Rácz Pál: Kenyérevők

-    Megmondtak Jánosnak?
A lány ijedt arccal fordult vissza az ablaktól, melyen keresztül, keserű gondolatokkal viaskodva, nézte a szeptemberi éjszakát.
Olyan jól esett neki, hogy szemét végigjártathatta a sejtelmes égen, melyen hosszú fellegbarázdákban csillagmagvak csíráztak.
A kérdés kellemetlen volt. Nem is várta édesanyjától, hogy ilyen hamar felteszi. Hiszen alig tíz perce, hogy János elbúcsúzott és anyja eloltotta az ebédlő nagy lámpáját, mert hogy drága a villany.
A kis asztali lámpa keskeny kört festett le a kopott asztalon. Anyja ott ült a keskeny körben és harisnyát foltozott. Fel sem nézett munkájáról, mikor ismét megkérdezte:
-    Rózsika! Megmondtad Jánosnak?
A leányból valami zokogás-féle indult meg, de mikor a szája széléig ért, dacba halkult és köhögés született belőle.
-    Jer onnan az ablaktól, mert megcsap a szél. Már is köhécselsz.
Az asszony hangja hideg és részvétlen volt. Kívülről az élet parancsoló ereje nehezedett a szívére. Rózsika érezte ezt. Odavánszorgott a lámpa fénykörébe és egy székre ereszkedett. Rendetlenül ápolt keze az ölében tétlenkedett, csupán körmei martak bele néha-néha sápadt keze bőrébe.
Az asszonyban némi gyöngéség kerekedett felül:
-    …Mert hát, amint mondottam neked, Rózsika, ez így nem mehet tovább. Te magad is érzed, hogy a mi életünk nem a mienk. Se az enyém, se az apádé, aki ott küszködik a hivatalban napról-napra és azt sem tudja, melyik percben dobják ki, mert nem tudja eléggé az államnyelvet… Neked, leányom, be kell látnod, hogy János állás nélkül van. Amíg állása volt, addig egy árva szót sem szóltam, pedig apád váltig hajszolta, hogy a főnöke rossz szemmel nézi ezt a ti…
-    De hát mi köze ehhez az apa főnökének? – fakadt fel Rózsikában a szavak buzogó forrása. – Mi köze az apa főnökének ahhoz, hogy én kit szeretek, hogy én Jánost szeretem, akit kidobtak az állásából, mert az Anna-bálon magyar nótát húzatott a cigánnyal. Nekem húzatta! Kinek mi köze hozzá, ha húzatta? Nekem nem fog parancsolni az apa főnöke abban, hogy olyan férfi elesége ne legyek, aki az Anna-bálon magyar nótát húzat a menyasszonyának!…
-    Csitt! – ijedt fel az asszonyban a mindennapi kenyérgond. – Lassabban beszélj, mert ha apád meghallja, hát…
-    Hát mi lesz? – pattant fel a leány.
-    Az lesz, hogy ismét a fejét fogja borogatni egész éjjel és kiabálni fogja, hogy „elvették az életemet azért a darab keserves kenyérért, amit adtak, mait adtak”… Hát én aludni akaraok, mert én fáradt vagyok és holnap mosolygós arcot kell csinálnom, ha majd jön Frantisek…
-    Hát eljön? – ugrott fel Rózsika a székről, de kezével az asztalba kapaszkodott, hogy el ne essék.
Az asszony némán bólogatott a lyukas harisnya fölött.
-    Apád mondta, hogy a főnöke nagyon szeretné. Frantisek jó fiú. Apádnak beszélte a főnöke, hogy igen jó fiú, szép hivatala van; már levizsgázott a negyedik polgáriból is és csak morva…
A leány nem felelt. Ujjaival idegesen dobolt az asztalon, míg a másik kezével feltépte keblén a blúzát. Illatos testének szépsége cédán világolt a félhomályban. Pőresége lágy hullámain a szeméből csordogáló könnyek csillámló cseppjei gurultak szerte.
Erre a fájdalmasan kiáltó néma mozdulatra az asszony felfigyelt. Elviselt arcán a csodálkozásnak merevsége fakult, míg szeme titkolt hódolattal simogatta végig a leány kitolakodó szépségeit.
-    Ugyan legyen eszed! – szólalt meg az elkínzott percek után. – Ne vedd olyan tragikusan ezt a válást. Vedd úgy ezt az életet, amivé a körülmények tették. Jánosból elég volt. Egy szép tavaszt játszottatok le és azzal vége van. Az élet nemcsak tavaszból áll, de jönnek a nyarak, és amint látod rajtam, bekövetkezik a tél is…
A Rózsika meztelen melle kínosan hánykolódott. Egy rémségesen nehéz lépést tett anyja felé és egyetlen lesújtó kérdéssel öntötte rá belső forrongásának szenvedély-láváját:
-    Anyám, hát már nincs neked szíved?  
Az asszony kezében e lihegve szült szavakra megállt a munka.
Keze tétován helyezkedett el a harisnyákon. Szeme körül sötét mélységgé süllyedt az arca és a titkos szenvedésektől elfásult lelke gyónó bánattal ült ki pillája mögé.
-    Bizony, lányom, az már nincs… Az már rég nincs… Ezt is elvették tőlem… Mindent elvettek már, csak téged hagytak meg nekem eddig… És nemsokára téged is elvesznek. Anélkül, hogy megtudnálak védelmezni. Anélkül, hogy akarnám…
A leánynyaka hattyússá görbült és szája szétnyílt, mint két rózsalevél. Fogai azonban megvacogtak, ahogy sziszegő lélegzettel súgta vissza anyjának:
-    És ezt nem fogják megtenni! Idáig nem fognak betolakodni házunk szentélyébe. Idáig nem! Esküszöm, anyám!…
És már ott sem volt. Megfordult maga körül, mint az orsó. Bement a szobájába, ruhát kapott kincsesen szép testére és pár perc múlva kint volt az utcán.
Az esti élet kacajossá züllött. A kávéházak idegen zenét locsoltak ki az utcára. Buját és csalogatót. Rózsika sietős lépésekkel vágott át ezeken a villanyfényes éji tájakon. Minden gondolata egyetlen dacos szó körül csoportosult:
-    Nem! Nem! Nem!
A sietésben megmelegedett, de maikor célhoz ért, hideg verejték ütött ki lázas homlokán.
Bebotorkált a sötét udvarba, melynek hátterében kicsiny, hónapos szobában lakott János.
Bezörgetett az ablakon. János még nem aludt. Kis lámpája mellett vállalt munka fölött görnyedt. Sietve tépte fel az ajtót és szinte nem is tudta, mi történik vele, mikor a Rózsika hullává lett alakja a karjaiba zuhant.
Jánosban elállt a lélegzet.
-    Mi történt veled, Rózsika?
A leány nem felelt. Az egész estén visszagyömöszölt zokogás szétszaggatta erejének bilincseit és szabadult rabként tört ki belőle.
János vigasztalni próbálta.
-    De az Istenért, Rózsika! Mi van veled? Mi történt veled? Bántott valaki? Vagy talán otthon van valami baj? Óh! Hát beszélj, Rózsika, mert egészen kétségbe ejtesz!
A leányt azonban a sírás jótékony vihara tépdeste még, amitől a lelke sebes lett és alázatos. Sokáig ült szótlanul és szemét beleölte a mozdulatlan lámpafénybe. János előkereste a gyorsfőzőt és teavizet melegített. Már nem is kérdezte, hogy mi történt. Valahol a lelke mélyén valami sejtés gombája csírázott ki és ez lassan-lassan megmérgezte a belsejét.
Teát forrázott és a leánynak nyújtotta.
-    Igyál belőle. Felfrissít! Aztán majd én iszom belőle, mert csak ez az egy csészém van.
Rózsika zsibbadtan nyúlt a csésze után és a szájához emelte. A tea páráján át a lámpafényt szivárványszínben látta és ez igen megtetszett neki. Lassan, hosszasan szürcsölte a teát és nézte a szállongó színeket, amint születnek, ragyognak és elpusztulnak a láthatatlan levegőben. Mire a csésze tartalma kifogyott, szeméről elszáradt az utolsó könny is és a pára eltűnt az arca elől, mint a jelenés.
-    Hát csak ennyi volt? – fordult tétova tekintettel az előtte térdeplő János felé.
A férfi nem értette.
-    A teára mondod? Óh, abból van még több is.
-    Nem a teára mondottam, hanem azokra a színekre, amik a párából születtek. Csillogón és röviden életek és egy pillanat alatt meghaltak… Úgy-e nem értesz meg, ahogy így bölcselkedem neked, pedig ládd, János, ez akis pára-élet mutatta meg, hogy mily rövid és igaz ez az én életem, amíg ilyen, amilyen most… Mert ládd, most igaz… Ahogy így a fejedet az ölembe vonom és megsimogatom az arcod, érzem, hogy a legigazabb életemet élem veled, de egyben a legrövidebbet is. Hihetetlenül rövidet… Rövidebbet, mint azok a párás csillogó színek, amik szétterjengtek itt a levegőben és semmivé lettek…
János idegesen vetette fel fejét.
-    De miket beszélsz te itt, Rózsika?
-    Iszonyú igazságokat, fiam! Olyan igazságokat, amik nélkül meg nem értenél engem, János, mert te, János, csak az igazsághoz szoktál, azért vagy olyan kiüldözött…
A férfi felugrott.
-    De hát mi történt veled, Rózsika?
-    Semmi. Csak megraboltak. Elraboltak tőlem téged. Már nem vagy az enyém. Én se a tied. Én a Frantiseké vagyok, aki a helyeden ül a hivatalban és jó fiú, mert csak morva… Frantisek jó fiú. Apának a főnöke mondta, aki nagyon szeretné, ha én és Frantisek…
-    És mit szól ehhez apád?
-    Apám? Neki nincs szava. Nincs szava, mert nincs élete. Azt mondja, hogy elvették tőle a minden napi keserves kenyérért, amiből engem tart. Érted, János? Drága János, aki nekem magyar nótát húzattál. Az állásodba került, János. Drága nóta volt, de szép volt, mert a miénk volt. A kettőnké. Úgy-e, János?…
Jánosban haragos emlékek szellemei támadtak fel.
-    Eh, hagyjuk ezt, Rózsika! Te beteg vagy, ideges vagy. Téged megijesztettek otthon valami Frantisekkel és te ijedtedben hozzám szöktél. Most már értek mindent és azt mondom, jöjj velem haza. Szüleid azóta bizonyára aggódón keresnek.
A leány János kabátjába kapaszkodott és magához vonta a férfit.
-    Hadd keressenek! Legalább hamarább érzik meg, hogy elvesztettek. Elvesztettek, mert gyámoltalanok és csak kenyérevők. Én nem csak kenyérevő vagyok… Látod, János, most ahogy itt ülök ebben a szegényes szobában, érzem, hogy a névtelen hősök egyikének hajlékában pihenem ki magam. Már nemcsak szeretlek, de csodállak is. Tegnap még csak a felséged tudtam volna lenni, ma már a szolgálóddá alázasítottak az anyám szavai. És én így is jól érzem magam. Olyan szülők, mint az enyéim, büszkék lehetnek, ha szolgálóddá fogadsz!
János hirtelen mozdulattal a Rózsika szájára tapasztotta kezét.
-    Most már elég, Rózsika! Te önmagad kínozod, hogy abban gyönyört találj.
A leány lefejtette szájáról a férfi tenyerét és teljesen lehiggadva felelte:
-    Tévedsz, János! én nem kínzom se magam, se téged nem akarlak kínozni. Én most csodálatos józansággal látom az életemet. Engem a sorsom kivetett m este csendes családi körömből. Az utcára hajszolt és tehozzád vonszolt. És most itt vagyok! Ölellek, ahogy akarom, ölelhetsz, hogy te akarsz. Ez az új világ engem is leráncigált a női ideál magaslatáról. Csak azt én eddig nem hittem el…
-    Most se hidd el! – vágott szavába János, – mert ez az újvilág nem méltó hozzád. Sokkal magasabban állasz, semhogy elérne.
Már hajnalodni kezdett. A keleti szemhatár meghasadozott. A keskeny sebekből a nap vére folydogált. A fellegbarázdák között csírázó csillagmagvak elsüllyedtek a magasság mélységeiben. Rózsika az asztalra hullajtott fejjel aludt, míg János az ablak elé ült és gondoaltokkal foglalkozva nézte az éj és hajnal halk birokversenyét.
Átgondolt és megfontolt mindent. Ennek a leánynak vissza kell mennie szüleihez. Neki pedig el kell hagynia őt, hogy ne álljon útjában a család mindennapi kenyerének. Az élet okos parancsa ez!
Már dél felé járt az óra, amikor elindultak. Nagy kimagyarázkodás és néma belső temetés után.
Az ebédlőben már ott ült Frantisek. Kissé zavarodottan állt fel a belépők előtt és kezet nyújtott Jánosnak.
A leány azonban közéjök állt és elhárította az egymás felé közeledő két férfikezet.
-    Tudja maga, Frantisek, hogy én az éjszakát ennél a férfinél töltöttem?
Szavai hazug diadallal verték szét a leülepedni kész családi hangulatot. Mindenki néma ijedelemmel nézte a két gyűrött jövevényt, ahogy ott állottak egymás mellett a déli napfényben és szótlanul meredtek egymásra, mint két tettenért bűnös.
-    De hisz ez nem igaz!… Azaz, hogy ne értsék félre, kérem!… De hiszen ez… ez… lehetetlen!… Ilyet Rózsika nem állíthat… Hogyan is gondolhatott ilyesmire?…
A látogató fiatalember mindebből egy szót sem értett, de a kifejezések külsőségei mindent megmagyaráztak neki.
Zavart bocsánatkérések között kerítette elő kalapját és eltávozott. Mikor bezárult mögötte a hivatalnoklakás ajtaja, odabent a kétségbeesés szellemei rajzotta fel és vért facsartak az ájult szívekből.
Csak a Rózsika száján tántorgott ki egy tébolyult kacagás. Betöltötte az egész házat. Olyan volt, mint egy szokatlan diadalmi jeladás, ami után már csak béke következhetik.
János azonban megfogta a leány kezét. Magához vonta ellenállhatatlanul. Érezte, hogy e percek sorsdöntő eseményei után kötelességei támadtak. A becsület parancsnokolt a homloka mögött, amikor mondotta:
-    Most aztán menjük! Neked, Rózsika, nincs mit keresned itt többé…
És rámutatott az asztalon letakart mindennapi keserves hivatalnok-kenyérre…