Szombathy Viktor: A birtok nem eladó

Az ajtónálló inas, a vénebbik András, nehézkesen kelt fel a fapadról, mert már évek óta csak ezen ülve tudta vigyázni a szárnyas ajtókat. Nyögött is, sziszegve kapott a derekához, ahogy meghajolni próbált.
A jószágigazgató, Sebestyén István, egy pillanatra megállott s mosolyogva bökte meg András barna dolmányát.
-    Maga se legény már, András.
-    Nem én tehetek róla, hanem a köszvény – tette a kilincsre a kezét a vén hajdú, – de ebben aztán egyek vagyunk a méltóságos gróf úrral. Pöstyén való csak mind a kettőnknek, nem pedig a dubnici citromkert.
-    Régen vár már a méltóságos gróf úr? – fogta halkabbra a hangját a jószágigazgató.
-    Reggel óta – ráncolta meg homlokát András, – de ma nincsen rossz kedve, nem lesz baj.
S már kopogott is, bütykös mutatóujjával s hogy senki bentről nem felelt, megnyitotta a faragott ajtót.
-    Sebestyén uram van itt – jelentette, – kér bebocsátást.
-    Bejöhet – szólt egy mély hang, – te meg nyiss egy másik ablaktáblát is, András.
Csak a kastély urának jobb arcfelét világította eddig a déli nap, most, hogy a másik ablak elől is eltaszította a táblát András, éles, tűző fény szakadt a tágas szobára, a fénykévék közepén ott ült, magastámlájú székén, összehúzott szemekkel Illésházy István, a trencséni gróf, Dubnic ura. Néha hirtelen elhúzta a szájaszélét, avatatlan azt hihette, játékos kedvből, holott a köszvény kínozta újabban megint.
-    Már vártam, spectábile – nyújtotta kezét az íróasztal fölött s egy tintásvégű lúdtollat söpört el kabátja ujjával, – már vártam, mert itt a kontraktus reggel óta. Elküldte Esterházy.
Sebestyén István mélyen meghajolt s halkan összeütötte csizmája sarkát. Hosszú évek óta ismerte már a grófot s minden találkozásnál újra s újra az volt az érzése, fejedelmi ember előtt áll, fejedelmi lélek előtt, akiből talán jobban s erőteljesebben sugárzik valami csodálatos erő, mint magából a bécsi császárból. Inkább tisztelném az ország nádorának, mint bárki mást – futott át ilyenkor rajta a gondolat, – legalább is fejedelemnek szánnám Erdélyben, ha már király nem lehet.
Félni lehetett s szeretni egyszerre, ezt az embert.
-    Üljön csak le – kínálta hellyel a jószágigazgatót s ez nagy kitüntetés volt, Sebestyén István is csak újabban részesült benne, – nézze csak át a kunceptusát, harmincezerért adom oda.
-    Nem sajnálja méltóságos gróf úr? – rezzent meg a papírlap a bonorum direktor kezében – mégis, az a szép darab Illésházy-birtok, ott lenn a Csallóközben.
-    Ki örökölje? – nézett mereven a kalamárisra Illésházy, – adósságot örököljenek az utódok, hogy szidjanak? Most még megveheti Esterházy, a herceg. Aztán meghalok s ki jön?
A szomszéd szobából, a nyitott ajtón át két órának ketyegése hallatszott be. Az egyik fürgén igyekezett, a másik lassan, nyugodtan járt. Csak a ketyegést lehetett hallani, egy ideig s valahol lenn, a kertben libákat üldözött az egyik kopó.
-    Még ma befogat – adta ki parancsot Illésházy István, – holnap estére Érsekújvárott lehet. Ott találkozik Esterházy herceg emberével. Beszéljenek meg mindent, írják alá a kontraktust, vegye át a harmincezer forintot s fizessen vele adósságot Pozsonyban, Trencsénben, Galócon, ahol kell. Inkább már Esterházynak, mint Sina bárónak, a görögnek. Értettük?
Sebestyén sóhajtott. Lassan állott fel, a csillagos formában kirakott padló nyikorgott.
-    Értettem.
Illésházy, az utolsó dubnici gróf hátratolta a széket, maga is felemelkedett, aztán így állva, aláírta a nevét a szerződés alá. Le is porozta, gondosan szórta vissza a csillogó aranyport a porzótálba.
-    Elbocsátjuk kegyelmedet – mondta lassan.
-    Még egyet! Egyet ne felejtsen el soha spektábilis, azt, hogy Illésházy követe, a trencséni főispáné! Az aranygyapjas Illésházy mindig van akkora úr, mint a herceg. Még akkor is, ha eladunk valamit. Ezt vegye figyelembe, ha tárgyal, minden cirkumstanciánál.
Intett s a nyitott ablak felé fordult. Nem is vette észre, elment-e Sebestyén, kikönyökölt a kastély ablakán s mélyen szívta magába a kert illatát. Lenn, az ablak alatt citromfák s narancsfák illatoztak a félrehúzott üvegtetők előtt. Meleg déltáji vidékekről csalták a Vág partjára a citromok s narancsok illatát az Illésházyak, a Garda-tónak s a catániai domboknak emlékét árasztották szét a dubnici ligetben a mélyzöldlevelű fák. Pontosan háromszázan.

        *

Négy ló húzta a bőrrugós hintót s ez kettős okból is célszerű volt. Egyrészt, mert mindenki láthatta, hogy nem közönséges ember nem közönséges küldötte ül az árnyékvető bőrernyő alatt, másrészt, mert gyorsabban és ügyesebben haladt a magaskerekű hintő a rohanó Vág partján. A kocsis mellett fáradt, kékdolmányú huszár bóbiskolt s mindig nagyot zöttyent, valahányszor megdőlt a kocsi kátyúban, vagy csikorgó kőre futott. A kocsi mögött lovaslegény ügetett s néha el-elmaradt valamelyik faluban, ha egy-egy kerítés tövében mosolygós Hankát, kékszemű Bozsenkát pillantott meg, aztán sarkantyúba kapta a lovát s gyorsan utolérte a hintót. A lovaslegény párja előre vágtatott, Trencsénbe, hogyaz új váltás hat lovat kérje, ezek aztán Vágújhelyig rohannak a jószágigazgatóval.
Nem kellett túlságosan sietniök, amikor azonban Érsekújvár tornya feltűnt a surányi úton, megkönnyebbülve nyújtózott ki Sebestyén István a kocsiban s a lovaslegények is jobban szaporázgatták a lépést.
Ijedten ugrott félre két fehérkabátos katona, ahogy a vámnál csak rájuk kiáltott az első lovaslegény:  
-    Az Illésházy gróf úr emberei vagyunk.
Nem azért álltak meg, mintha fizetni kívántak volna, vagy mert a tisztelet úgy kívánja, csupán hogy rendbehozzák a nyerget, megtisztogassák a dolmányt, ragyogóra simítsák a lovak szőrét s eligazítsák magukat kocsiban, bakon, lovon, nehogy azt találja valaki mondani Újvárban, hogy nem érkeztek különbül Illésházy gróf emberei, mint a garami kisnemesek.
-    Az Arany Oroszlánba! – kiáltott ki a kocsiból a bonorum direktor.
Széles ívben kanyarodott be a nagypiacra a menet. A négylovas hintó s mellette a két lovaslegény. Oly hirtelen torpantak meg az Arany Oroszlán előtt, mintha istennyila csapott volna közéjük. Úgylátszik, valami hasonló mégis történt, mert ahogy Sebestyén István kidugta fejét a bőrernyő alól s kitette a lábát a tegnap felszikkadt földre, máris rántotta vissza egész  testét. A vendéglő előtt strázsált egy huszár s nagyon az Esterházyak kék-sárgájában ragyogott.
-    Hé! – kiáltott feléje Sebestyén s megállt a felhágón, – ki embere vagy?
-    A kegyelmes Esterházy herceg úré – vette ki a pipát a szájából a huszár.
-    Kit hoztál?
-    A Dóka tekintetes urat, a sopronyi direktort.
-    Hajts tovább! – ült vissza a hintóba az Illésházy embere, – itt mi nem szállhatunk meg, még azt hinnék, hogy utánuk járunk máris. A Három Sárkányba menjünk.
Dóka Gergely, az Esterházyak köpcös embere éppen a sarkon állott s a nyitrai alispánnal beszélgetett, aki éppen Újvárban járt ma megyei küldetésben.
-    No, megjött az Illésházy követe – húzta össze rövidlátó szemeit, – legalább is azt hiszem, ő az. A szállásomon megvárom.
Sebestyén István pedig, ahogy a Három Sárkány gazdája elébe gördült kövéren, rögtön kiadta a parancsot:
-    Ha majd az Esterházy herceg küldötte keres, vezessék hozzám. Itt várom meg.
S mivel egyébként takarékos ember volt – ő akarta megvenni az illavai háromszáz holdat, – vizet melegíttetett s maga kezdett hozzá a borotválkozáshoz, mint néhai József császár, ha úton volt.
Meg is mosakodott, át is öltözött feketébe, hogy illendően várja az Esterházy emberét s a harmincezer forintot, úgy rendelt magának vacsorát s embereinek, jószágnak illő ellátást. Nem volt pöffeszkedő, gőgös ember, sőt, igen szelíd természetű, de ma nagyon meglátszott rajta, hogy nagyúr embere. Még a parancsszava is pattogóbban hangzott:
-    Jöhet a vevő! – tapogatta meg zsebében a kontraktust.
-    Jöhet az eladó! – zárta el ugyanakkor gondosan egy vasládikóba a harmincezer forintot Dóka Gergely, Esterházy herceg követe odaát az Arany Oroszlánban.
Másnap eleredt az eső, szürkén és szomorúan paskolta az utcát. Tócsák terültek el a piacon, a Nyitra vize sárgán, iszaposan rohant az Apályi-sziget felé, hogy a Vággal összeölelkezzék a nádasok tövében. Üresen ásítottak az utcák, csak az Esterházyak huszárja silbakolt az Arany Oroszlán kapujában, ha hogyha feltűnnék az Illésházy követe, illően tudja jelenteni Dóka jószágigazgató uramnak. Az Illésházy huszárja – nemhiába trencséni legénynek született, – már óvatosabb volt, csak az ivóból pislogott kifelé néha-néha s úgy leste az Esterházy harmincezer forintját.  
-    Biztosan, ilyen sárban nem akar elindulni – vélte Sebestyén s mivel hatalmasan ebédelt, luteránus lévén, nem tartotta a pénteki böjtnapot, úgy elaludt délután, hogy csak az esti harangszó verte föl.
-    Volt-e itt az Esterházy herceg küldötte? – szalajtatott le a huszárjáért.
Az ifjabb Andris keresztbeálló szemekkel felelt a krédésre:
-    Dehogy volt, instálom alásan.
Dóka Gergely ugyan böjtöt tartott – veszprémi születés, – csakhogy annyiféle kecsegét, pontyot, süllőt evett össze (a komáromi halászok árulták), hogy estefelé meghívatta magát a szolgabíróhoz egy kis friss szentpéteri borra.  
-    Ha az Illésházy követe érkeznék, küldjetek át értem – mondta huszárjának, – ne restelljen addig is várakozni rám.
Hanem az Illésházy követe nem is mutatkozott a piacon.
Harmadnapra tudta az egész Újvár – már persze csak az, akit illet, – hogy a két nagyúr követe egymást várja holmi tárgyalásra, beszélgetésre, kontraktus kicserélésre. Egy-egy kíváncsi esküdt, berencsi nemes, otthon csellengő jurátus félnapokat elácsorgott az Arany Oroszlán előtt, vagy a Három Sárkány ablakaival szemben, hátha megleshetné a nagy pillanatot, mikor az egyik nagyúr küldötte mégis csak megindul a másik felé-
Ekkor történt, harmadnap este, hogy Sebestyén István, az Illésházy gróf embere, berendelte a legjobb muzsikus cigányokat, meghívta gyorsfutárral a séllei szolgabírót s két csuzi nemes barátját, aztán olyan dínomdánomot rendezett másnap reggelig, hogy az udvardi szekeresek, akik reggel búzát jöttek eladni a vásárra, csaknem elfeledkeztek a vásárról, hajnal óta bámulták a veszekedett mulatságot.
A séllei szolgabíró, Nemes Antal, mikor már hazafelé cihelődött, megkockáztatta mégis:
-    Aztán, István, nem mennél el mégis az Esterházy emberéhez?
-    Én-e? – vetette fel fejét Sebestyén, – nem nagyobb úr Esterházy, mint az én gazdám. Az Illésházyak aranygyapja mindig van olyan előkelő, mint az Esterházyak tizenegyágú koronája… S az én gazdám az utolsó Illésházy, a dubnici várúr. Ferenc császár alig különb nála…
Ha az Illésházy embere csuzi nemesekkel mulatott, Dóka Gergely Gyallára üzent be a Konkolyakért s Komáromba a Domonkosokért, jönnének át Újvárba estére egy kis nótaszóra. A Konkolyak állhatták volna csak a komáromi tiszteket, még azokat is áthozatta volna gyorskocsival Dóka Gergely, akár kékkabátos vértestisztek, akár fehérkabátos bakák, mert hiszen bőséges a választék, mostanában kezdik építeni István nádor erődeit a Vágduna partján.
-    De miért is nem akarsz te találkozni az Illésházy emberével? – kérdezte ötödnap hajnalban a mulatósabbik Domonkos, több vármegye táblabírája.
Dóka Gergely gőgösen húzta ki magát.
-    Illésházy mégis csak egy gróf, az enyém pedig kegyelmes herceg. Nagy különbség ez, amice!
S hogy kijózanodott a két követ, az ablakhoz ült mindegyik a maga szállásán, vöröseres szemmel, egyre dühösebben várta a másikat.
Még a huszárjaiknak is megtiltották, hogy találkozzanak.
Öt nap s öt éjjel várakozott egymásra a két követ: melyik indulna meg hamarabb. Csak az első lépést, csak a kezdést tenné meg a másik, jaj, de örömmel röülne felé.
De nem lehet. Mert mit mondott Dubnicon Illésházy István? Ne feledje, hogy egy Illésházy követe…
S mivel bocsátotta útnak Eszterházán a herceg a maga küldöttét? – Kérem – mondta szárazon, – ismeri a kötelességét s tudja, kit szolgál.
Hát nem lehet megindulni. Valami láthatatlan kötél tartja fogva őket, uruk szigorú szeme, parancsoló szava… nem szabad megindulni elsőnek. Ha nem is íratják a birtokot az Esterházyakra. Ha nem is kapják meg Dubnicon a harmincezret. Inkább akkor Sina báró…
Ötödnap alkonyatkor rohan, szalad az Illésházy hajdúja:   
-    Tekintetes uram, Dóka uram fogat. Alighanem megy el!
-    Engem meg nem előz, csúfra itt nem hagy! – kapja magára kabátját Sebestyén s már rikkant is: – fogass, de tüstént!
A nap most ballag a tótmegyeri földek fölött s lassan, valahol Vágsellye fűzfái mögé csúszik. Ekkor, komolyan s méltóságosan jelenik meg az Illésházy négy szürkéje a piacon. Karbafont kezekkel, kipödört bajusszal bakon a huszár. Kétoldalt, jó szélesen, a két lovaslegény.
Az Arany Oroszlán kapujában most száll föl hegykén s peckesen a tömzsi, pirosarcú Dóka Gergely. Bajusza frissen sodort, ujján villog a pecsétes gyűrű.
-    Hajts! – parancsol kevélyen.
Most egy pillanatra vélnéd, egymásnak ront a tizenkét ló, a rudasok, a nyergesek és külön-külön a lovaslegények. Megcsörren a kard, zörren a tarsoly, az Esterházy-legények fel is ágaskodnak a nyeregbe, előrehajolnak, úgy villan át a szemük a szomszédba.
Karbafont kezekkel ül Sebestyén István. Horgas orra alatt vékony szájaszélét még keskenyebbre húzza.
S összefont kezekkel a gömbölyű Dóka Gergely, a veszprémi szülött.
Csak az ostorok pattognak kegyetlenül, a kerekek zörögnek s a bőrrugó nyikorog, ahogy elhajtanak egymás mellett a felszikkadt köves térségen.
Komárom felé az egyik. Trencsén irányában a másik.
Hosszan gomolyog utánuk a por, a Mátyusfölde szürke, bágyadt pora.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf