Adorján András: Tiszai imádság

Bajtai Péter huszonöt esztendős lehetett, amikor visszajött. Mindössze csak négy évig volt távol, nem utazott luxusvonaton vagy hálófülkében, csomagjait sem hordárok cipelték, de azért sok mindent látott.
Bejárta Szerbiát, Oroszországot, bekukucskált Franciaországba is, utoljára meg a Piave mellől gondolt az ákácos főutcára valahol messzi-messzi a Tisza partján. Néha meglőtték a kezét, máskor a vállából szedték ki a golyót, talán egy-két szilánk emlékül kezében vagy lábában is maradt. Mégis hazajött.
Katonaruháját levetett, vitézségi érmét fiókjába zárta. Kicsit megváltozott az arca, a szemei lehet, hogy nem úgy csillogtak, mint régen, a lelke alján itt-ott harangozott a bánat, de meglátta a Tisza partját.
Pedig otthon senki sem várta. Az állomásra sem mentek ki elébe. Csak künn a villanytelep melletti kis temetőben köszöntött rá szomorúan két egyforma, korhadt fakereszt.
Fiatal arcát keményre edzette a sors feketén futó kereke, de hatalmas alakján még így is, mint egy magasztos ének csengett-bongott az erő.
Nehezen tudta magát feltalálni a régi, de mégis új környezetben. Egyedül volt nagyon. A Bajtai-család vagyonának utolsó romjában, a tóparti házban könyörtelenül kopogott a nyomor s a végre hajtón kívül senki sem nyitott rá ajtót. Sok-sok csúnya fekete számjegyet tábláztak a négyablakos tóparti házra, s néha úgy érezte, nem is otthon lakik. Gyerekkori pajtásait nem találta. Legjobb barátja, Kincses Pista valahol Oroszországban nyugodott s csak egy hevenyében emelt fadarab jelezte, hogy valamikor itt ért véget egy fáradságos utazás. A Galambos Béla pedig megőrült még azon a rettenetes éjszakán, mikor állandó pergőtűzben négy óra hosszat egy helyben feküdtek a volhiniai mocsarakban. S a többi is elment. Elveszett vagy elköltözött örökre. Nem tudta, mihez is kezdjen. Úgy érezte, hogy újra kisgyerek lett, járni tanulna, de nincs édesanyja, aki tanítgassa, vezetgesse.
Szeretett volna tovább tanulni, hiszen bevonulása előtt egy évet az egyetemen is töltött. Ahogy kinyitotta egyetemi indexét s szembenézett tizennyolcesztendős, nevetős fényképével, eszébe jutott ezer régi álom, az a sok-sok rombadőlt kártyavár, megsemmisült indulás felfelé vezető lépcsőn. Házakat szeretett volna valamikor építeni, melyekben mosolyos, boldog emberek laknak, vagy hidakat. hajókat, vasutakat, amelyek visznek, röpítenek mindenkit a maga célja felé. S most itt állt fiatalon, árva-szegényen, mögötte egy borzalmas színjáték nyomasztó emléke s előtte a sötét, kiszámíthatatlan élet semmibe vezető ezer furcsa útja.
Már pénzzé tett mindent, amit a házban talált. Kilincselt minden irodában, minden bankban, egyesületben. Sehol sem tudott munkához jutni.
Sokszor éjjeleket átsétált a Tisza-parton. Csönd volt, néha-néha uszályok lámpája csillogott az éjben, fiatalok ültek szorosan egymás mellett a rakparti padokon, meleg szavak susogtak a levegőben s a szél komoran cibálta hosszú, fekete haját. Megtörtént, hogy nekidőlt a korlátnak, nézte a vizet, s ilyenkor mindig azt hitte, legjobb lenne örökre elmenni.
Szinte sajnálta önmagát. Ő, aki végigharcolta a legborzalmasabb háborút, aki ott volt ezerszer a halál völgyében, s vitézségi éremmel kitüntetve mégis visszatért, nem érdemel ilyen gyáva, ilyen becstelen halált.

        *

Egy nyári este lesétált a Népkertbe. Valahonnan messziről, a kávéház kertjéből ismerős nóta hangjai ütötték meg fülét. Nagy társaság mulatott. Tréfás szavak röpködtek a levegőben, s nagy nevetés közben valaki éppen egy poharat vágott a földhöz.
Péter végleg elkeseredett. A harctéren ők nem így képzelték a visszatérést. Azt hitték, majd becsülni fogják őket, megértéssel lesznek irántuk és együtt sírnak az özvegyekkel és árvákkal. S most, amikor ezerszámra nyomorognak, amikor törött kezekkel, féltüdővel, idegsokkal, falábakon bicegik át az élet hátramaradt keserves ösvényeit, még mindig vannak emberek, akik marokkal szórják a pénzt s habzsolják az alkohol és nóta örök mámorát.
Úgy érezte, neki is tartozik annyival a sors, hogy utoljára kedve szerint kimulathassa magát.
Néhányszor még körülsétált a sűrű fák között s aztán nemsokára már a kávéház kertjében ült. Próbált inni is, de nem tudott. Maga köré ültette a cigányokat, rendelt egy feketét s halkan zümmögő akkordok mellett csendesen énekelni kezdte:

        »Édesanyám is volt nékem,
        Keservesen nevelt engem.
        Éjszaka font, nappal mosott,
        Jaj, de keservesen tartott.«

A második nótát már nem kellett rendelnie. Örömben, bánatban mindig tudja a cigány, mit is kell játszania.
Péter leborult az asztalra. Sokáig úgy is maradt. Talán sírt is.
Valami ünnepélyesség keringett a levegőben. A kávéház teljesen kiürült, a pincérek csak messziről nézték asztalát s a cigányok, mint valami temetésen, lehajtott fővel játszottak.
Már a fák koronáját csiklandozta a Tiszáról közelgő hajnal s az újratámadt nap első sugarai rátévedtek az asztalra borult óriás fekete hajára. Egy pillanatig úgy látszott, mintha fehér fény övezné fejét, jobbról-balról csicseregtek, muzsikáltak a madarak s messziről, mint az óraütés hallatszott: ka-kukk! ka-kukk!
Péter felszegte a fejét. Megrázta a haját s a szerteszórt szálak remegve siettek helyüket elfoglalni.
Fizetett és hazafelé indult.

        *

A külvárosban már nyitogatták a boltokat, álmosszemű munkáslányok siettek apró léptekkel a bútorgyárba, az egyik sarkon aratókkal telirakott kocsik haladtak a kisárgult mezők felé, mindenfelé ablakok nyíltak, egy kisgyerek az állomásról szaladt nagy csomag újságot lóbázva kezében s harsány hangon kiáltotta: újság, újság, reggeli újság, rendkívüli kiadás!
Otthon lefeküdt, de nem bírt rögtön elaludni. Mindenki dolgozik, mindenki keres, töprengett magában, még az az újságárus kisgyerek is kenyérért szaladgál kora hajnaltól késő estig, csak éppen ő az a szerencsétlen, aki nem tud munkához jutni.  
S lassanként rájött, hogy magában van a hiba, ahol eddig sohasem kereste. Benne van a hiba azért, mert nem mer mindent dolgozni. Eszébe jutott, ha most kivándorolna Amerikába, ott nem irtózna a fizikai munkától sem, csak éppen itthon szégyelli magát. New Yorkban talán cipőtisztító is lenne valamelyik avenue sarkán vagy egyszerű munkás a kikötőben, esetleg tányérmosó valamelyik hatalmas hotel pincekonyhában, utcaseprő, narancsárus, boltiszolga vagy akármi más. De itthon szégyelli magát. Egy Bajtai Péter, tanító fia, jegyző unokája nem mehet napszámosnak.
Elhatározta, hogy változtat eddigi életfelfogásán. Amit más gyáva emberek csak Amerikában tudnak megtenni, megvalósítja itthon. Miért is menne olyan messzire, ahol csupa idegenek vennék körül s talán még a nap is hidegen sütne alföldhöz szokott szemébe. Itt ismer minden talpalattnyi földet, minden házat, minden ablakot, itt köszöntenek rá széles »adjon Isten«-nel a nádfödeles végházak elé kirakott padkán politizáló öregek s itt ejtette ki száján először a legszebb szót, hogy: édesanyám.
Soha olyan jól még nem aludt, mint ezen a napon.
Álmodott is. Künn volt egy kis tanyai ház ajtajában, körülötte a beláthatatlan kalászos róna, az udvarban a gémeskúthnál éppen jószágokat itatott a béres s valahogy csodásan sütött a nap. Aranysárga kévéit szerteszórta a mezőn s ő szinte látta, hogy mosolyog az Isten.
Déltájban ébredt fel. A nap már éppen delelőre futott s éltető sugarai vidáman táncoltak eb a kitárt ablakon. Délután kiment az egyik malomba s zsákolónak ajánlkozott. Családja régi ismerőse, Boros igazgató úr először lemosolyodott, de mikor Péter elszánt arcát látta, valami szomorúság járta át a lelkét. Végignézett a fiú hatalmas alakján, vizsgálgatta lázas két szemét s a főmolnárhoz utasította, hogy majd tőle fog munkát kapni.
Másnap már vitte vállán a nehéz zsákokat s szinte játszott velük, mint a kisgyerek, mikor labdát tart kezében. A városban csakhamar híre terjedt az új csodának, s a kaszinóban az »urak« szemrehányásokkal illették Boros igazgató. Ki hallott még ilyent, hogy egy Bajtai zsákoló legyen? Meggyalázza a régi család nevét, kigúnyolja a helyi magas társadalmat, felborítja az egész fennálló világrendet. Sőt semmiházi és nagygögi Üres János uram, volt tiszteletbeli helyettes aljegyző, miközben két ászra ferbliben, pont éjjel két órakor vakon száz dinárt hívott, ártatlanul odavetette: ha nem talál nevéhez méltó munkát, lője magát főbe, elvégre becsület is van a világon.
Ez még mind nem lett volna olyan nagy baj, mint az, hogy a munkásokkal sem tudott jó viszonyba lenni. Nem szívelhették Pétert. Talán erejéért irigyelték vagy úri mivoltát akarták kicsúfolni, de egymás között mindig, mint úri napszámost emlegették.
Pár hónapig tűrte a kétoldali megaláztatást, azután szomorú szívvel, de felmondott.
Közeledett az ősz, kiment tanyai gazdákhoz kukoricát törni, azonban ott sem boldogult.

        *

Újra kitavaszodott. Zöldbe borultak a Tisza-parti fák, künn a mezőkön is lüktetni kezdett az élet, a fiatalok szívében a Kezdet muzsikálta nagyvidám dalát, csak Péter fejében zúgtak szomorú gondolatok.
Egyszer egy újság került a kezébe. Véletlenül apróhirdetésen akadt meg a szeme:
»Erős fizikumú építőmukásokat keresek. Egyévi biztos munka. Fizetés megegyezés szerint. Babity Krézó építész, Zágráb.«
Most már nem sokat gondolkozott. Igenis elmegy. De csak azért, hogy büszkén visszatérjen. Harmadnap már Zágrábban volt
Zágrábban akkortájt kezdték a nagyobbarányú építkezéseket. Gombamódra szaporodtak hatalmas épületekkel körülvett terek, gyönyörű utcák nyíltak künn a Draskovity utca mögött s megbecsülték a jó munkaerőt.
Péter boldogan dolgozott.
Otthon eladta házukat, kifizetett minden adósságot, s csak éppen annyi pénze maradt, hogy márványkövet emeltethetett a két korhadt fakereszt helyén.
Künn lakott a Makszimirszka ceszte végén, egyszerű munkásszobában a Pescsenica mögött, de életkedve visszatért. Munkáját nagyon jól megfizették, keresetéből szépen félre is tehetett. Kezdett valahogy szebben, rendesebben, gondok nélkül élni. Vett magának egy kis rádiót is. Néha-néha az operába is eljárt. Egyszerű munkásruhájában is gyakran megbámulták.
Megtanult horvátul is. Minden vasárnap kirándulásokra járt. Találkozott földijeivel is. Zágrábban sok a magyar diák, muzsikus munkás s jólesett neki néha kibeszélgetni magát barátokkal, ismerősökkel.
Mikor letelt az első év, újabb két évre szerződtette a vállalkozó építész. Pénze, ha lassan is, de mindig szaporodott, s most már nem félt annyira a rászakadó élet szomorú nyomásától. Mégis úgy érezte, hogy ez sem az ő igazi élete. Pedig mindenki szerette, jól keresett, nagyvárosban élt, szórakozhatott is, ha kedve tartotta. Legboldogabb volt akkor, ha munka után otthon felcsavarta kis rádióját, s magyar szavak csengtek a fülébe. Gondolatban mindig odahaza járt, künn a mezőkön vagy lenn a Tisza partján, gondolt néha arra a régi álmára is, amely után másnap új életnek indult s úgy tetszett neki, hogy rejtve, titokban muzsikál szívében az odahagyott föld melegszavú, rajongó hívása.
Mert igenis van varázsa a földnek, odahagyott ismerős rögnek, tiszaparti füzesnek és kétszer nyíló ákácfának. Csak legfeljebb nem ismerjük be önmagunk előtt, takargatjuk, rejtegetjük s akkor robban ki belőlünk könnyben vagy mosolyban, ha ismerős szavakat hallunk az idegenben és gyerekkori, elhangzott nóták szakadnak fel lelkünk néhány szomorodott zugában.
Hiszen nem az embereket kívánta otthon látni s a kaszinóba sem szeretett volna járni.
Egyik-másik diák mesélt neki hazai híreket. Mennyi szomorúság jár most arrafelé. Egyenként mennek tönkre az emberek, üzletek, vállalatok. Megbukott a Népbank is, a Gulyás Mátyás eladta minden földjét, a főtéren a Mészáros is lezárta gyönyörű üzletét s a központi malom csődbe ment.
Nagyon unta már az egyedüllétet. Maga sem tudta, mire vágyik. Talán csak a mesélős tiszaparti esték hiányoztak vagy azt a két kis fekete hantot szerette volna megsiratni, de lehet az is, hogy asszonyt, gyereket szeretett volna maga körül látni, akik kedvesen mondják neki: édesapám.

        *

Az utolsó évet már nagyon nehezen bírta kitartani. Mindig csak arról tervezgetett magában, hogy mikor utazik haza. Ilyenkor aztán elgondolkozott, hol is van tulajdonképpen az ő hazája? Senkije sincsen, egyedül áll a nagyvilágban, magában örül és szomorkodik. Mégis hazavágyik.
Eszébe jutott nagyapja, aki az eke mellől tért a jegyzői hivatalba, s aki esténként gyakran térdére ültette, hogy meséljen neki az odahagyott mezőkről, tanyákról, kicsike búzaszemről, melyet elvetnek, aztán kikel és finom, illatos fehér cipó lesz belőle. Néha ki is ment vele a szállásra, s úgy örült, mikor körülugrálták a kutyák, kis csikók s látta, hogy mindenütt szerteszórva a tarlón csillogó, sárga asztagokban pihennek a gazdag búzakeresztek.
Most már minden kétség nélkül, biztosan látta, nincs más útja, mint vissza a földhöz, az örök, áldásos jószívű édesanyához. Mert az az ő igazi útja s minden szegény, fáradt magyarnak egyetlen vigasztalása, hogy ősszel vessen, tavasszal esőért imádkozzon, és nyáron arasson.
S a harmadik Zágrábban töltött év után újra visszajött a Tisza partjára.
Nem jött háborúból, mégis dicsőséggel. Vagy talán háborúban is járt? Legyőzte önmagát.
Valahol künn Tornyoson vett magának kis tanyával hat lánc szép fekete bácskai földet. Többre nem jutott.
Néhány napig tartózkodott csak benn a városban, s azután kiment a tanyára, két nagy háború után alapított új tűzhelyére. Útközben vihar támadt, hatalmas esőcseppek verték a kocsi oldalát, majd jég is hullott alá.
De mire kiért a tanyára, kitisztult az idő. Itt-ott még felhők futottak át az égen, s aztán mint egy távoli simításra, minden elcsendesedett. A nap is kisütött, feljött a szivárvány s erős, bíztató öleléssel hidalta át a mosolygó láthatárt. Péter leborult a kis tanyai ház előtt, s szinte öntudatlanul kezdte magában:
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf