledöntötte a szobrot, porrá zúzta az egészet, mely eltűnt, mint a pelyva, melyet fölkap a szél. A kő pedig, amelyik a szobrot ledöntötte, nagy heggyé lett, és elfoglalta az egész földet. A szobor a te világbirodalmadat jelképezi. Az arany fej te vagy, magad. De utánad más királyság támad majd, mely alacsonyabb rendű a tiédnél. A harmadik királyság rézből való, de még mindig az egész földön uralkodik. A negyedik is erős, mint a vas. Összetör és szétzúz mindent. A királyság szétszakad, de marad benne valami a vas keménységéből, ahogy láttad, ahogy a vas keveredett a cseréppel.

  – Ezeknek a királyságoknak az idejében támaszt a menny Istene egy királyságot – folytatta Dániel – amely nem semmisül meg soha, és a királyi uralom nem száll át más népekre. Összetöri mindezeket a királyságokat, és véget vet nekik, maga pedig fennáll mindörökké. Ezért láttad, hogy a hegyről kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna, és összetörte a vasat, rezet, cserepet, az ezüstöt és az aranyat. A nagy Isten így adta tudtára a királynak, mi történik majd ezután.

  Nebukadneccar, a nagy, és büszke király visszarendelte a bölcsek kivégzésére küldött szolgáit, és arcra borulva hódolt Dániel Istene előtt.

  – A ti Istenetek valóban az istenek Istene – mondta. – A királyok ura és a titkok feltárója. Meghagyom, lásd a kedvedért, a bölcsek fejét, de téged teszlek az elöljárójukká. És gazdaggá teszlek, amilyen a honfitársaid közt még nem volt soha, és rád bízom Babilon város kormányzóságát.

  – Köszönöm, uram, a nagylelkűségedet – hajtott fejet Dániel – de a kormányzóság, a hatalom nem nekem való. Kérlek, oszd meg azt a három társam között, és hagyd meg nekem azt a kegyet, hogy a te szolgád lehetek.

  Ekképp lett Dániel (vagy Baltazár?) a világbirodalom urának legfőbb tanácsadója. A királyé, aki bár Marduknak, a babiloniak főistenének mutatta be áldozatait, mégis Isten akarata szerint irányította birodalmát.

*

  Nagy Miska alig múlt tizenhét éves azon a télen, amikor megjelentek a Tisza menti kis falu határában a szovjet felderítők. Lóháton jöttek, dobtáras géppisztoly lógott a nyakukban. Apró, ferde szemük félénken pásztázta a környéket. Bal kezük a kantárszáron, a jobb meg a fegyver ravaszán, hogy bármelyik pillanatban kiröpíthessék a tárban pihenő hetvenkét golyót bárkibe, vagy bármibe, ami mozdul, vagy akár csak gyanús.

  A gimnáziumban, ahol éppen érettségire készült a fiú osztálya, különös hírek keltek szárnyra ezekről a félelmetes előőrsökről. Felgyújtott tanyákról, megerőszakolt lányokról, asszonyokról, szuronnyal felhasított hasú gazdákról szóltak a rémtörténetek.

  – Mi valamennyien ősi magyar családok fiai vagyunk – mondta Miska a barátainak. – Kutya kötelességünk, hogy úriemberként megvédjük lányainkat, asszonyainkat, megvédjük a hazánk földjét akár az életünk árán is. Nem olyan nagy dolog manapság fegyvert szerezni. Az érettségi megvár bennünket. Aki velem tart, tegye föl a kezét!

  Ma már lényegtelen, hány kéz lendült a magasba. Tény, hogy néhány nap múlva a tankok is bevonultak a kisváros főterére, s harmadnap a fél osztály fogolyként ült a városi börtön celláiban. A vád szovjet ellenes összeesküvés, fegyveres ellenállás szervezése volt ellenük. Néhányukat kimentették a befolyásos szülők, rokonok, mások meg azt hangoztatták, hogy a Nagy Mihály, ő volt a felbujtó, tulajdonképpen már nem is tudják mire.

  Jött néhány vallatótiszt, elcsattant néhány pofon, aztán egy marhavagonban találták magukat. Irány a láger, Szibéria. Sokáig csattogtak a sínen a vonatkerekek. Aztán újra egy törvényszéki tárgyalóteremben találták magukat fényesre suvickolt csizmák, aranyos vállapok, csilingelő kitüntetések között. Csak orosz beszéd, csak az ítéletet fordították magyarra: tizenhét év kényszermunka. Fellebbezésnek helye nincs.

Keserves napok, reményvesztett évek következtek a hatalmas barakkvárosban. Talán maga a láger parancsnoka se tudta, hány ezer ember reszket, sír, zokog az emeletes fapriccseken, s hányféle nyelven száll fel az esti takarodó után az ég felé az ima, vagy az átok. Honnan is tudhatta volna, hiszen a temetésre kirendelt rabok alig győzték elföldelni a negyven fokos fagyban fekete gránittá fagyott társaikat, s különben se kérte számon senki a foglyok életét. Olykor maguk a rabok is letagadták a halottakat, mert amíg ki nem derült a dolog, felvehették, és eloszthatták az élők között a holtak élelmiszer adagját. Akkor, és ott, életet menthetett minden falat kenyér.

  Nagy Miska erős fizikumú, sportos alkatú legény volt. Nem esett nehezére felvenni a versenyt az elcsigázott, beteg, a lövészárkokban agyongyötört, reményvesztett társaival. Olykor még ki is segítette némelyiküket, aki nem tudta teljesíteni a megszabott fakitermelési normát. Ők meg egy-egy falat kenyérrel viszonozták a szívességét.

  Történt egy napon – ez már a rabság második esztendejében volt – hogy éppen egy meredek domboldalon irtották az erdőt. Nemcsak magyarok, orosz és német foglyok is dolgoztak azon a területen. Többnyire elkülönült csoportokban, mert a németeket még csak-csak elviselték valahogy, hiszen mind idegen földön voltak, bár túlzás lenne azt állítani, hogy szerették őket. Az oroszokat viszont kifejezetten utálták. Eleve ellenségként tartották számon őket, s kegyetlen, barbár, sunyi és buta embereknek gondolták őket. Azt tapasztalták, hogy parancsszóra bármire képesek, akik közt bikacsökkel jár a nacsalnik, mint disznók közt a kondás, és szó nélkül tudomásul veszik, ha bárkit agyonvernek közülük ott a helyszínen, a szemük láttára. Nem is voltak hajlandók egy büdös szót se megtanulni ezen a nyelven. Pontosabban csak a davaj-ra mozdultak, mert azt általában pofon, puskatus, vagy csizmarúgás követte.

  Szóval, ahogy ott döntögették a hatalmas fákat a húsz fokos fagyban a meredek domboldalon, az oroszoknál súlyos baleset történt. Egy hatalmas fenyő nem arra dőlt, amerre szerették volna, és telibe találta az egyik fiatal favágót. Óriási ribillió támadt. A rabok segítségért kiabáltak – ki-ki a saját nyelvén –, az őrök azonnal lövöldözni kezdtek, a lágerben félreverték az ebédosztó harangot... Végül befutottak a felcserek egy rozzant szánkóval, föltették rá a szerencsétlen, sok sebből vérző embert, és elhajtottak a gulág kórháza felé. Az őrök visszaparancsolták a rabokat a munkájukhoz és megkönnyebbülten rágyújtottak. A foglyok meg elkönyvelték magukban, hogy egy emberrel megint kevesebb.

  A gulág kórházában magyar fogoly orvosok is dolgoztak. Hozzájuk került ez a Misenyka nevű, szétroncsolt testű fiatalember. Akik látták csak a fejüket csóválták... Hiába a jó sebész, ha se gyógyszere, se műszere nincs az operációhoz. A tábori kórház nem az ilyen életmentő műtétekre való...

  – Megcsináljuk – mondta ki a végső szót a magyar sebészek főorvosa. – Vér kell a műtéthez. Sokat vesztett szegény. Ritka vércsoport, válasszátok ki a rabok közül a megfelelőket!

  Így került a véradók közé Nagy Miska is.

  – Még hogy én adjak vért egy szemét orosznak, aki leigázta a hazám földjét? Aki megölte a barátaimat, megerőszakolta az asszonyainkat, aki miatt tizenhét évet kell raboskodnom? Az én vérem csörgedezzen az ő ereiben? Soha! Inkább a hóra eresztem.

  – Egy hétig fölmentünk a munka alól – mondta az orvos.– Dupla porciót kapsz, és lehet, hogy még a szakadt bakancsodat is kicserélik...

  – Inkább fagyjon le a lábam, haljak éhen, de egyetlen csepp vért se adok neki!

  – Aludj rá egyet, fiam, csak reggel kezdjük az operációt!

  Sokáig forgolódott az emeletes fapriccsen Nagy Miska. Agyában sebesen száguldoztak a gondolatok. Apjára, anyjára emlékezett, a rég látott barátokra, az édes mosolyú tiszai lányokra, akiket talán soha nem láthat többé. Álmában a Tisza partján sétálgatott. Talán éppen randevúra várt, amikor a nádasból hirtelen elé lépett egy férfi. Hosszú haja volt, és szakálla. A köpenye – mert mi mást viselhetett volna a lágerben – a földig ért. Úgy rémlett, mintha már látta volna valahol, valamikor...

  – Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! – Mondta, és áldásra tárta szét a karját.

  – Már te is ezzel kezded, Uram? – Gondolhattam volna, hogy téged is megkörnyékeznek az orvosok – próbálta meggyorsítani a lépteit Miska. – Hogy lehetne ez az ember az én felebarátom, amikor az övéi feldúlták az országomat, elvették a szabadságomat, és lehet, hogy elveszik az életemet is? Csak egyetlen okot mondj, miért ne gyűlöljem őt, Uram!

  – Ő épp úgy az én Atyám gyermeke, mint te vagy.

  – Ezek, az ördög fattyai...

  – Én se kérdeztem, a keresztfán kifeszítve, kiért hullatom a véremet. És ne feledd, hogy amit megcselekedtél eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, azt velem cselekedted.

  – Miért pont neki kell adnom, Uram?

  – Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. – Ezzel befordult a nádnyiladékba és eltűnt a szeme elől. Hiába hívta, nem jött vissza, nem szólt többet.

  Másnap reggel Nagy Mihály elítélt véradásra jelentkezett a kórházban. A műtét sikerült, s fél év elteltével csupán egy kis járáshiba emlékeztette Mihail Baraskovot a rosszul dőlt fenyőre. Az erdőirtásra alkalmatlannak nyilvánították az orvosok, de a kirótt büntetést le kellett töltenie. A tábor nem rég kinevezett új parancsnoka kijelölte az éppen akkor megnyílt könyvtár vezetőjének. Végtére is tanárember volt ez a szerencsétlen, aki egy Komszomol gyűlésen elejtett néhány mondatáért került a gulágra.

  Mísa megkereste Miskát, aki immár vértestvére lett, és kieszközölte, hogy hetente néhány estét a könyvtárban tölthessen. Oda akkor már dupla adag tűzifa jutott, és a konyhások is hoztak egy-két szelet kenyeret, olykor még egy konzervet is a zubbonyuk alatt. Eleinte nehezen értettek szót egymással. Kézzel-lábbal magyaráztak, meg rajzolgattak, mert a könyvtárba papír, meg ceruza is jutott. Miskának ügyes keze volt, ragyogó portrékat, karikatúrákat rajzolt róluk, meg az őreikről is. A parancsnok portréja különösen jól sikerült. Olyannyira, hogy jutalmul fölmentette az erdei munka alól. Cserébe egész nap rajzolnia, festenie kellett. Azt is megengedte, hogy nyári estéken körbeüljék a tüzet, és dalolgassanak. Miről énekelhet a gulágon egy fogoly orosz legény? A zúgó Léna folyóról, Lénáról, a távoli kedvesről, meg a nagy orosz sztyeppéről. Miska is velük énekelt, velük hullatta a könnyeit a kanyargó Tiszáért, a Tisza menti rekettyésért, meg a Tisza parti lányokért. Közben lassan csiszolódtak az orosz szavak is.

  Mihail Baraskov tanárember volt. Elhatározta, hogy nemcsak a szóra, a betűvetésre is megtanítja a magyart. Néhány hónap elteltével Nagy Miska Puskin, meg Lermontov verseket olvasott, sőt el is szavalta őket orosz barátainak.

  Egy nap hozták a hírt, hogy meghalt Sztálin, a nagyvezér, fölszámolják a táborokat, mindenki mehet, amerre lát. Az életben maradt hadifoglyokat újra beterelték a marhavagonokba, s elindították hazafelé. Igen ám, de Miska nem volt hadifogoly, őt politikai elítéltként tartották számon, s mint ilyet, a szocialista magyar állam nem fogadta be. No, de orosz állampolgár se volt, nem kaphatott útlevelet.

  – Ott laksz majd nálam, míg rendeződnek a dolgaid – mondta Mísa, és magával vitte egy orosz kisvárosba, ahol lakott. Miniszterekkel, párttitkárokkal leveleztek, de az ügyben senki nem akart állást foglalni. Közben kitanulta a faesztergályos szakmát, és egy kis bútorgyárban dolgozott.

Évek jöttek, évek mentek. Közben Magyarországon vérbe fulladt a forradalom, de Miska erről is csak az újságokból értesült. Már azt hitte, hogy mindenki megfeledkezett róla, amikor egy nap a pecsétes borítékból kihullott az útlevele. Végre indulhatott haza.

  Sokan emlékeztek még rá a Tisza menti kis faluban. A Nagyék fiára, aki valamiféle összeesküvésbe keveredett. Azt beszélték, hogy az oroszok vitték el, azóta senki se hallott róla. Ő lenne az, ez a szakállas, mogorva ember? Jobb lesz óvatosan bánni vele. A párttitkár, aki egykor osztálytársa volt, kezet se fogott vele, de mivel a megyei főnöke mondta, szerzett neki munkát a bútorgyárban. Ott majd szemmel tartják.

  Éveken át ragasztgatta a bútorlapokat, esténként meg régi orosz költők verseit fordítgatta. Csak úgy szórakozásból, meg a régi barátokra emlékezve.

Egy nap valami szovjet küldöttség látogatott a gyárba. Be se jelentették őket előre, így aztán senki se volt, aki fogadhatta volna a delegációt.

  – A Nagy szaki a présműhelyből... – csapott a homlokára a művezető. – Évekig kint volt, biztosan tud még valamit oroszul.

  És Nagy szaki folyékonyan beszélt oroszul, gond nélkül fordította a párttitkár elvtárs szövegét, még a műszaki kifejezések se okoztak neki gondot. Az üzemlátogatás után volt egy kis fogadás. Vodka, pezsgő, miegymás. Neki is koccintania kellett. Ettől persze előbújt belőle a kisördög. A második pohár után elkezdett Lermontov verset szavalni. Az igazgató megkérdezte, tudja-e magyarul? Tudta. A párttitkár meg – nem tudni, hányadik pohárka után – fölajánlotta, hogy november hetedike tiszteletére vállalati támogatással kiadják Nagy elvtárs orosz versfordításait.

  A könyv megjelent. A párttitkárt kitüntették, Nagy elvtárs meg a gyári könyvtár vezetője lett.

Abban az időben még elküldték az írókat tanulmányútra egy-egy gyárba, hogy tanulmányozzák a dolgozó nép életét, és abból merítsenek ihletet. Így került a gyárba Peregi az író, és elolvasta a könyvtáros fordításait. Olyannyira megtetszett neki, hogy fölküldetett egy példányt az írószövetségbe, ahol éppen egy díjkiosztó bizottság ülésezett. Ott, nyomban fölterjesztették József Attila-díjra, és felírták a nevét a Népek Barátságáért delegáció névsorába.

  Nagy Mihály csak kapkodta a fejélt, úgy istenigazából nem is értette, mi történik vele. Mire észbe kapott, már ott lépdelt a Kreml folyosóján, mellén a Népek Barátságáért Érdemrenddel. A fogadáson meg ott mosolygott, s poharát koccintásra emelte Mihail Baraskov miniszteri főtanácsos.

  – Látod, Miska – mondta – ha nem történik velem az az ostoba baleset, soha nem ismertük volna meg egymást, s talán ma se ismernéd Lermontovot.

  – Lehet – bólintott rá Nagy Mihály – de ha azon az éjszakán nem szólít meg Jézus, soha nem adtam volna neked a véremet.