Jarnó József: A köhögés

A teremnyi irodaszobában harminc írógép kattogott. Harminc ember görnyesztett háttal hajolt a gépek fölé és harminc pár kéz ugrált szakadatlan a gépek billentyűzetén.
Kovács Gáspár, a magyar, cseh, német levelező fáradhatatlan buzgalommal osztozott a többi huszonkilencek munkájában. A megírt levelek tömege tornyosodott már előtte.
Még egyszer lekopogta a megszokott sablont: «nagybecsű mielőbbi válaszát várva, maradunk kiváló tisztelettel» – aztán kivette a gépből a kész levelet, gyors és fürge mozdulatokkal tette be az aláírási könyvbe s pillanatra megpihent.
Kis bádogdobozból cigarettát vett elő, meggyújtotta s aztán új papírt tett a gépbe. Nagy szippantással szívta le tüdejére a füstöt, miközben az ujjai már gépiesen ugráltak a billentyűzeten:
«Hivatkozással f. hó 21-én kelt nagybecsű soraira, van szerencsém tiszt…⅓
…S ekkor valami váratlan dolog történt. Kovács Gáspár hirtelen kaparó fájdalmat érzett a mellében, mintha belül, a testében, széles barázdát égetett volna a cigaretta füstje. A keze még engedelmesen járta a megszokott utat a gép kis korongjain:
«…elettel értesíteni…»
De Kovács Gáspár, először történt tíz év óta, már nem figyelt a megkezdett levélre.
Úgy érezte, hogy a mellében megrepedni készül valami, s – maga se tudta miért – kétségbeesett igyekezettel küzdött a felkívánkozó köhögés ellen.
A köhögés erősebb volt az akaratnál: dühöngő orkán erejével tört ki, messzire ellökve maga elől az olcsó cigarettát.
Néhány csodálkozó arc fordult Kovács Gáspár felé, néhány gépnél meg is akadt a munka, de Kovács Gáspár mindebből nem látott semmit. A nagy birkózás a feltörő köhögéssel minden ízében lekötötte. A szeme könnyel telt meg, a keze görcsösen markolta az írógép asztalkáját, a nagy harcból még a lábujjai is kivették a részüket, amikor görcsbe húzódtak a cipő bőre alatt.
Csak mintha nagyon messziről jönnének, hallott néhány szótöredéket:
-    De kolléga úr…
-    Mi a baj?
-    Talán tessék egy kis vizet…
Válaszolni próbált:
-    Köhö… köszö… hhh…
A köhögés leszűrte a szót, s csak néhány érthetetlen hangfoszlánynak engedett helyet a maga száraz hördülései között.
Percekig tartott, míg valamennyire összeszedte magát. Gépies mozdulattal rakta zsebre a zsebkendőjét s bocsánatkérő pillantással fordult a kollégák felé:
-    Semmi, kérem… Rossz helyre ment a füst…
…A huszonkilenc írógép újra kattogni kezdett és Kovács Gáspár nekilátott, hogy munkába állítsa a harmincadikat is, a magáét. Csak most vette észre, hogy a homlokát ellepte a verejték. Fejcsóválva nyúlt be a zsebébe, zsebkendőt vett elő, hogy letörölje az izzadságcseppeket.
A keze bénultan állt meg, még mielőtt homlokához vitte volna a kendőt. A fehér vásznat sárgába szaladó szélű piros foltok tarkították: vér…
Gyors igyekezettel, mintha valami szörnyű titkot kellene rejtegetnie, gyömöszölte vissza a zsebbe a kendőt. A homlokán megszaporodtak az izzadságcseppek, de ezt már észre se vette. Reszkető félelemmel nézett körül a szobában: meglátta-e valaki? S szinte megkönnyebbült, amikor látta, hogy mind a huszonkilenc fej az írógépek fölé hajlik és hogy a huszonkilenc pár kéz egyforma buzgalommal veszi ki részét a kattogó zörejek szimfóniájából.
-    Ha Bálint cégjegyző megtudja, talán azonnal felmondanak nekem… Smeralt is elbocsátották, amikor a gyomrával elkezdődött a baj… «Nagyon sajnálom» – mondta neki Bálint – «de Ön is beláthatja: a vállalat nem teheti ki magát annak, hogy egyik tisztviselője bármikor egy-két hétre is otthon marad»…
Felkelt, odament a faliszekrényhez, ahol katonás rendben sorakozott harminc kopottas felsőkabát, kikereste a sorból a magáét és tiszta, fehér zsebkendőt vett elő. Megtörölte a homlokát s szinte elégedetten morogta:
-    Még jó, hogy nem vette észre senki…
Pillanat múlva már folytatta is a megkezdett levelet.
…Csak az ujjai reszkettek még egy kissé, amikor megindultak a billentyűk felett.

        *

A vacsora nem ízlett sehogy.
Kovács Gáspár gondterhes arccal ült az asztalfőn, s alig vette észre, mit is tesz tányérjára az asszony. Minduntalan a pirosrózsás zsebkendőt látta maga előtt, s kétségbeesett igyekezettel próbált nem gondolkozni. De a gondolatok ott leselkedtek a tányérok és poharak között, mert minduntalan előre tolakodtak.
-    Biztos, hogy a tüdőm… Elbocsátanak… Rettenetes…
A szem összetalálkozott a kisfia pillantásával. A hátán végigfutott a hideg: most vette észre először, hogy a fiú sovány arca milyen különösen piros, mintha szeszélyes alakú vörös rózsák bujkálnának a sápadt bőr alatt.
-    Ő is… Istenem…
Úgy rántotta el a szemét a fiú arcáról, ahogyan az ősember menekülhetett valamikor legrettenetesebb ellenségei elől. Most a szemközti falat nézte, pillanatokig, mereven.
…Mintha leselkedő, alattomos rémekkel lett volna tele az egész szoba: most azt látta meg, hogy nagy piszkos foltok terjengnek mindenütt a falon. A szemének nem mondtak semmi újat ezek a foltok, az asszonnyal néha beszéltek is róla: «Kicsit nedves a lakás, fiam», de most mintha vigyorognának, fenyegetőznének a foltok, ugyanúgy, mint délelőtt piros testvéreik a kendőn…
Amikor a fiú felkelt az asztaltól és megköszönte a vacsorát, nem mert felnézni rá. Újságot vett elő és beletemetkezett. Semmit se értett abból, amit olvasott, de az újságot nem merte letenni, - akkor beszélni kellett volna az asszonnyal.
-    Megmondom neki… megmondom… Mit mondjak?…
Idegesen tapogatta meg a kabátja belső zsebében rejtett zsebkendőt. Mintha valami rettenetes bűntény áruló jelét hordozná magával.
-    Holnap eldobom valahol…

*
Álmatlanul fetrengett az ágyon. A lepedő átforrósodott alatta és kegyetlenül égette a testét. A másik ágyban, egyenleteseket lélegezve, aludt az asszony.
-    Mit tegyek?
A kérdés százszor is előbújt, s más kérdések tolakodtak a nyomába.
-    Elutazni?… Miből?… Hová?… Szabadságot se kapnék… Betegszabadság?… De akkor meg kellene mondani… S ha elbocsátanak?…
Pálmaliget képe jelent meg a szemei előtt, – képeslapon láthatta valamikor… Odaképzelte magát a pálmák közé és pillanatra a forró délvidéki nap simogatását érezte a hátán.
-    A fizetésemből a szomszédos falura se telne…
A mellében újra érezte a különös szorítást s a torkában a feltörni akaró köhögés ingerét. Ijedten szorította marokba a kezét.
-    Nem, nem szabad…
Évek óta imádkozott, s most valahogyan összeforrtak az ujjai. Kiszáradt, cserepes ajka rámozgott a szavakra, melyeket valamikor gyermekkorában mondott utolszor:
-    Én Istenem, vigyázz reám…
…A köhögés még nem tört elő, de érezte, hogy ott ólálkodik a mellében. A melléből már sípolva jöttek fel a lélegzetek.
-    Aludni kellene… Holnap korán kell kelni. …Elkésni nem szabad!… Pallos a múltkor is megnézte az óráját, pedig csak három percet késtem a villamos miatt… Majdnem szólt is már, csak biztosan eszébe jutott, hogy én különben mindig pontos szoktam lenni… De másodszor már biztosan szólna…
Hirtelen, mintha valami átvágta volna a gondolatok sötétségét, – szinte felnevetett örömében:
-    Hiszen mindennek csak a cigaretta az oka! Leszokom a dohányzásról!
Az öröm csaknem kikergette az ágyból. Most rossz volt, hogy senkinek sem lehetett beszélni:
-    Persze, hogy… Hiszen reggel is csak a cigaretta miatt! Le kell szokni róla!
Elkínzott arcára mosoly ült ki.
-    Nincs több cigaretta, Kovács úr, – fenyegette meg tréfásan magát. – Leszokunk róla. Punktum.
Nagy lendülettel fordult át a másik oldalára.
A tüdőben alattomos röhögéssel jelentkezett egy nyilalás, de az agyonfárasztott test már nem akarta észrevenni. A szemek álmosan csukódtak össze, a száj pedig gépiesen mozogva fejezte be a gondolatsort:
-    A gyereknek pedig nem fogom megengedni a dohányzást! Soha!
Néhány pillanat múlva már el is aludt.

        *

Az ébresztőóra hangos recsegéssel ordított bele a hálószoba fülledt levegőjébe.
Kovács Gáspár gépies mozdulattal nyúlt az óra után, elállította a csengőt s lerúgta magáról a takarót. A félig átvirrasztott éjszaka minden fáradtsága ott tespedett a testében.
Totyogó lépésekkel indult meg a mosdó felé, hogy erőt és munkakedvet mosson magára a jéghideg vízzel. A konyhából, ahol az asszony már a reggelit főzte, behallatszott az edények csörömpölése.
…Amikor a durva törülköző végigsikálta a hátát, megint jelentkezett a mellében az a karcoló, bizonytalan érzés.
A tekintete véletlenül az éjjeliszekrény lapjára tévedt, ahol szép, pedáns rendben sorakoztak egymás mellé a tárgyak, melyekkel a zsebeit szokta megtölteni: a töltőtoll, a pénztárca, a kulcsok, a zsebkés, az óra, a villamosbérlet, – s a bádogdoboz, amelyik a cigarettákat rejtegeti magában.
Gyors mozdulattal odalépett az éjjeliszekrényhez, kihúzta a fiókot és mintha jókedvű gyerekcsínyt követne el, belecsúsztatta a bádogdobozt.
-    Így ni! Téged itthonfelejtelek! Véletlenül!…
Fütyörészni kezdett, de aztán hirtelen abbahagyta:
-    Csak nem kell erőltetni a tüdőt!… Vasárnaponként pedig kimegyünk a zöldbe… Szép lassan rendbejön az egész!
…A szomszéd szobában már az asztalt terítette reggelihez az asszony. A tányérok és csészék egészséges csörgésébe azonban belejátszott néhány halkacska emberi hang: az iskolába készülő gyermek köhintett egyet-kettőt…

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület