Szombathy Viktor: A birtok nem eladó

Az ajtónálló inas, a vénebbik András, nehézkesen kelt fel a fapadról, mert már évek óta csak ezen ülve tudta vigyázni a szárnyas ajtókat. Nyögött is, sziszegve kapott a derekához, ahogy meghajolni próbált.
A jószágigazgató, Sebestyén István, egy pillanatra megállott s mosolyogva bökte meg András barna dolmányát.
-    Maga se legény már, András.
-    Nem én tehetek róla, hanem a köszvény – tette a kilincsre a kezét a vén hajdú, – de ebben aztán egyek vagyunk a méltóságos gróf úrral. Pöstyén való csak mind a kettőnknek, nem pedig a dubnici citromkert.
-    Régen vár már a méltóságos gróf úr? – fogta halkabbra a hangját a jószágigazgató.
-    Reggel óta – ráncolta meg homlokát András, – de ma nincsen rossz kedve, nem lesz baj.
S már kopogott is, bütykös mutatóujjával s hogy senki bentről nem felelt, megnyitotta a faragott ajtót.
-    Sebestyén uram van itt – jelentette, – kér bebocsátást.
-    Bejöhet – szólt egy mély hang, – te meg nyiss egy másik ablaktáblát is, András.
Csak a kastély urának jobb arcfelét világította eddig a déli nap, most, hogy a másik ablak elől is eltaszította a táblát András, éles, tűző fény szakadt a tágas szobára, a fénykévék közepén ott ült, magastámlájú székén, összehúzott szemekkel Illésházy István, a trencséni gróf, Dubnic ura. Néha hirtelen elhúzta a szájaszélét, avatatlan azt hihette, játékos kedvből, holott a köszvény kínozta újabban megint.
-    Már vártam, spectábile – nyújtotta kezét az íróasztal fölött s egy tintásvégű lúdtollat söpört el kabátja ujjával, – már vártam, mert itt a kontraktus reggel óta. Elküldte Esterházy.
Sebestyén István mélyen meghajolt s halkan összeütötte csizmája sarkát. Hosszú évek óta ismerte már a grófot s minden találkozásnál újra s újra az volt az érzése, fejedelmi ember előtt áll, fejedelmi lélek előtt, akiből talán jobban s erőteljesebben sugárzik valami csodálatos erő, mint magából a bécsi császárból. Inkább tisztelném az ország nádorának, mint bárki mást – futott át ilyenkor rajta a gondolat, – legalább is fejedelemnek szánnám Erdélyben, ha már király nem lehet.
Félni lehetett s szeretni egyszerre, ezt az embert.
-    Üljön csak le – kínálta hellyel a jószágigazgatót s ez nagy kitüntetés volt, Sebestyén István is csak újabban részesült benne, – nézze csak át a kunceptusát, harmincezerért adom oda.
-    Nem sajnálja méltóságos gróf úr? – rezzent meg a papírlap a bonorum direktor kezében – mégis, az a szép darab Illésházy-birtok, ott lenn a Csallóközben.
-    Ki örökölje? – nézett mereven a kalamárisra Illésházy, – adósságot örököljenek az utódok, hogy szidjanak? Most még megveheti Esterházy, a herceg. Aztán meghalok s ki jön?
A szomszéd szobából, a nyitott ajtón át két órának ketyegése hallatszott be. Az egyik fürgén igyekezett, a másik lassan, nyugodtan járt. Csak a ketyegést lehetett hallani, egy ideig s valahol lenn, a kertben libákat üldözött az egyik kopó.
-    Még ma befogat – adta ki parancsot Illésházy István, – holnap estére Érsekújvárott lehet. Ott találkozik Esterházy herceg emberével. Beszéljenek meg mindent, írják alá a kontraktust, vegye át a harmincezer forintot s fizessen vele adósságot Pozsonyban, Trencsénben, Galócon, ahol kell. Inkább már Esterházynak, mint Sina bárónak, a görögnek. Értettük?
Sebestyén sóhajtott. Lassan állott fel, a csillagos formában kirakott padló nyikorgott.
-    Értettem.
Illésházy, az utolsó dubnici gróf hátratolta a széket, maga is felemelkedett, aztán így állva, aláírta a nevét a szerződés alá. Le is porozta, gondosan szórta vissza a csillogó aranyport a porzótálba.
-    Elbocsátjuk kegyelmedet – mondta lassan.
-    Még egyet! Egyet ne felejtsen el soha spektábilis, azt, hogy Illésházy követe, a trencséni főispáné! Az aranygyapjas Illésházy mindig van akkora úr, mint a herceg. Még akkor is, ha eladunk valamit. Ezt vegye figyelembe, ha tárgyal, minden cirkumstanciánál.
Intett s a nyitott ablak felé fordult. Nem is vette észre, elment-e Sebestyén, kikönyökölt a kastély ablakán s mélyen szívta magába a kert illatát. Lenn, az ablak alatt citromfák s narancsfák illatoztak a félrehúzott üvegtetők előtt. Meleg déltáji vidékekről csalták a Vág partjára a citromok s narancsok illatát az Illésházyak, a Garda-tónak s a catániai domboknak emlékét árasztották szét a dubnici ligetben a mélyzöldlevelű fák. Pontosan háromszázan.

        *

Négy ló húzta a bőrrugós hintót s ez kettős okból is célszerű volt. Egyrészt, mert mindenki láthatta, hogy nem közönséges ember nem közönséges küldötte ül az árnyékvető bőrernyő alatt, másrészt, mert gyorsabban és ügyesebben haladt a magaskerekű hintő a rohanó Vág partján. A kocsis mellett fáradt, kékdolmányú huszár bóbiskolt s mindig nagyot zöttyent, valahányszor megdőlt a kocsi kátyúban, vagy csikorgó kőre futott. A kocsi mögött lovaslegény ügetett s néha el-elmaradt valamelyik faluban, ha egy-egy kerítés tövében mosolygós Hankát, kékszemű Bozsenkát pillantott meg, aztán sarkantyúba kapta a lovát s gyorsan utolérte a hintót. A lovaslegény párja előre vágtatott, Trencsénbe, hogyaz új váltás hat lovat kérje, ezek aztán Vágújhelyig rohannak a jószágigazgatóval.
Nem kellett túlságosan sietniök, amikor azonban Érsekújvár tornya feltűnt a surányi úton, megkönnyebbülve nyújtózott ki Sebestyén István a kocsiban s a lovaslegények is jobban szaporázgatták a lépést.
Ijedten ugrott félre két fehérkabátos katona, ahogy a vámnál csak rájuk kiáltott az első lovaslegény:  
-    Az Illésházy gróf úr emberei vagyunk.
Nem azért álltak meg, mintha fizetni kívántak volna, vagy mert a tisztelet úgy kívánja, csupán hogy rendbehozzák a nyerget, megtisztogassák a dolmányt, ragyogóra simítsák a lovak szőrét s eligazítsák magukat kocsiban, bakon, lovon, nehogy azt találja valaki mondani Újvárban, hogy nem érkeztek különbül Illésházy gróf emberei, mint a garami kisnemesek.
-    Az Arany Oroszlánba! – kiáltott ki a kocsiból a bonorum direktor.
Széles ívben kanyarodott be a nagypiacra a menet. A négylovas hintó s mellette a két lovaslegény. Oly hirtelen torpantak meg az Arany Oroszlán előtt, mintha istennyila csapott volna közéjük. Úgylátszik, valami hasonló mégis történt, mert ahogy Sebestyén István kidugta fejét a bőrernyő alól s kitette a lábát a tegnap felszikkadt földre, máris rántotta vissza egész  testét. A vendéglő előtt strázsált egy huszár s nagyon az Esterházyak kék-sárgájában ragyogott.
-    Hé! – kiáltott feléje Sebestyén s megállt a felhágón, – ki embere vagy?
-    A kegyelmes Esterházy herceg úré – vette ki a pipát a szájából a huszár.
-    Kit hoztál?
-    A Dóka tekintetes urat, a sopronyi direktort.
-    Hajts tovább! – ült vissza a hintóba az Illésházy embere, – itt mi nem szállhatunk meg, még azt hinnék, hogy utánuk járunk máris. A Három Sárkányba menjünk.
Dóka Gergely, az Esterházyak köpcös embere éppen a sarkon állott s a nyitrai alispánnal beszélgetett, aki éppen Újvárban járt ma megyei küldetésben.
-    No, megjött az Illésházy követe – húzta össze rövidlátó szemeit, – legalább is azt hiszem, ő az. A szállásomon megvárom.
Sebestyén István pedig, ahogy a Három Sárkány gazdája elébe gördült kövéren, rögtön kiadta a parancsot:
-    Ha majd az Esterházy herceg küldötte keres, vezessék hozzám. Itt várom meg.
S mivel egyébként takarékos ember volt – ő akarta megvenni az illavai háromszáz holdat, – vizet melegíttetett s maga kezdett hozzá a borotválkozáshoz, mint néhai József császár, ha úton volt.
Meg is mosakodott, át is öltözött feketébe, hogy illendően várja az Esterházy emberét s a harmincezer forintot, úgy rendelt magának vacsorát s embereinek, jószágnak illő ellátást. Nem volt pöffeszkedő, gőgös ember, sőt, igen szelíd természetű, de ma nagyon meglátszott rajta, hogy nagyúr embere. Még a parancsszava is pattogóbban hangzott:
-    Jöhet a vevő! – tapogatta meg zsebében a kontraktust.
-    Jöhet az eladó! – zárta el ugyanakkor gondosan egy vasládikóba a harmincezer forintot Dóka Gergely, Esterházy herceg követe odaát az Arany Oroszlánban.
Másnap eleredt az eső, szürkén és szomorúan paskolta az utcát. Tócsák terültek el a piacon, a Nyitra vize sárgán, iszaposan rohant az Apályi-sziget felé, hogy a Vággal összeölelkezzék a nádasok tövében. Üresen ásítottak az utcák, csak az Esterházyak huszárja silbakolt az Arany Oroszlán kapujában, ha hogyha feltűnnék az Illésházy követe, illően tudja jelenteni Dóka jószágigazgató uramnak. Az Illésházy huszárja – nemhiába trencséni legénynek született, – már óvatosabb volt, csak az ivóból pislogott kifelé néha-néha s úgy leste az Esterházy harmincezer forintját.  
-    Biztosan, ilyen sárban nem akar elindulni – vélte Sebestyén s mivel hatalmasan ebédelt, luteránus lévén, nem tartotta a pénteki böjtnapot, úgy elaludt délután, hogy csak az esti harangszó verte föl.
-    Volt-e itt az Esterházy herceg küldötte? – szalajtatott le a huszárjáért.
Az ifjabb Andris keresztbeálló szemekkel felelt a krédésre:
-    Dehogy volt, instálom alásan.
Dóka Gergely ugyan böjtöt tartott – veszprémi születés, – csakhogy annyiféle kecsegét, pontyot, süllőt evett össze (a komáromi halászok árulták), hogy estefelé meghívatta magát a szolgabíróhoz egy kis friss szentpéteri borra.  
-    Ha az Illésházy követe érkeznék, küldjetek át értem – mondta huszárjának, – ne restelljen addig is várakozni rám.
Hanem az Illésházy követe nem is mutatkozott a piacon.
Harmadnapra tudta az egész Újvár – már persze csak az, akit illet, – hogy a két nagyúr követe egymást várja holmi tárgyalásra, beszélgetésre, kontraktus kicserélésre. Egy-egy kíváncsi esküdt, berencsi nemes, otthon csellengő jurátus félnapokat elácsorgott az Arany Oroszlán előtt, vagy a Három Sárkány ablakaival szemben, hátha megleshetné a nagy pillanatot, mikor az egyik nagyúr küldötte mégis csak megindul a másik felé-
Ekkor történt, harmadnap este, hogy Sebestyén István, az Illésházy gróf embere, berendelte a legjobb muzsikus cigányokat, meghívta gyorsfutárral a séllei szolgabírót s két csuzi nemes barátját, aztán olyan dínomdánomot rendezett másnap reggelig, hogy az udvardi szekeresek, akik reggel búzát jöttek eladni a vásárra, csaknem elfeledkeztek a vásárról, hajnal óta bámulták a veszekedett mulatságot.
A séllei szolgabíró, Nemes Antal, mikor már hazafelé cihelődött, megkockáztatta mégis:
-    Aztán, István, nem mennél el mégis az Esterházy emberéhez?
-    Én-e? – vetette fel fejét Sebestyén, – nem nagyobb úr Esterházy, mint az én gazdám. Az Illésházyak aranygyapja mindig van olyan előkelő, mint az Esterházyak tizenegyágú koronája… S az én gazdám az utolsó Illésházy, a dubnici várúr. Ferenc császár alig különb nála…
Ha az Illésházy embere csuzi nemesekkel mulatott, Dóka Gergely Gyallára üzent be a Konkolyakért s Komáromba a Domonkosokért, jönnének át Újvárba estére egy kis nótaszóra. A Konkolyak állhatták volna csak a komáromi tiszteket, még azokat is áthozatta volna gyorskocsival Dóka Gergely, akár kékkabátos vértestisztek, akár fehérkabátos bakák, mert hiszen bőséges a választék, mostanában kezdik építeni István nádor erődeit a Vágduna partján.
-    De miért is nem akarsz te találkozni az Illésházy emberével? – kérdezte ötödnap hajnalban a mulatósabbik Domonkos, több vármegye táblabírája.
Dóka Gergely gőgösen húzta ki magát.
-    Illésházy mégis csak egy gróf, az enyém pedig kegyelmes herceg. Nagy különbség ez, amice!
S hogy kijózanodott a két követ, az ablakhoz ült mindegyik a maga szállásán, vöröseres szemmel, egyre dühösebben várta a másikat.
Még a huszárjaiknak is megtiltották, hogy találkozzanak.
Öt nap s öt éjjel várakozott egymásra a két követ: melyik indulna meg hamarabb. Csak az első lépést, csak a kezdést tenné meg a másik, jaj, de örömmel röülne felé.
De nem lehet. Mert mit mondott Dubnicon Illésházy István? Ne feledje, hogy egy Illésházy követe…
S mivel bocsátotta útnak Eszterházán a herceg a maga küldöttét? – Kérem – mondta szárazon, – ismeri a kötelességét s tudja, kit szolgál.
Hát nem lehet megindulni. Valami láthatatlan kötél tartja fogva őket, uruk szigorú szeme, parancsoló szava… nem szabad megindulni elsőnek. Ha nem is íratják a birtokot az Esterházyakra. Ha nem is kapják meg Dubnicon a harmincezret. Inkább akkor Sina báró…
Ötödnap alkonyatkor rohan, szalad az Illésházy hajdúja:   
-    Tekintetes uram, Dóka uram fogat. Alighanem megy el!
-    Engem meg nem előz, csúfra itt nem hagy! – kapja magára kabátját Sebestyén s már rikkant is: – fogass, de tüstént!
A nap most ballag a tótmegyeri földek fölött s lassan, valahol Vágsellye fűzfái mögé csúszik. Ekkor, komolyan s méltóságosan jelenik meg az Illésházy négy szürkéje a piacon. Karbafont kezekkel, kipödört bajusszal bakon a huszár. Kétoldalt, jó szélesen, a két lovaslegény.
Az Arany Oroszlán kapujában most száll föl hegykén s peckesen a tömzsi, pirosarcú Dóka Gergely. Bajusza frissen sodort, ujján villog a pecsétes gyűrű.
-    Hajts! – parancsol kevélyen.
Most egy pillanatra vélnéd, egymásnak ront a tizenkét ló, a rudasok, a nyergesek és külön-külön a lovaslegények. Megcsörren a kard, zörren a tarsoly, az Esterházy-legények fel is ágaskodnak a nyeregbe, előrehajolnak, úgy villan át a szemük a szomszédba.
Karbafont kezekkel ül Sebestyén István. Horgas orra alatt vékony szájaszélét még keskenyebbre húzza.
S összefont kezekkel a gömbölyű Dóka Gergely, a veszprémi szülött.
Csak az ostorok pattognak kegyetlenül, a kerekek zörögnek s a bőrrugó nyikorog, ahogy elhajtanak egymás mellett a felszikkadt köves térségen.
Komárom felé az egyik. Trencsén irányában a másik.
Hosszan gomolyog utánuk a por, a Mátyusfölde szürke, bágyadt pora.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo