Vasi Szabó János: Kurultaj, Tengiz, Ajtmatov

I.

A panzió parkolójában hagyták a Volkswagent. A buszmegállóból óránként indult Ikarusz a Kurultajra. A korai indulás ellenére sem akadt ülőhely a buszon. A kétsávos aszfaltút mellett sík vidék, csak itt-ott törte meg a végtelenségét akácosok sora. Messziről föltűntek a búbos kemenceként fehérlő jurták, száznál is több állt belőlük.
  Az impozáns hagyományőrző-tábor mellett jól felszerelt kemping terpeszkedett. A színes modern-műanyag sátrak, mobilvécék, mosdók látványa visszarántotta a huszonegyedik századba az érkezőt.  A sátrak előtt büszkén lobogtak a nemzetiszínű és Árpádsávos zászlók.
  Már látszott a nagykapunál, hogy az idei Kurultajra is sok látogató érkezett. Walter Zoltán eligazító táblát keresett. Az se lett volna baj, ha rovásírással van, de nem talált. Népviseletbe öltözött fiatal lány mutatta, hogy merre találják a kézművesek sátrait. Ágosth Henrik ott magára hagyta Zoltánt.
  - Nézelődj! Megkeresem a könyvkiadók pavilonját. Majd jövök.
  Utcányi helyen sorakoztak a népművészeti tárgyakat, ruhákat kínálók sátrai. Legtöbbjük a saját termékét árulta: tarsolyt, kalapot, hímzett blúzt, szoknyát, faragott szarukürtöt, díszes nyelű késeket, ostorokat, fából készült hangszereket, fémműves-termékeket lehetett vásárolni. Itt elbújtak a kétezer éves város Karneváljának unalmas gyertyaöntői, illatszeresei, mézeskalács- és merítettpapír-árusai a valóban ősi, magyar kézművestermékek közt. Walter egy tarsolyt választott, díszítése az avar kori griffes-indákat idézte. Nem engedte becsomagolni, a vállán átvetve viselte.
  Kürtök harsantak, érces hangjuk a lovaspálya felé vonzotta a turistákat. Messziről látszottak a fából ácsolt kerítés mentén sorakozó zászlórudak a turáni népek színes lobogóival. Kikerülte a sokaság közt békésen legelésző rackajuhokat. Magasabb volt a bámészkodók többségénél, jól látta a küzdőteret: ütemes dobszó hangjaira két korhű bőrzekébe öltözött lovas és kéttucatnyi kék kaftános, vastag sárga öves gyalogos – férfiak, nők vegyesen – nyilazta az ember nagyságú céltáblákat. Percnyi idő alatt tűpárnaként teltek meg tollas végű nyílvesszőkkel. Kevés nyíl hevert a füvön célt tévesztve.
  Walter a tömegben hallotta, hogy előző nap nagy zápor szakította meg a programot. A fülledt melegben nyoma se maradt a hűsítő esőnek. A sokaság tovább hullámzott a pálya és sátrak közt. Zoltán a hullám taraján barátja keresésére indult.
  Kétkerekű kordénak támaszkodó lány keltette föl a figyelmét: sokan fényképezték a látogatók közül az olajbarna bőrű, mandulaszemű szépséget. Nyúlánk alakján jól állt az azúrkék és bíborszínekből összevarrt keleti népviselet. Ezüst karikát csíptetett pisze orrocskájába, ajkán kedves mosollyal viselte a lelkes turisták zaklatását. Zoltán nem tudta, melyik türk népcsoporthoz tartozott, de rögtön szívébe zárta a tüneményt. Közelebb lépett, ám ekkor felerősödött a dobszó, fehér ruhás regösök vonultak el, mögöttük feltűnt Henrik: rövidujjú ingén tenyérnyi izzadtságfoltok, kopaszodó fején helyre kis sapkát viselt, a keleti vendégeken látott hasonlót.
Sikerült tárgyalni valakivel?
  Henrik homlokáról törölte a verejtéket, arcán csalódott fintorral intett nemet.
A Menedéknél és a hagyományőrző könyvek kiadóinál is csak lelkes fiatal árusok
voltak. A prominensek nem jöttek el.
Biztos az Adrián hűsölnek…
Valószínű. Zoltán, megéheztem, harapjunk valamit. Jól esne egy pofa sör is, arra láttam a
sörsátrakat.
  Könnyen odataláltak, a konyhasátrak felől áradó illatorgia vezette őket. Bográcsban rotyogott az étel a söröző szürke ponyvája mellett. Tulipiros-hímzett-ruhás asszonyság sürgölődött, épp akkor öntötte a megfőtt krumplihoz az előre pirított tésztát, szalonnát, sózta és pirospaprikával fűszerezte, a tetejére fölszelt paradicsom került. Miután jól összekeverte az alapanyagot, átadta a helyet egy nagydarab, pocakos férfinak. Az erős karok ügyes mozdulatokkal forgatták a kormos bográcsot.
   Fehér tányéron szolgálták föl a még forró tepertővel megszórt, zöldpaprika- és paradicsomkarikákkal díszített ételt. Henrik nagyokat nyelve húzta magához a tányért, lelkesen biztatta Waltert:
Slambucnak hívják, autentikus alföldi pásztorétel, finom és laktató. Jó étvágyat!
    Ránézésre a finoman krumplis gránátoskockára emlékeztette Zoltánt, apja egyik kedvencére, de összetettebb ízt érzett, talán a bőséges szalonna miatt. A slambuc majdnem kifogott rajta, egy falatot se tudott volna többet enni. Csúszott utána a hideg, sárgászöld homoki rizling.
  Ritkult a tömeg délután. A dugulásig megtelt parkolókból elszállingóztak a turistabuszok.
  Alkonyodott, a színpadon két hatalmas poszter – Atilla nagykirály és Árpád fejedelem képmása – alatt kazak népművészeti csoport dobolt. Az iszlám előtti nomád törzsek kultúrájából mutattak be ízelítőt: fehér álarcban, agancsdíszes fejékkel, az amerikai indiánokéhoz hasonló rojtos bőrruhákban.
  Henrik két tömzsi, ázsiai ábrázatú, őszes férfival társalgott. Kerek fejükön a barátjáéhoz hasonló négyszögletes sapka, keleti motívumokkal díszes ingük fura egyveleget alkotott a modern pantallóval és kényelmes sportcipővel. Walterig elhallatszott az orosz beszéd. A barátja mellé lépett:
Henrik, indulni kéne. Holnap korán kelünk…

 

II.

Csak turkálták a szállón a vacsorát, az aperitifként felszolgált barackpálinka elfogyott.
  -   Láttam, hosszan beszélgettél a kazak küldöttekkel.
  Henrik töltött még egy kupicával.
Nem kazakok voltak: torgaji madjarok. A legújabb kutatások szerint genetikai
rokonaink, pár ezren élnek, külön meghívták őket is a szervezők. A sors fintora, hogy csak oroszul tudtunk kommunikálni…
Látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat a Kurultajon.
Azt mondták: távoli fivéreiket jöttek meglátogatni. De volt más közös témánk is, nem
mondtam még, de majd negyed százada dolgoztam néhány hónapig Tengizben. A torgajiak közt sok családból dolgoznak a gáz és olajmezőkön.
Mit kerestél Tengizben?
Hát, vegyészmérnök volnék az első diplomám szerint. Évekkel később végeztem el a
bölcsészkart. Nyolcvannégyben, hogy megússzam a sorkatonaság maradék idejét, jelentkeztem a Vegyépszernél kiküldetésre. Magyarok építettek a Szovjetunióban egy olajfinomítót. A cégnél tapsoltak a diplomás szakembernek, igen színes társaság dolgozott kinn. A többség egyszerű melós volt, az otthoni fizetés többszöröséért utazott ki. Ám sokan akadtak a társadalom aljára csúszottak, elvált férfiak, alkoholisták, de voltak a fegyveres katonai szolgálatot polgári munkával kiváltó széplelkek is. Nem tartoztak a szakma krémjéhez, inkább építésvezetőnek éreztem magam köztük, mint vegyészmérnöknek. Dollárban fizettek, de kemény robot volt. A korábban Algériát, Líbiát megjárt hegesztők folyton panaszkodtak: ott napközben váltották egymást, kevesebbet melóztak a rekkenő szaharai hőségben, de Tengizben reggeltől sötétedésig ment a hajtás egyhuzamban. Pihenni alig tudtak, estére szó szerint elfogyott a levegő a bódévárosban, ahol laktunk. A homok ropogott a fogunk közt, napközben a negyvenöt fok se volt ritka, nem lehetett puszta kézzel megfogni a vasat, annyira átmelegedett. Reggel viszont dideregtünk. Az étel, a konzerv is ehetetlen volt, a helyiek kajájától meg napokig hasmenésem volt, marokkal zabáltam a széntablettát. Az egyik kantinoslány megsajnált, literszám diktálta belém a teát, neki köszönhettem, hogy nem száradtam ki, mint a sivatag. Nem feledtem a nevét: Tikász Katalinnak hívták, magas, fekete somogyi lány, pár évvel idősebb nálam. Szombathelyen végezte a főiskolát, magyar- népművelő szakon. Akkoriban se fizették agyon a tanárt, gondoltam, azért dolgozik itt a világvégi pusztán.
Hm. Volt valami románc köztetek, ha szabad kérdenem?
Ugyan! Végig betegeskedtem a tengizi hónapokat, ha nem a gyomrom volt oda, az
orrom vérzett, akkor kezdett hullani a hajam. Este örültem, ha bemászhattam az ágyba, a melegtől meg a szúnyogoktól nem tudtam aludni. Itthon mondták, hogy Kati Pestről kitiltott prosti volt… Nem hazudott, a szállodákban idegen nyelveket jól beszélő, diplomás örömlányok szórakoztatták a külföldieket.
Olvastam, hogy Szemipalatyinszkban volt a szovjetek kísérleti atomtelepe, korábban
több földalatti robbantást végrehajtottak.
Erről csak a rendszerváltás után hallottam. Szerencsém volt, kevés időt töltöttem kinn.
Miután hazajöttem, megszűntek a gyomorpanaszok és az orrvérzés. Kihullt néhány csomó a sörényemből, ennyivel megúsztam a kalandot.
Megbántad? Inkább bevonultál volna „rigónak”?
Egy szóval sem mondtam azt. A munka kemény volt, a klíma szinte elviselhetetlen, igaz.
A dunántúliak és a pestiek szenvedtek a sztyeppe, a félsivatag sivár egyhangúságától. Az Alföldön töltöttem a gyerekkoromat, nem nyomasztott a végtelenbe nyíló kazak puszta. Azgirban, Gurjevben, Tengizben járva, találkozva a helybéliekkel, mintha a távoli múlt egy darabkája tárult volna föl előttem. Akkoriban, ha a piros útlevéllel kimentél a szomszéd szocialista országokba, befogtad a pofád, hogy véletlenül se jöjjenek rá a románok, a szlávok, hogy magyar vagy, ám ott, mikor megtudták honnét jöttél, barátként, szeretettel fogadtak. Reggelente a ködös hidegben kékes gáz ült meg a fém- és betonépítmények lábánál, lidérces fakószínnel ébredt a róna, ám ahogy felkelt a nap, aranyba öltözött; a forró, száraz szélben óriás gémeskutakként meredtek az ultramarinkék égre az olajfúrótornyok. Kati minden nap vékony papírdzsekije cipzárját az álláig fölhúzva hozta a termoszban a kávét, futó csók volt a fizetség, most is érzem ajkának édeskés ízét.
  Nurlan Külnek hívták az anyagbeszerzőnket. Szerintem azért esett rá a választás, mert jól beszélt oroszul, az ottlétem alatt nem sikerült kideríteni más végzettségét. A segítségével talált gazdát a hazulról csempészett áru: magyar farmer, cigaretta, Videoton sztereo-rádiósmagnó. Kedélyes keleti emberként soha nem sértődött meg, pedig „kutyafejűnek” hívták a munkatársak. Meglepődni talán egyszer láttam, a megérkezésünk után, dobozos mahorka kínálásával tetézte a barátságos kézfogást, nem tudtam megállni, hogy visszakínáljam egy Marlboróval… Engem különben kedvelt, amint látta kiújuló kóros sápadtságomat, az egyre lötyögőbb munkaruhát, szerzett pár rúddal a helyiek finom kolbászából. Csak később merte bevallani, hogy lókolbász volt. Neki köszönhetem a legnagyobb élményt, ami a szovjet kaland közben ért. Turistaútra mentünk néhányan mérnökök az ország akkori fővárosába, Alma-Atába. Nurlan mindenhová elkísért minket. Utolsó nap, mikor épp csomagoltam a visszatérésre készülve, odasündörgött hozzám, és bedobta az adu-ászt: a világhírű szovjet literátor, Csingiz Ajtmatov író-olvasó találkozót tart néhány óra múlva. A Versenyló halála kötelező olvasmány volt középiskolában, de a hozzám hasonló irodalomkedvelők ismerték az akkoriban lefordított híres regényét, Az évszázadnál hosszabb ez a nap címűt is. Zsúfolásig megtelt az egyetemi könyvtár nagyterme. Itthon a Star Wars film vetítésén láttam annyi, szinte a csillárokon lógó embert. Az ázsiai ábrázatok mellett szép számmal összegyűltek oroszok és németek is.
  Megvárakoztatták a sokaságot. Aztán az oldalajtón belépett Ajtmatov, leült a gyülekezettel szemben. Csöndes méltóság áradt abból a kirgiz emberből. Rövidre nyírt, sűrű fekete haját hátrafésülte. Tudtam, hogy az ötvenes éveiben jár, de ránctalan ázsiai vonású arca fiatalabbnak mutatta a koránál. Mély hangon szólalt meg, oroszul beszélt. Izgatott, szemüveges könyvtáros volt a moderátor, rutintalanul vezényelte a találkozót. Rengeteg fölösleges kérdés hangzott el, de az író a legostobábbra is válaszolt. Végtelen nyugalma mellett ekkor tűnt ki a mély emberszeretet, amit Ajtmatov írásai is sugalltak. Szégyenkezve néztem a dedikálásra várók sorát. Nem volt nálam könyv, amit aláírathattam volna.
  Dolgoztak, ettek, ittak, aludtak az emberek Tengizben, másra nem jutott se idő, se erő…

 

Szombathely, 2010-2014

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo