Herczeg Ferenc: Bujdosó emlékek

-    Nem is tudom: álmomban vagy éber állapotomban kapott-e meg a gondolat? Régóta ott lappanghatott már a lelkem legmélyén, míg aztán egy napon váratlanul felbukkant az emlékeim között, mint buborékok a tó tükrén. Azóta úgy viszem magammal, mint egy megtörtént dolog emlékét…
E szavakat egy kellemes, kissé fátyolos csengésű férfihang mondta a homályos szobában. A lámpákat ugyanis vacsora után mind eloltották, csak a nagy kandalló tüze világított. Vörös fénye egy fehér női ruhára esett és két-két keresztbe fektetett férfilábra. Mindegyik lábpár fölött plasztron fehérlett, mindegyik plasztron fölött szivar tüze csillogott.
-    Késő ősszel volt és én Oroszországba utaztam. Este érkeztem a galíciai határfaluba, ott vagy négy órát kellett várnom a vonatra. Soha életemben nyomorúságosabb vidéket nem látta annál. A pályaudvar is olyan sivár, hogy az embernek kedve volna sírva fakadni, ha körülnéz. A túlfűtött váróteremben sok álmos ember szorongott és azért, bár odakünn halk eső permetezett, inkább a sínek közt sétálva töltöttem az időt.
A kirúgó tető alatt fakó emberek kuporogtak hosszú sorban. Oly némán és mozdulatlanul ültek, mint az éjjeli madarak fantasztikus csapatja. Ködös tekintetű, kaftános férfiak; kőarcú, fehér asszonyok. Még a rongyos batyuk közt kuporgó gyerekek is úgy viselkedtek, mintha siketnémák volnának. Ezeket mind Oroszországból verték ki és most a Galícia belsejébe induló vonatot várták.
Föl-alá jártam és egészen beleszédültem mozdulataim egyformaságába. A jelzőharang olykor mélán kongott; egy nyomorék kis fiúcska, aki vizeskorsóval kezében bicegett föl-alá,valami érthetetlen kiáltást hallatott, ami úgy hangzott, mint a beteg tyúk pityegése.
Észak felé, messzire benn a kopár síkságban, apró fehér tűzpontok csillogtak: az orosz határállomás villamos lámpái. Fölháborítónak és kétségbeejtőnek találtam a gondolatot, hogy a vidék innen az Urálig egyforma és hogy Ázsia határán most alkalmasint ugyanaz az őszi eső szemereg, mely nedvessé és ragadóssá teszi a ruhámat.
A pályaudvarnak csak három sínpárja volt. A harmadik vörös volt a rozsdától, mintha csak nagyritkán használnák. Talpfái közt fakó gyep burjánzott…
Mikor már vagy századszor mentem a víztoronytól a petróleumszagú kis raktárig, egyszerre északon, az orosz határ felől, két gyorsan közeledő tüzes szemet láttam. Lokomotív-lámpák voltak, csakhogy nem pirosak, hanem lilaszínűek. A vonat simán és minden nesz nélkül futott be a pályaudvarba, akár egy álomkép. Csodálatosnak találtam, hogy senki sem törődik vele. Csupa egyforma nagy Pullmann-kocsiból állott és minden ablakából bágyadt, hideg lila fény derengett. Az ablakfüggönyökön emberi fejek árnyképei rajzolódtak le, a benne ülő utasok azonban nem igen érdeklődtek a nyomorúságos kis állomás iránt. Alkalmasint nagyon messziről jöttek és nagyon messzire mentek.
A negyedik vagy ötödik kocsinak nyitva volt az ajtaja. Az ajtóban matrózruhás fiúcska állott, mögötte magastermetű hölgy, aki óvatosan fogta a gyereket, hogy ki ne pottyanjon a peronra. Közömbösséget tettetve haladtam el mellettük, közben azonban lopva szemügyre vettem az utasokat… A szívem egyszerre megállott, minden tagomat rémület zsibbasztotta meg: Jóságos Istenem, hogy hasonlít ez a nő az én meghalt feleségemhez!
Valami csodálatos álszemérem arra kényszerített, hogy tovább menjek… A harmadik kocsinál azonban sarkon fordultam, és lassú léptekkel visszajöttem megint. Az arc az övé, a szem is, a tartás is. A fiú pedig az én kis fiam, aki négy esztendővel ezelőtt követte sírba édesanyját! Az én drága, okos Palkóm!
Az asszony még mindig az ajtóban állott. Az arcán láttam, hogy észrevett, de nem akar megismerni… Hidegen és komolyan nézett el a fejem fölött, mint életében szokta, ha valamivel megbántottam érzékeny lelkét. Még jobban összefacsarodott a szívem a kisfiam viselkedésétől. Palkó duzzogva, összecsucsorított szájjal nézett maga elé, ő is kerülte a tekintetemet.
Szegény Irma most bevonta a fiút a kocsiba. Valaki becsukta az ajtót… Én meg végtelen, forró fájdalommal a szívemben álltam a kocsi előtt. Kimondhatatlan szégyelltem magam. Íme én azt hittem, hogy meghaltak, nem is igen törődtem már velük, ők pedig szegények, nyugalom nélkül bujdostak előlem, valami nagy, többé jóvá nem tehető sértés keserűségével a szívükben.
Zavartan és habozva álltam a kocsi előtt. De aztán eszembe jutott, hogy nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Beszélnem kell Irmával, meg kell tudnom, mit jelent szomorú bujdosása. Ha meg is bántottam valamivel, talán meg fog bocsátani. Hiszen életében egyebet se tett, mint megbocsátott!
Kinyitottam a kocsi túlsó ajtaját, és fölkapaszkodtam. Senkit se láttam a lila fényben derengő folyosón. Az első szakasz ajtaja zárva volt, de az üvegen át benézhettem. Egy nagyon öreg asszonyság ült benn, két fiú és egy katonatiszt. Az asszonyság fekete táskát tartott az ölében és elemózsiát osztott a fiúknak. A tisztet is megkínálta vele, de az mosolyogva rázta a fejét.
Az asszony az én szegény jó nagyanyám volt. Húsz esztendővel ezelőtt halt meg. Még a fekete táskáját is megismertem, abban hozta mindig a sok nyalánkságot a pusztánkra. A fiúk korán elhalt iskolatársaim, valaha a legkedvesebb cimboráim. A katonát is megismertem: szegény Gyula volt, akit vagy tíz esztendővel ezelőtt a szememláttára lőttek mellbe párbajban. Egyikük sem tekintett rám, de azért biztos voltam benne, hogy észrevettek és megismertek. Az ő arcukon is ott volt a duzzogás és a fájdalom vonása.
Nem mertem rájuknyitni az ajtót. A második, a harmadik, a negyedik szakaszban is csupa meghalt rokonom és jóismerősöm ült. Jó emberek, akik életükben sok szeretetet pazaroltam reám és akikről holtuk után hamarosan megfeledkeztem. Valamennyien fáradtnak látszottak a hosszú úttól, valamennyien hidegen elfordították arcukat, ha összetalálkozott tekintetük az enyémmel.
A szomszédos szakasz ajtaja nyitva volt, onnan halk beszélgetés hallatszott ki. Egy nagyon ismerős mély basszus hang… A nevemet említette éppen, a gyerekkori becéző nevemet. Az mondta: »Tógyi – ? Oh, annak most nagyon sok a dolga!«  A hang remegett a gúnytól és a keserűségtől.
Egy nagyszakállú kopasz úr ült benn, újsággal a térdén, csibukkal a kezében. A szemüvegét a homlokára tolta… A megboldogult édesapám volt. Mellette a meghalt nagybátyám, szemben vele két barátja, akiket életében nagyon szeretett.
Mikor az ajtóba léptem, hirtelen elhallgattak. Az öreg urak kérlelve és zavartan néztek édesapámra, ő azonban haragosan beletemetkezett az újságjába.
Összetört szívvel állottam ott. Nem mertem megszólítani, de távozni se volt erőm.
Az utolsó fülke ajtaján szőke gyermekfej kandikált elő. A kis fiam… Palkó! – kiáltottam. – Egy erélyes kéz berántotta a fiút, az ajtó becsapódott, a függöny becsukódott… Ki akartam nyitni az ajtót, de nem bírtam vele. Dörömbölni kezdtem: de hiába! Ekkor visszafojtott lélegzettel odanyomtam fülemet a hideg üveghez. Belülről halk asszonyi sírás hallatszott. Irma sírt. A fiú meg gügyögő gyermekhangján vigasztalgatta…
Be kell mennem, mindenáron be kell mennem! Keresni fogok valakit, aki ki tudja nyitni az ajtót…
Kiugrottam a peronra… Mielőtt azonban körülnézhettem volna a kalauz után, már megindult a vonat. Úgy, amint jött, nesz nélkül siklott el megint és eltűnt a ködös éjszakában. Egy elfüggönyözött ablak képe maradt a lelkemben, a függöny mögött volt a feleségem és a fiam. És mi keserűséget és fájdalmat magával hozott az éjféli vonat, azt mind visszahagyta a szívemben.
Egyedül maradtam a sínek közt. Megint hallatszott a jelzőharang kongása és a vízárusgyerek szomorú kiáltása… A kivándorló zsidók mozdulatlanul és sápadt arccal ültek batyuik között. Az eső meg csendesen permetezett tovább.

A történet ezzel véget ért. A férfihang elhallgatott a kandalló mellett. Piros fénykör támadt a plasztronja körül, mert erősen szívta a szivarját.
Nagysokára megszólalt a kandalló mellett egy puha női hang:    
-    Igen, mind így vagyunk! Annyira sietős az életünk, hogy már emlékezni alig van időnk. Engem is megszégyenített már nem egyszer a gondolat: ha valamikor mégis viszontlátnók valahol kedveseinket: vajon ők akarnak-e majd ránk emlékezni?

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület