Vasi Ferenc Zoltán: 1956 – A szenvedés alkímiája

A lélek szenved. A lélek újjászületik. A léleknek titkai vannak.

Errefelé valójában senki sem az, Aki. Kényszersorsok. Álca-ábrázatok. Átböjtölt el(v)nyomás. „Kelet-Európai rehabilitáció / ez a kreatív szuperimitáció.”

Isten,ember és Állam – teszi mindegyik a maga dolgát.( „A halál az állam szolgálatában áll.”)

+++

1956. november 15. Szent Adalbert napja – mára: becsületében helyreállított gyásznap. 7 óra 48 perckor a hóhér nekifogott. Heten kerültek sorra. Heten! – mint a gonoszok? 8 óra 33 perckor már végzett. Varjak rikácsoltak az égben.

Len-kötélen himbálódzó
hét novemberi hajnal

+ + + + + + +

Levetett katonacsizmák
lépnek, Emlékezés,eléd.

+++

Nincs közös emlékezés. Mindenki magát igyekszik visszahallani a valóságból.

Épp az álmok ideje kísért – éjszaka van. A papír fölött virrasztok, s az 1990-es évet ébresztgetem. Ma már nem beszélgethetek apámmal. Meghalt. (Nincs?)

Maradt itt sok elvarratlan szál 56 viszonylatában. Magam lelkiismeretével kell elbeszélgetnem:

Sokáig nehezteltem rá, nem értettem, mért tudott/kellett! élete meghatározó eseményéről, a forradalomról, a börtönéveiről oly kitartón hallgatnia – az egész nemzetségnek. Vajon, amit eltagadunk/ amiről nincs még tudásunk, az nem hat?

Akkor,ott, 90-ben a 301-es parcellában –hívott,kísérjem el zarándoklására, - tartott bajtársai előtt az elérzékenyüléstől, alig pillantottam az arcába. Egy Ismeretlen víz partján jártam. Ő pedig sírról sírra navigálva, a maga különös gondosságával azonosította be a neveket a tévéből-újságokból rekonstruált térképével. Pár nap múlva nélkülem talán, egykori bajtársaival tért vissza tisztelettevésre a gyászévfordulón – koszorúval,gyertyával, emlékekkel,megtalált parolákkal. (Minden folyót összefog az óceán.)

Ő mondta az ünnepi beszédet: „Nem voltunk hősök, csak kötelességüket teljesítő katonák.

Azóta évről évre összegyűlnek, fogyatkozóban, de mégis!

+++

Kérdem magamtól:

Milyen sorscsapások érik majd apám halálát követően született fiam, Vasi Szabolcs Péter életét. A mesék modorában elmondható-e majd nyílódzó értelmének,mi történhetett szerintem abban a sorsdöntő évben apámékkal, s tovább: a családokkal, az Országgal.

Hát kezdem:

Egyszer,régestelen-rég a Moszkvai Medvét megszállta a vágy, hosszú-biztos téli álmát végigalussza, épp az Országházban. Cammokált, ereje teljében töviseket szórt, s talált, akit talált. Eljutott egészen Soroksárig, ahol pár „kutya”-magyar rá-„vakkangatott”. Őket később e „vicsorgásuk”-ért kitagadta a behódolt, gyomortelt falka.

Amilyen az Úr,olyan a szolga! S a sintér is egy törvény-erejű reggelen a kötelet nagyon szorosan hétszer meghurkolta…. Ott és akkor! – látta-e, ezeknek a kivert „ ebek”-nek tündökletesen emberi az arca.

A lomha erdőn aztán háborgott a Moszkvai Medve tudattalanja?

(Tetszik-e majd a mesém? Biztos, hogy nem. Addig is elsorolom a tényeket, míg a csecsemőkben kellőképp megnő az értelem.)

Elsőként Magyar János,majd Kálmán Dezső és Kicska János és Rémiás Pál és Szabó Pál és Szendi Dezső,legvégül Mecséri János ezredes, hadosztály-parancsnok.

+++

A történelemkönyvek jegyzik 56. november 4-ei csatáját, - már most középiskolai tananyag (lábjegyzet):

A Belváros védelmére Budapestre rendelt esztergomi 51-es légvédelmi tüzérosztály ütegei Juta-dombnál vették fel állásaikat. Tökölről érkezett a szovjet hadoszlop,senki sem sejtette, hogy a járművek egyikében ül a letartóztatott Maléter Pál, honvédelmi miniszterünk, és maga Mecséri János is.

Onnan lőttek először. Ágyúink vissza-„ugattak”. Az adok-kapok után, szerte, a felszaggatott földön, elterült halottak, jajongó sebesültek. Az egymásnak ugrasztott Eszmék vér-valósága.

+++

A szabadságharcot végül leverték. A megtorlás Mecséri ezredest 51 katonájával perbe fogta. A kivégzetteken kívül a többiekre hosszabb-„rövidebb” börtönbüntetés várt.

A nehéz sors mindig is átok.

A lélek szenved. A lélek újjászületik. És már a Gyásznapokról lehet – és kell, megemlékezni, beszélni. Míg tudunk kivel. Az is arany!