Jarnó József: A köhögés

A teremnyi irodaszobában harminc írógép kattogott. Harminc ember görnyesztett háttal hajolt a gépek fölé és harminc pár kéz ugrált szakadatlan a gépek billentyűzetén.
Kovács Gáspár, a magyar, cseh, német levelező fáradhatatlan buzgalommal osztozott a többi huszonkilencek munkájában. A megírt levelek tömege tornyosodott már előtte.
Még egyszer lekopogta a megszokott sablont: «nagybecsű mielőbbi válaszát várva, maradunk kiváló tisztelettel» – aztán kivette a gépből a kész levelet, gyors és fürge mozdulatokkal tette be az aláírási könyvbe s pillanatra megpihent.
Kis bádogdobozból cigarettát vett elő, meggyújtotta s aztán új papírt tett a gépbe. Nagy szippantással szívta le tüdejére a füstöt, miközben az ujjai már gépiesen ugráltak a billentyűzeten:
«Hivatkozással f. hó 21-én kelt nagybecsű soraira, van szerencsém tiszt…⅓
…S ekkor valami váratlan dolog történt. Kovács Gáspár hirtelen kaparó fájdalmat érzett a mellében, mintha belül, a testében, széles barázdát égetett volna a cigaretta füstje. A keze még engedelmesen járta a megszokott utat a gép kis korongjain:
«…elettel értesíteni…»
De Kovács Gáspár, először történt tíz év óta, már nem figyelt a megkezdett levélre.
Úgy érezte, hogy a mellében megrepedni készül valami, s – maga se tudta miért – kétségbeesett igyekezettel küzdött a felkívánkozó köhögés ellen.
A köhögés erősebb volt az akaratnál: dühöngő orkán erejével tört ki, messzire ellökve maga elől az olcsó cigarettát.
Néhány csodálkozó arc fordult Kovács Gáspár felé, néhány gépnél meg is akadt a munka, de Kovács Gáspár mindebből nem látott semmit. A nagy birkózás a feltörő köhögéssel minden ízében lekötötte. A szeme könnyel telt meg, a keze görcsösen markolta az írógép asztalkáját, a nagy harcból még a lábujjai is kivették a részüket, amikor görcsbe húzódtak a cipő bőre alatt.
Csak mintha nagyon messziről jönnének, hallott néhány szótöredéket:
-    De kolléga úr…
-    Mi a baj?
-    Talán tessék egy kis vizet…
Válaszolni próbált:
-    Köhö… köszö… hhh…
A köhögés leszűrte a szót, s csak néhány érthetetlen hangfoszlánynak engedett helyet a maga száraz hördülései között.
Percekig tartott, míg valamennyire összeszedte magát. Gépies mozdulattal rakta zsebre a zsebkendőjét s bocsánatkérő pillantással fordult a kollégák felé:
-    Semmi, kérem… Rossz helyre ment a füst…
…A huszonkilenc írógép újra kattogni kezdett és Kovács Gáspár nekilátott, hogy munkába állítsa a harmincadikat is, a magáét. Csak most vette észre, hogy a homlokát ellepte a verejték. Fejcsóválva nyúlt be a zsebébe, zsebkendőt vett elő, hogy letörölje az izzadságcseppeket.
A keze bénultan állt meg, még mielőtt homlokához vitte volna a kendőt. A fehér vásznat sárgába szaladó szélű piros foltok tarkították: vér…
Gyors igyekezettel, mintha valami szörnyű titkot kellene rejtegetnie, gyömöszölte vissza a zsebbe a kendőt. A homlokán megszaporodtak az izzadságcseppek, de ezt már észre se vette. Reszkető félelemmel nézett körül a szobában: meglátta-e valaki? S szinte megkönnyebbült, amikor látta, hogy mind a huszonkilenc fej az írógépek fölé hajlik és hogy a huszonkilenc pár kéz egyforma buzgalommal veszi ki részét a kattogó zörejek szimfóniájából.
-    Ha Bálint cégjegyző megtudja, talán azonnal felmondanak nekem… Smeralt is elbocsátották, amikor a gyomrával elkezdődött a baj… «Nagyon sajnálom» – mondta neki Bálint – «de Ön is beláthatja: a vállalat nem teheti ki magát annak, hogy egyik tisztviselője bármikor egy-két hétre is otthon marad»…
Felkelt, odament a faliszekrényhez, ahol katonás rendben sorakozott harminc kopottas felsőkabát, kikereste a sorból a magáét és tiszta, fehér zsebkendőt vett elő. Megtörölte a homlokát s szinte elégedetten morogta:
-    Még jó, hogy nem vette észre senki…
Pillanat múlva már folytatta is a megkezdett levelet.
…Csak az ujjai reszkettek még egy kissé, amikor megindultak a billentyűk felett.

        *

A vacsora nem ízlett sehogy.
Kovács Gáspár gondterhes arccal ült az asztalfőn, s alig vette észre, mit is tesz tányérjára az asszony. Minduntalan a pirosrózsás zsebkendőt látta maga előtt, s kétségbeesett igyekezettel próbált nem gondolkozni. De a gondolatok ott leselkedtek a tányérok és poharak között, mert minduntalan előre tolakodtak.
-    Biztos, hogy a tüdőm… Elbocsátanak… Rettenetes…
A szem összetalálkozott a kisfia pillantásával. A hátán végigfutott a hideg: most vette észre először, hogy a fiú sovány arca milyen különösen piros, mintha szeszélyes alakú vörös rózsák bujkálnának a sápadt bőr alatt.
-    Ő is… Istenem…
Úgy rántotta el a szemét a fiú arcáról, ahogyan az ősember menekülhetett valamikor legrettenetesebb ellenségei elől. Most a szemközti falat nézte, pillanatokig, mereven.
…Mintha leselkedő, alattomos rémekkel lett volna tele az egész szoba: most azt látta meg, hogy nagy piszkos foltok terjengnek mindenütt a falon. A szemének nem mondtak semmi újat ezek a foltok, az asszonnyal néha beszéltek is róla: «Kicsit nedves a lakás, fiam», de most mintha vigyorognának, fenyegetőznének a foltok, ugyanúgy, mint délelőtt piros testvéreik a kendőn…
Amikor a fiú felkelt az asztaltól és megköszönte a vacsorát, nem mert felnézni rá. Újságot vett elő és beletemetkezett. Semmit se értett abból, amit olvasott, de az újságot nem merte letenni, - akkor beszélni kellett volna az asszonnyal.
-    Megmondom neki… megmondom… Mit mondjak?…
Idegesen tapogatta meg a kabátja belső zsebében rejtett zsebkendőt. Mintha valami rettenetes bűntény áruló jelét hordozná magával.
-    Holnap eldobom valahol…

*
Álmatlanul fetrengett az ágyon. A lepedő átforrósodott alatta és kegyetlenül égette a testét. A másik ágyban, egyenleteseket lélegezve, aludt az asszony.
-    Mit tegyek?
A kérdés százszor is előbújt, s más kérdések tolakodtak a nyomába.
-    Elutazni?… Miből?… Hová?… Szabadságot se kapnék… Betegszabadság?… De akkor meg kellene mondani… S ha elbocsátanak?…
Pálmaliget képe jelent meg a szemei előtt, – képeslapon láthatta valamikor… Odaképzelte magát a pálmák közé és pillanatra a forró délvidéki nap simogatását érezte a hátán.
-    A fizetésemből a szomszédos falura se telne…
A mellében újra érezte a különös szorítást s a torkában a feltörni akaró köhögés ingerét. Ijedten szorította marokba a kezét.
-    Nem, nem szabad…
Évek óta imádkozott, s most valahogyan összeforrtak az ujjai. Kiszáradt, cserepes ajka rámozgott a szavakra, melyeket valamikor gyermekkorában mondott utolszor:
-    Én Istenem, vigyázz reám…
…A köhögés még nem tört elő, de érezte, hogy ott ólálkodik a mellében. A melléből már sípolva jöttek fel a lélegzetek.
-    Aludni kellene… Holnap korán kell kelni. …Elkésni nem szabad!… Pallos a múltkor is megnézte az óráját, pedig csak három percet késtem a villamos miatt… Majdnem szólt is már, csak biztosan eszébe jutott, hogy én különben mindig pontos szoktam lenni… De másodszor már biztosan szólna…
Hirtelen, mintha valami átvágta volna a gondolatok sötétségét, – szinte felnevetett örömében:
-    Hiszen mindennek csak a cigaretta az oka! Leszokom a dohányzásról!
Az öröm csaknem kikergette az ágyból. Most rossz volt, hogy senkinek sem lehetett beszélni:
-    Persze, hogy… Hiszen reggel is csak a cigaretta miatt! Le kell szokni róla!
Elkínzott arcára mosoly ült ki.
-    Nincs több cigaretta, Kovács úr, – fenyegette meg tréfásan magát. – Leszokunk róla. Punktum.
Nagy lendülettel fordult át a másik oldalára.
A tüdőben alattomos röhögéssel jelentkezett egy nyilalás, de az agyonfárasztott test már nem akarta észrevenni. A szemek álmosan csukódtak össze, a száj pedig gépiesen mozogva fejezte be a gondolatsort:
-    A gyereknek pedig nem fogom megengedni a dohányzást! Soha!
Néhány pillanat múlva már el is aludt.

        *

Az ébresztőóra hangos recsegéssel ordított bele a hálószoba fülledt levegőjébe.
Kovács Gáspár gépies mozdulattal nyúlt az óra után, elállította a csengőt s lerúgta magáról a takarót. A félig átvirrasztott éjszaka minden fáradtsága ott tespedett a testében.
Totyogó lépésekkel indult meg a mosdó felé, hogy erőt és munkakedvet mosson magára a jéghideg vízzel. A konyhából, ahol az asszony már a reggelit főzte, behallatszott az edények csörömpölése.
…Amikor a durva törülköző végigsikálta a hátát, megint jelentkezett a mellében az a karcoló, bizonytalan érzés.
A tekintete véletlenül az éjjeliszekrény lapjára tévedt, ahol szép, pedáns rendben sorakoztak egymás mellé a tárgyak, melyekkel a zsebeit szokta megtölteni: a töltőtoll, a pénztárca, a kulcsok, a zsebkés, az óra, a villamosbérlet, – s a bádogdoboz, amelyik a cigarettákat rejtegeti magában.
Gyors mozdulattal odalépett az éjjeliszekrényhez, kihúzta a fiókot és mintha jókedvű gyerekcsínyt követne el, belecsúsztatta a bádogdobozt.
-    Így ni! Téged itthonfelejtelek! Véletlenül!…
Fütyörészni kezdett, de aztán hirtelen abbahagyta:
-    Csak nem kell erőltetni a tüdőt!… Vasárnaponként pedig kimegyünk a zöldbe… Szép lassan rendbejön az egész!
…A szomszéd szobában már az asztalt terítette reggelihez az asszony. A tányérok és csészék egészséges csörgésébe azonban belejátszott néhány halkacska emberi hang: az iskolába készülő gyermek köhintett egyet-kettőt…

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf