Privát hangulatok - Bölöni Domokos írása (I.)

Bölöni Domokos: Két régi történet

Levelek között matatott, mit dobjon ki, mit érdemes megőrizni. Néha csodálkozva, máskor megütközve bölngészett köztük. Olvasók írták valaha, több levélnek elkallódott a borítékja, (némileg) a hatalmi helyzetet is tükrözve gyakran már a bevezető sorokban megjegyezte a küldő, hogy álnéven jegyzi a (mégis) közlésre szánt írást.

A szokásos lomtalanításkor nem jut idő áttekinteni az enyészetnek szánt papírokat, üdvözleteket, levelezőlapokat, képeslapokat, fényképeket, üres óráiban igyekezett mégis kimenekíteni az értékesebbnek, érdekesebbnek vélt „anyagokat”; néha sietség miatt csomagnyi összekötözött levélnek is „megkegyelmezett”. Asztala rekeszei évekig rejtegették a fura irattárat, míg végül nyugdíjazásakor az egészet jókora papírzsákokba szuszakolva a szerkesztőségi gépkocsival hazavitette. Ott is a hányódás, hányattatás várt rájuk, míg legutóbbi betegsége tartós szobafogságra nem kényszerítette –, és most tallózgat, lapozgatja ismeretlenek, közülük bizonnyal rég elhunytak kéziratait. Néha felsóhajt, talán megszokásból, talán nem is.  

*

Az utolsó kuncsaft

A borbélyok korelnöke voltam. Hát az is szétment, a szakmai társaságunk. Itt, a kis műhelyem előtt szoktam üldögélni, ezen a háromlábú széken. Amikor maga nyiratkozni jött, boldogság járta át minden porcikámat. F. Kálmán vagyok, 83 éves. A kezem se a régi már, de az ollóm igen, és mesterséget nem hagyom abba.

Mindég „maszek” voltam, ahogy maga is mondja. Azelőtt is, közben is, azután is, és most is. Nem adhatom fel, mert kevés a nyugdíj. Nyírást, bedörzsölést, borotválást vállalok, társat sem keresek, tanítottam be elég inast, az egyikből párttitkár lett, a másik rám küldte a végrehajtót, de volt néhány tisztességes tanítványom is. És a forradalom előtt a parkban várt sorára a sok kócos hajú ember, kártyáztak, politikáztak, minden. Tőlem nem futott ki egyetlen szó, szitok vagy átok sem. Pedig csinos gyűjteményem lehetne a rendszert, a mindenik rendszert bíráló, olykor gyalázó kifakadásokból...

Műhelyem, ez a kis sufni bizony nem a főtérre kívánkozó. De talán a tükör alatti fényképek jeleznek valamit. 1933-ban Kümpina volt a munkaadó városom, ott készültek, látja, fess vagyok, fiatal és szép, csokornyakkendős, elegáns. Hát igen. Voltunk mi is valakik, kérem.

1936-ban Bukarestbe vetett a sors. Jól ment dolgom, de negyvenben hazahívott a székely szívem Vásárhelyre. Be is kapott a háború, fogságba estem...Nem tartott sokáig. Vakmerően kiugrottam a robogó vonatból, úgy sikerült megszabadulnom. Olyan sérülésekkel „úsztam meg”, melyek ma is állandóan arra figyelmeztetnek: a szabadság ára, ha nem a halál, akkor az egészség elvesztése, a megnyomorodás.

Sokat tudnék mesélni. Ha volna, aki meghallgatna.
A mostaniak folyton rohangálnak, és áskálódnak, és pletylálnak és szidják a másik pártot, és elhisznek mindent, amit tévében muttnak nekik.
Na kérem, készen is vagyunk. Hajszeszt, kölnit?
Tudja, mit? Ha fizet valamit, jó. Ha nem, én köszönöm meg, hogy átlépte a küszöbömet...
Amikor távozik, számoljon ötig. Kikísérem. De kérem, ne nézzen hátra, uram.
Nehéz a járás. Két bottal vonszolom magam –, ugye nem is vette észre?!...

Kedves szerkesztő úr, az uram a kórházban sokat emlegette magát. Kerestem egyszer, de azt mondták, terepen van. Én is nehezen mozgok, ezt a pár sort úgy írtam, mintha a drága férjem mondaná magának. Ő már elment, de még a kórházban is felolvastam neki, amiket ön írt. Azt mondta, hogy maga volt az utolsó tisztességes kuncsaftja. Köszöni azt a huszonöt lejt. Özvegy F. Valéria)

*
Fleksz

Odalent dolgoznak, konstatálta Burdi.
Ezt minek mondod, kérdezte Szurdi.
Csak azért, szögezte le Burdi.
Nem szerették ezt a Burdit, mert mindig fenn hordta az orrát.
Odalentről motorberregés, majd a daru figyelmeztető füttye süvített a levegőbe.
Ugye mondtam, hogy dolgoznak, ismételte Burdi.
Felhallatszott a munkások kiabálása is, közben valaki síppal dirigált valakiket, mint a sportmérkőzésen.
Ez a Burdi rendszerint telezabálta magát, és utána nem szokott viselkedni.
Hirtelen éles zaj repesztette dobhártyáikat.
Dolgoznak odalenn!, kiáltotta újfent Burdi.
Mikor végre elült a fülsiketítő zörej, orrfacsaró bűz lepte el sunyin a helyiséget.
Fleksz, világosította fel a bandát Burdi.
Azzal fejét magasra tartva, orrát befogva tüntetően kivonult, mint Belizár Rómából.
Az istókját a büdös cifferblattodnak, fakadt ki Djano, és utána rúgott.
De el is találta.

*
(Címéből ítélve ez a levél talán nem is olyan régi. A szerző kilétét rejtő álnév alatt ez áll: „Tugya meg szer kezdő úr, hogy eztet a történetet olvastam de talál a csapatunkra akik együt dógozúnk és az a Surdi az Samu aki nagyot hal az a Djano
pedig Zsán aki Morandi de csak bece az a Burdi az pedig éppeg Fingas Misi.
De az ők neveket is meg másitolva irtam ide s még aztat a Belizást vaj mit aztat én se üsmerem.”)