Darkó István: Csépán János tizedes

Csépán János valamikor kutyamosó, helyesebben tisztiszolga volt. Sötét pont az életében. Nem is szívesen idézte az emlékezetébe. Nem is fogadta szívesen, ha valaki erre az időre emlékeztette. Miután azonban katonai rangot nyert, s az altiszti kar kimagasló alakja lett, módjában volt elfeledni és felejtetni katonai pályafutásának legelső idejét, amikor még szolgai sorban cselekedte említésre méltó tetteit.
Már tizedes volt Csépán János, amikor hosszabb időt sikerült a harctértől távol töltenie. Ebben az időben az újonckiképző altiszt jeles szerepét viselte. Előbb sokáig időzött a harctéren, s mivel e mellett kiválóan ordított, Schiller kapitány beosztotta a nagyszerű pozícióba. Azok a tisztek ugyan, akik jól ismerték s éppen ezért nagyon kedvelték Csépánt, nem ajánlották ezt Schiller kapitánynak, de a menetszázadok könyörtelen összeállítója ezúttal is hajthatatlan maradt.
Csépán János egyelőre tehát itthon maradt. Ugyanebben az időben, kilencszáztizenötben a m…-i helyőrség parancsnoka Dukai Tanács István alezredes volt. Honvédtiszt a mintájából. Kicsi ember volt Dukai Takács alezredes úr, akkora, mint az öklöm. A bakák azt mondták rá, hogy széle-hossza egy. Elképzelhető, hogy milyen emberi és katonai tulajdonsággal kellett rendelkeznie, ha mégis olyan tekintélyt szerzett magának tisztek és katonák előtt egyaránt, amilyen csak Góliátnak lehetett a kamerádjai között. Kemény is volt ez a kis ember, akár a gránit. S e mellett olyan, mint a szíj, a bors, az acél. Rendesen, ha semmi sem bántotta, mint a vaj. Ha felpiszkálták, mint a paprika. Hang is annyi volt benne, hogy hinni alig lehetett. Harangjában túltett azon a visszhangos sziklaoldalon, amelybe száz dühös ember ordította bele a dühét s most megszázszorozva veri vissza. Jókedve, rosszkedve idején egyformán úgy kopogtak a lépései, mint a pergő bikkmakk a fagyos erdei földön.
Az alezredes úrhoz szokásokban, tulajdonságokban, úgy külső megjelenésben, mint belső tartalomban szerfelett hasonlított az a Csépán János tizedes, akit már ismerünk. Jóllehet egymást talán sohasem látták, s egymástól, már csak a rangbeli nagy távolság miatt is, mitsem tanulhattak.
Egy napra helyőrségi parancsban adta Dukai Takács alezredes, hogy egész nap tartalmán egyetlen ép katonának sem szabad mutatkoznia az utcán, mert az egész helyőrségnek általános, nagy foglalatossága van. Kivételt csak a lábadozó tisztek képeztek, akiknek meg volt engedve, hogy kávéházba menjenek, meg volt engedve, hogy kávéházba menjenek, meg persze a tisztiszolgák, akik a beosztásukkal kapcsolatos teendők elvégzésére az utcán is mutatkozhattak.
Ezen a napon koppanó lépésekkel járta az utcákat a vizsgálódó alezredes. Éppen a főutcán ment végig, amikor megtorpant és megállt, mert nem hitt ennen-szemének. Egy altiszt, egy tizedes jött sétálgatva szembe véle, egy alacsony termetű, cigányos képű kis tizedes, hóna alatt egy egész prófunttal, a korzón.
Az alezredes úr hátratette a kezét, előremeredt és bevárta a felkapott fejjel feléje közeledő tizedest.
-    Az Isten pofozzon meg a nevenapján, – ezt mondta az alezredes úr, mert ez volt a szavajárása – hát nem tudod a parancsot, te alávaló kapcabetyár?!
A kis tizedes megállt, mint a levert cövek.
-    Igenis tudom, alezredes úr.
De már akkor ordított is az alezredes, ott a nyílt utcán:
-    Jössz utánam, gazember!
Megindult elől, a tizedes meg utána. Az alezredes úr megszorította a kardját, a tizedes meg a hóna alatt a prófuntot s úgy követte a nagyurat. Ez berontott a kaszárnyába, felcsörgött a lépcsőkön, a folyosón megállt, bevárta a szentségtörőt és nekiállt. Nem lehet azt leírni, hogy miként s miket ordított. Rá sem nézett a delikvensre, csak mosta és sikálta. Aztán előrenyújtott nyakkal, szinte a mennyezetig megnőve, közeledni kezdett a remegve álló katonához. Váratlanul odaugrott az orra alá és hatalmasat ordított:
-    Tudod a mai parancsot?!
-    Igenis tudom, alezredes úr.
-    Hogy merészkedtél ki az utcára?
-    Engem a hadnagy úr küldött cigarettáért, de a sarkon megállított egy tizedes úr, és ideadta ezt a prófuntot, hogy vigyem az alezredes úr után.
Erre már a rettentő nagy hang is visszaszűkült alezredes torkába. Meredten bámult az előtte álló katonára, akit most jobban meg is nézett. Csakugyan, annak se csillagja nincs, se hasonlósága az előbbivel. Sőt, remegő karján, amellyel gyámoltalanul nyújtogatta bizonyságul az alezredes felé a prófuntot, ott a szabályszerű piros zsinór, a tisztiszolgák jelvénye.
Mikor hanghoz jött az alezredes, első bömbölő szava ez volt:
-    Mars, takarodj, vidd a hadnagy úrnak a cigarettát!
A katona kérdően tekintett hol az alezredesre, hol a prófuntra. De lecsapta a kenyeret az ablak párkányára, s eltűnt a kapu felé, mert a habozására az alezredes úr felkapta a lábát és nekiszaladt:
-    Takarodj, mert úgy rúglak, hogy leszállsz!
Ezzel azonban nem volt befejezve az eset. Hagyhatta-e a Dukai Takács alezredes úr kemény katonaszívét nyugodni a gondolat, hogy valaki, egyik hitvány kis altiszt, így lóvátette?! Nem hagyhatta. Másnap délelőttre gyors paranccsal kiparancsolta az egész helyőrséget, kivéve a betegeket s a néhány belső szolgálaton lévő nélkülözhetetlen embert, a nagy gyakorlótérre. Ott szorongott vagy háromezer ember hajnaltól kora délelőttig. Akkor nagy lovon bevágtatott közéjük tisztjei kíséretében az apró alezredes. Lepattant a nyeregből és végigment a sorok előtt. Az altisztek, de különösen a tizedesek előtt hosszasabban időzött. Alaposan szemügyre vette ezeket. Megvizsgálgatta az arcukat, egyiküket különösen közelről is megnézte, a másik előtt hátrább lépett s behunyorított szemmel úgy vizsgálgatta. De nem, egyik sem az! Egynek már nyúlt a gallérja után, de mégsem! Vagy száz tizedes volt a helyőrségben, ha nem több – és hiába, az alezredes úr nem ismerte meg a tettest.
Gyors gyíkhoz hasonlóan szaladt vissza a lovához a szemle végén. Felpattant rá és vörösen, mint a pipacs, odarúgtatott, ahol legjobban hallhatta a tömeg. Itt kiengedte a hangját, s olyanokat cserdített vele, mint a lovas csikós a karikásával.
-    Katonák, engem, Dukai Takács István alezredes urat tegnap lóvá tett egy bitang közületek. Sajnálom, hogy nem ismertem rá, de az Isten csúnyán, de csúnyán pofozza meg a nevenapján. De az mégsem lehet, hogy itt szembe ne álljon velem s bele ne nézhessek a szemébe. Azért hát itt, mindnyájatok előtt, katonai becsületszavamat adom én. Dukai Takács István, honvédalezredes úr, hogy a haja szála sem görbül meg a bitangnak, ha most azonnal jelentkezik előttem. De most már legyen annyi becsület a hitvány pofájában, hogy jelentkezzen!
Alig mondta ezt ki az alezredes úr, a tömött sorok felől apró mozgás támadt és elszánt arckifejezéssel, szabályosan kivágott lépésekkel odaléptetett eléje Csépán János, természetesen.
Az alezredes megint leugrott a lováról és megállt Csépán János előtt. A két kis ember szigorúan állt ott szembe egymással az ezrek alkotta tér közepén. Az alezredes úr mögé a tisztek is odacsatlakoztak és kíváncsian nézték Csépán Jánost. Ez öntött szoborral vetekedően állt a belülről háborgó vulkán szájánál. Csak apró, palócos macskaszemei fölött ugrált észrevétlenül a szemöldöke. Az alezredes úr tekintete alatt egyszerre sűrűn kezdett pislogni.
-    Hogy hívnak, fiam? – ezt kérdezte tőle rekedte súgással az alezredes úr.
-    Csépán János, tizedes, parancsára alezredes úr.
-    Te vitted tegnap délben az utcán az egy egész prófuntot a hónod alatt, amikor megszólítottalak?
-    Igenis, én vittem.
-    És te adtad oda egy közvitéznek a hátam mögött az egy egész prófuntot, hogy hozza utánam és te szöktél meg tőlem?
-    Igenis.
Erre aztán csak ennyit felelt az alezredes úr:
-    Nnna.
Megnézte közelről a Csépán János sunyi arcát, de olyan közelségből, hogy az orruk majd összeért. Megnézte őt kicsit távolabbról. Gyors léptekkel megkerülte a rendíthetetlen kis tizedest. Körbejárta, mint a megmustrálandó lovat. Közben köhintett egyet-kettőt és bólintott.
Nekiiramodott a lovának és már fenn is ült a hátán. Onnan megint nekifordult a katonák tömegének és messzehangzó ordítással, hüvelykujjával mutogatva le Csépán Jánosra, ezeket mondta:
-    Csépán János tizedest azért, mert engem, Dukai Takács István alezredes urat lóvátett s aztán első felhívásomra gyorsan és bátran jelentkezett, nyolcnapi szabadságra küldöm.
Kurtát köszönt a tisztek felé és a segédjével együtt elvágtatott. Csépán János előrehajolva bámult először az alezredes után, aztán az előtte álló sok tiszte. Ezek közül a fiatalabbak mosolyogva intettek neki.
Csépán János arcából ebben a pillanatban annak a Csépán Jánosnak az arca formálódott vissza, aki akarva, nem akarva jóízű cselekedeteket szokott végrehajtani. Aki egyszóval arra született, hogy embertársait szórakoztassa.
Most sugárzott az arca és hangosan, csúnyán, nagyokat röhögött. Aztán csípőre kapta a kezét, táncolt pár lépést és a tisztek felé és elszaladt a helyére.
A helyőrség rettentő hangos, kivételes kedvből jövő nótaszóval vonult haza. Csépán János még aznap hazautazott a szabadságára. Igaz, hogy mikor a nyolc nap leteltével visszajött, Schiller kapitány az első menetszázadba rögtön beosztotta. Ha Dukai Takács alezredes úr ezt megtudja, nem valószínű, hogy helyesli alattvalója intézkedését. A tisztek azonban kivételesen Schiller kapitány úrnak adtak igazat. A parancsnok megtréfálója nem maradhatott ország-világ előtt itthon s különösen nem lehetett tovább az újoncok elé állítható mintapéldája a rettenthetetlen altiszti testületnek.