Vasi Szabó János: Rakéták és kövek avagy posztmodern zarándokút Medjugorjébe

Primo

Eltelt bő másfél óra azóta, hogy elhagytuk a határt. Ütemesen doboltak a kölcsönzött ARO fenéklemezén az elszabadult kavicsdarabok: a kopasz, mészkőszínű hegyek szerpentinjének hordaléka. Hátratoltuk a terepjáró ponyváját. Lehetett negyven fok meleg árnyékban. Elkerülendő az álmos zötykölődés demoralizáló hatását, Morcz Feri előhúzta az ajándéknak szánt fütyülős-barack pálinkát. (Nevével ellentétben kis csapatunk mókamestere volt.) Nagy kortyokban csorgott le torkán a szíverősítő. Látva ezt sofőrünk, Szegfűdomby Sanyi, belehajtott az első méretes gödörbe. Az ARO rugózott legényeset, Ferenc fogsora végigcimbalmozta a hosszúnyakú üveg száját.

- Mit csinálsz? A tombolán nyerted a jogosítványt? – visszhangozták Morcz üvöltését a hegyek. Sanyi oroszlánbömböléssel válaszolt.

Mi többiek – Susics Laci és szerénységem – nevettünk a két barát menetrendszerű összemordulásán. Aznap nem játszódott le hasonló szívderítő jelenet. Bóbiskoltunk az álom küszöbén, amikor begördült járművünk az útikönyvben ajánlott vendégház kapuján. Fából ácsolt, alpesi házakra hajazó épület: inkább zord fenyvesek közé való. Tájidegen látvány a csupasz, hőségtől vibráló hegyek lábánál. Színes virágágyás kísérte két oldalt a gyöngykaviccsal felszórt ösvényt.

Idős horvát házaspár fogadott. Jól beszélték a nyelvet a társaim – lévén dél-dunántúliak -, percek alatt elintézték a hivatalos formaságokat.

Azt vártam a fárasztó kocsikázás után: leghőbb vágya lesz a fiúknak ágyba bújni. Vidáman körbeülték az étkezőt kitöltő tölgyfaasztalt. Az ezüstszürke hajú, mosolygós háziasszony felszolgálta a finom vacsorát. Basic úr, a barátság kedvéért, megbontott egy üveg slivovicát. Mirjana néni elbúcsúzott, mint kiderült: kedvenc sorozatát adta – a Denver klánt – a belgrádi 1-es csatorna.

Nem érdekelt minket semmilyen szappanopera, késő éjszakába nyúlt a beszélgetés, az ivászat, a danolászás…

Borzalmas reggelre ébredtem. Tüzes abroncsként szorította fejemet a másnaposság. A tükörből elfeküdt haj, püffedt szemhéj, vörösben forgó fehérje meredt rám. Mosakodás, öltözés után lekacsáztam a földszintre. A terepjáróból szólongattak a barátaim. Elbúcsúztam derék – ahogy kárörvendve megállapítottam – szintén rogyadozó léptű házigazdánktól és tündéri feleségétől. Integettünk, kiabáltunk, porfelhőt kavarva elhagytuk a vendégházat.

Bosznia szívébe tartottunk. Délelőtti száraz forróság váltotta a reggeli párás meleget. A volán mögött Susics Laci pislogott. Nem lesz ennek jó vége! Féltem, hogy az egyik éles kanyarban leszaladunk az útról, egyenest a hátborzongató szakadékba. Ébren kell maradnom! Elkezdtem mustrálni a társaimat, barna ábrázatukon kerestem az idő ekéjének első barázdáit. S akarva, akaratlan felidéződtek a közelmúlt emlékképkockái; mert ritka alkalom, hogy mind együtt voltunk: „a tiszteletre méltó efendik társasága”.

Mikor szövődött a nagy barátság a vékonydongájú csatári krobót, a vézna kanizsai zsidó, a köpcös göcseji magyar és a nagydarab tolnai sváb között? Sorsunk vonala a sorkatonaság ideje alatt találkozott. Isten háta mögötti helyőrségben szolgáltunk 1980-81-ben. Laktanyánk a titkolózás fátyla mögé rejtőző létesítmények közé tartozott. Nem lehetett panasz a bánásmódra, a nyomasztó felelősségen kívül – amit a ránk bízott fegyverzet lélektani súlya okozott – semmilyen pszichikai atrocitás, megalázás nem ért bennünk. Elit alakulat voltunk.

A két év csak utólag tűnik nyugodtnak. Környezetünkben, a vasfüggöny mögött rég nem tapasztalt pezsgés támadt. Belgrádban elhunyt Tito marsall, a nyugat és a kelet egyaránt Jugoszlávia széthullását jövendölte…

 

(…)E tervek szerint a magyar hadsereg közelebbi feladatként találkozó ütközetben Zágráb - Nyugat térségben szétveri a 3. olasz hadsereg első lépcsőjének felvonuló erőit, a főerőkkel a csapást a „Nyugatiak” szárnyába és hátába kifejlesztve, a hadművelet második napjának – N-2 – végére birtokba veszi Ljubljana, Szodrazsica (Sodrazica) és Szkrad (esetlegesen Zagrad?) körzeteit.
 Később a Hadsereg új erők ütközetbe vetésével kifejleszti a csapást Ljubljana –Gorízia – Udine – Padova, illetve Ljubljana – Trieszt irányokba. Részenként szétveri a „Nyugatiak” hadműveleti tartalékából előrevont erőket, majd a hadművelet 6. napjának végére főerőivel végrehajtva távolabbi feladatát, – birtokba veszi Tolmezo és Belluno, valamint Montebelluna és Treviso körzeteket. Ezzel a magyar hadsereg megteremti a második hadműveletbe való gyors átmenet feltételeit.
  Az 1. hadsereg a támadó hadművelet végrehajtásához 32 atomtöltetű harcászati és hadműveleti – rakétát, továbbá 13 vegyitöltetű és 34 hagyományos töltetű rakétát biztosítottak. Tehát az atomeszközök hatóértéke mindösszesen 635 kt. – a más helyen megadottak szerint 33 rakéta esetében 695 kt. – volt. (Ez hatóerő a Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombombák értékének harmincszorosa.)
A fenti adatokat a hadműveletek lefolyására vonatkozó elgondolással összevetve megállapítható, hogy hadsereg tervezett atomcsapásainak többsége Jugoszlávia területén történt volna.*

A tetőfokára hágott lengyel barátainknál az össznépi felzúdulás – aggódva vártuk a brezsnyevi Szovjetunió válaszát. Ám a Vörös Hadsereg előbb lerohanta Afganisztánt…

(…)1979. december 25. 26-án 76, AN22 és AN12 szállító repülőgépekkel földet ért Bagram repülő téren a teljes 105. szovjet légideszant hadosztály. December 27 e kritikus nap volt. Amikor a 105. hadosztály egységei harcjárműveikkel bevonultak Kabulba és elfoglalták a stratégiai jelentőségű csomópontokat, más egységek harckocsikkal bekerítették a Kabultól délre fekvő Daruloman kastélyt. Paputin, a szovjet belügyi csapatok tábornoka, néhány nappal korábban azt javasolta Aminnak, hogy biztonsági okokból költözzön oda, valamint megpróbálta rábeszélni, hogy az 1978 decemberében megkötött szerződés alapján hivatalosan forduljon katonai segítségért a Szovjetunióhoz, és mondjon le Karmal javára. Amin ellenállt, testőrei pedig meggyilkolták Paputint. Ez után a szovjet deszantosok megostromolták a palotát és megölték Amint, helyére Babrak Karmalt állították, aki vállalta a szovjetek hivatalos „behívását”.(…)

A lakosság, ahogy az várható volt, nem támogatta Karmalt, ellenkezőleg, harcot indított a „betolakodók” ellen. A 105. légideszant hadosztály kirakásával egyidejűleg Kuska és más határátkelő pontokon keresztül bevonult a 357. és a 66. gépesített lövészhadosztály. Ezek elfoglalták Heratot és a nyugaton fekvő Tarakot. Ugyanebben az időben a 360. és a 201. gépkocsizó lövészhadosztály Termezt támadva átkelt az Amu-Darján és folytatta az előnyomulást, mivel az ejtőernyősök birtokba vették a Szalang alagutat. E hadosztályok harckocsiijait nyerges vontatókon szállították. Az afgán hadsereg szívós ellenállást tanúsított a megszállókkal szemben. 1980 februárjában, az Afganisztánban állomásozó szovjet csapatok létszáma elérte a 85 000 főt.**

Az USA új hidegháborút hirdetett. Rakéták özönlöttek Európába SS20-asok, Pershingek. Mit hoz a holnap? Békében leszerelünk-e, vagy maroknyi radioaktív hamu marad utánunk szomorú mementóként? A fortélyos félelem igazgatta tetteinket, növelte szinte elviselhetetlenné a felelősséget…

(…)Stratégiai, népgazdasági, közigazgatási fontosság alapján I. sorolású – tehát a legnagyobb veszélynek kitett városok – a kormány értékelése szerint a következők: Budapest, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr, Székesfehérvár, Szolnok és Dunaújváros, amely városokban és azok közvetlen környékén „összpontosulnak a párt- és állami vezetés legfelső szervei és e területek egyben az ország legfontosabb politikai, államigazgatási, gazdasági és kulturális bázisai, központjai”. Ezekben a városokban és azok környékén él az ország lakosságának mintegy 25%-a.
  Az ezeket a városokat közel egy időben sújtó 3.8 Mt. TNT egyenértékű csapás – a polgárvédelem szakértőinek elemzése szerint – az többek között az alábbi következményekkel járna: Az ország vezetése nem riasztható, így a vezetés megsemmisülésével, kiesésével kell számolni, így szükség lesz a csapásterületen kívül eső helyi szervek, a csapást nem szenvedett megyék, járások és települések vezető apparátusa önálló és kezdeményező tevékenységére.
Az életvédelmi létesítmények nem felelnek meg a korszerű követelményeknek, illetve az óvóhelyek, mint raktárak funkcionálnak, ezért a közvetlen csapásterületen az egészségügyi veszteségek elérik az 1.150.000 főt – 400.000 fő azonnal meghal és 750.000 sérült egészségügyi ellátásra szorul –, amely az ország lakosságának 12%-át jelenti. A vizsgált városokban, de elsősorban a főváros területén összpontosul a tudományos kapacitás és általában a szellemi dolgozók túlnyomó többsége, valamint az újjáépítéshez nélkülözhetetlen szakmunkás gárda nagy része.(…)
A radioaktív kiszóródás következtébe, a kiszóródás ABC zónáiban további 800 000 sugársérülttel és sugárszennyezett személlyel kell számolni. Így az egészségügyi összveszteség közel 2 millió főre emelkedik, amely eléri az ország lakosságának mintegy 20%-át és a sérültek száma folyamatosan tovább növekszik. Ilyen körülmények között nincs mód az életben maradottak felkutatásra, kimentésére és az egészségügyi ellátásra sem lesz elegendő erő.***

Nem meglepő, hogy elszigetelt, egymásra utalt fiatalemberek közt életre szóló barátság köttetett. Együtt féltünk és együtt reméltünk mi négyen: a tiszteletre méltó efendik társasága. (E név egyik katonatársunk pihent elméjében született, és rajtunk ragadt a leszerelés után is.)

Az idő bizonyította: a drámai végkifejlett elmaradt, békében telt el a katonaidő, hála az égieknek és a földieknek egyaránt, bolygónk sem vált gombafelhőkkel csúfított kozmosz-szégyenévé.

Secundo

Árkossy Andrástól hallottam először Medjugorje nevét. A magas, sportoló fizikumú, fekete sörényű férfi beszélt a kicsi hercegovinai településről, az ott történt csodáról. Néhány gyermeknek naponta megjelent a Szűzanya a kimondhatatlan nevű „jugó” falu közelében. Ezt kürtölte világgá a Szabad Európa Rádió is. Amit persze csak megfelelő fönntartással füleltünk, ebben a hitében erősítettük meg Kopasz Lacit, üzemünk pártitkárát. Aki halván az „ellenzéki felforgató” Árkossy előadását, nyomban kicsörtetett a középvezető számára épített, csupa ablak irodából, az élcsapat véleményét igyekezett érvényesíteni. A vesztesek mi voltunk, nem tudtunk meg többet Medjugorjéról, se a látnokokról. Fültanúi lehettünk egy személyeskedésig fajuló ideológiai vitának a daliás András és a gyomorbajos forma László között.

Nagy hatása volt Árkossy – vitát megelőző – szavainak. Éreztem, meg kell tudnom mi az igazság a „jelenés-ügyben”? Írtam a barátaimnak: hallották-e hírét a medjugorjei csodának? Ők is a SZER adásaiból értesültek. Szegfűdomby javasolta válaszlevelében: gyűljünk össze jövő nyáron, a dél-zalai tanyáján, s onnét kiindulva tegyünk pár napos kirándulást Jugoszláviába. Összekapcsoljuk a dalmát tengerpart meglátogatását egy mostari, medjugorjei kiruccanással. Ebben megegyeztünk.

Igyekeztem minél több élménybeszámolót, dokumentumot beszerezni. Szinte megszállottja lettem a témának: láttam több amatőr helyszíni fotót. Volt köztük nem egy, amiért Daniken a fél karját odaadta volna. (Például azért, amelyiken a Nap körül forgó sötét korongok látszottak. Más képeken a szomszédos hegy tetején álló hatalmas feszület mutatkozott egészben, félig eltűnve, majd ismét teljes nagyságában.) Beszéltek a templomba zarándoklók csodás gyógyulásairól, a misék közbeni látomásos jelenetekről. Legnagyobb hatással mégsem ezek a szenzációk voltak, hanem egy látszólag értéktelen profilkép. Az egyik látnokról készült, Jelena Vasilról. Földöntúli nyugalom, alázat és báj sugárzott abból a szép gyermekarcból.

1985 kemény telének elmúltával, s nemcsak a várt rügyfakasztó tavasz közeledte okán, különös bódult hangulat lett úrrá a lelkemen. Alig győztem kivárni a hetek, hónapok múlását. A barátaim leveleiből is hasonló feszült várakozás érződött.

1986. április 28-án verőfényes napsütésben úszott az ország, s készült a május elseje giccsparádés megünneplésére. Semmit nem tudott arról a rettenetről, ami néhány nap múlva a Csernobil szóban csúcsosodott ki.

Emlékszem a hömpölygő tömegre, zászlók, transzparensek emelkedtek. Az arcokon, a szemekben már korántsem az a lelkesedés tükröződött, mint évtizeddel korábban. A dolgozók folyamában a központi tribün előtt haladtam: mosolyra feszített arccal, integetve, amikor a mögöttem lépkedő Árkossy Andris a fülembe súgta a borzalmas szavakat:

-       Jóska, Ukrajnában fölrobbant egy atomerőmű! Terjed a sugárzás, az osztrákok, németek

veteményestül szántják be a földeket …

Föl sem fogtam azonnal a hallottakat. Robbanás? Atomerőmű? Hol? A következő napok suttogva továbbadott hírei felkavarták a lelkemet.

A fölvonulás és pár üveg Kőbányai sör után hazaballagtam a szoba-konyhás albérletbe. A barátnőm az öblös fotelben kuporgott, kisírt szemét kétségbeesetten emelte rám. Hozzáléptem, zokogva a nyakamba borult. Szívszaggatóan jajgatott: mi lesz velünk? Sugárfertőzöttek leszünk, torz gyermekeink születnek… Átöleltem, esetlenül nyugtattam a remegő lányt. De legszívesebben elbőgtem volna magam.

(…)Nehéz megítélni, pontosan hány ember halálát okozta a katasztrófa, mert sokan csak később hunytak el a szövődményekben (például daganatos megbetegedésben), és vannak, akik még ma is élnek, de nem lehet eldönteni, betegségük összefüggésbe hozható-e a történtekkel. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 56 közvetlen áldozatot tart nyilván: 47 munkást és 9 gyermeket, akik pajzsmirigyrákban haltak meg; valamint becsléseik szerint körülbelül 4 000 ember halt meg a későbbiekben ezzel kapcsolatos betegségekben. Megemlítendő, hogy a hivatalos, Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által obszervált és feldolgozott adatok mellett léteznek más vélemények is az áldozatok számára vonatkoztatva. A Greenpeace nevű szervezet saját jelentéseiben a számok többszörösét közli, és a hatások elbagatellizálásáról beszél. Az International Journal of Cancer c. szaklap 2006-os tanulmányában megjelentek szerint az 1986-os események körülbelül 1 000 pajzsmirigyrákos és 4 000 egyéb rákos esetet okoztak Európában, ami az összes daganatos megbetegedés 0,01%-a a szerencsétlenség óta. A tanulmányban megjelent tudományos modell szerint a tragédia 2065-ig kb. 16 000 pajzsmirigyrákos és 25 000 más típusú rákos megbetegedésért lesz felelős. Az erőműrobbanás teljes hatását a lakosság egészségére ugyanakkor nehéz megbecsülni.(…)

A jód radioaktív izotópjai a pajzsmirigyrákok incidenciájának drámai növekedésért felelősek, ám a hematológiai betegségek száma is megszaporodott az incidens hatására. Adatok állnak rendelkezésre, hogy az alacsony dózisú sugárzás a kardiovaszkuláris kockázatot is növelni képes. Az érzékszervek is sugárérzékenynek tekinthetőek, a szem legjellemzőbb eltérése radiointoxicatio kapcsán a cataracta. Az atombalesetet megelőzően is leírták már, hogy az atombomba-kísérletek túlélői körében a pajzsmirigy malignus neoplasmái szignifikánsan gyakoribbak. (…)A tragédia bekövetkezte után azonban nemcsak a sugárzás okozott haláleseteket. Európa szerte számtalan terhes anya döntött az abortusz mellett, hogy magzatát megóvja az esetleges teratogén hatások miatti fogyatékosságtól. Az, hogy az eljárás mennyire volt megalapozott, meglehetősen vitatott, ám tény, hogy a balesetet követő hetekben 40 000-el több művi abortusz történt, ezzel a még meg nem születettek is bizonyos értelemben áldozatokká váltak.****  

Tertio

Mint régi várkastély kapuja, úgy nyíltak ki előttünk a hegyek a vénülő, a pusztulás elkerülhetetlenségét árasztó tájban. Szinte a lábunk alatt terült el a kicsiny település aszott növény-korcsoktól éktelen vonulatok ölén. Időtlenséget, harmóniát sugárzott a maroknyi, piros cserepes háztető. Nem messze onnan, a hegység hőségtől szenvedő kőtáblái közt két fehér ujj mutatott a felhőtlen égre. Annak a templomnak a tornyai, amiben a jelenések történtek. Figyelmeztetetésként az emberiségnek: eljátszottuk a természet és szenvedő embertársaink jóindulatát, türelmét. Isten arcának szomorú ráncai: szikkadt erdők, kiszáradt folyók, radioaktív kövek.

Négy férfi, négy húsvér oszlop állt ott az autóút peremén, arcukon tanácstalanság. Idővel az emóció elmúlt, csak a kérdés zúgott: Mit kerestek itt? A köves pusztából érkezett válasz mennydörgésként morajlott lelkünkben. Megértettük a Hívást. Megvilágosulva tudtuk miért jöttünk: a békét kerestük a szent helyen, a megbocsátást. Hogy a szent lepel boruljon hátralévő – sugárzástól, vírusoktól, emberkéztől fenyegetett – éveinkre.

Epilogat

   A Kárpát-medence népei a XVIII. század végétől többé-kevésbé ellenségnek tekintették egymást. A nacionalizmusok küzdelme vérfürdők sokaságát hozta. Nincs már olyan nép a Kárpát-medencében, amelynek tagjait valahol valamikor ne gyilkolták volna halomra egy másik nép képviselői. Ebben már nincs mit egymás szemére lobbantanunk. Nincs bűnös és nincs áldozat; itt minden nép végrehajtója is, elszenvedője is volt a borzalmaknak. Számos tömeggyilkosnak szobrot emelt a hálás utókor.*****

1993. április 13-át írunk és meghatódva forgatom a gyűrött füzetlapokat. Keserűen veszem tudomásul: elillant az idő, amikor egy fiatal férfi tiszta szívvel hitt a csodában, s elméjét a szürke hétköznapok helyett az Ember sorsának misztikuma felé nyitotta ki.

Szégyenkezve visszateszem az íróasztalfiókba a kézirat füzetét. Fölhörpintem a hűlt kávét, végigfutom a reggeli újság híreit. A külpolitikai rovatban vastag betűs cím: Mostar lángokban áll!

Alatta rövid híradás a délszláv testvérháború egy újabb napjáról.

Öt év múltán a daytoni békével véget vetettek ugyan neki, de napjainkig és talán még évszázadokig viseli valamennyi benne részt vevő nemzetség a kölcsönösen egymásnak okozott sebeket, az etnikai tisztogatásokban megölt tízezrek emlékét.******

Szombathely, 1988-1993-2014

 

 

* (Horváth Miklós: Magyarország az internacionalizmus szolgálatában, részlet, http://www.xxszazadintezet.hu/bemutatkozo/bemutatkozo/horvath_miklos_magyarorsz.html  )** (Horváth Csaba: Afganisztán a „Szovjetunió Vietnamja”. PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport −MOSZT)

***(Horváth Miklós: Magyarország az internacionalizmus szolgálatában, részlet, http://www.xxszazadintezet.hu/bemutatkozo/bemutatkozo/horvath_miklos_magyarorsz.html

****(Chernobyl Prypiat,részlet,

https://huhu.facebook.com/ChernobylPripjaty/posts/264798483650314)

*****Pete László Miklós: Szerelem és líra nagyesszé, részlet

******Varga Tibor: Pendülő üllő vagy fülsértő légkalapács tanulmány, részlet, Kelet felől 2014/4-5-6. szám

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület