Erdődi Juhász Ágnes: Enyhülés

Az automata oldalához fordulok, ráz a zokogás. A húgom is sír, pedig ő sosem szokott, közben a folyosón betegek és nővérek sétálgatnak, nem szól senki semmit, a Kék Golyóban megszokták a könnyeket. Összehúzom magam a méregzöld kabát alatt és belefúrom a sálamba az arcomat. Csak az orrom látszik ki alóla, az meg vörös, mint a fonnyadt répa a hóember golyófejének közepén.Szokatlanul hideg a reggel. A kocsik szélvédőjére fagyott jégvirágokon gyémántfehér szikrát hánynak a felkelő nap első sugarai.
Mellettem a húgom vacog. A szám persze most is jár, miközben baktatunk felfelé; semmitmondó klisékről beszélek, ahogy mindig, amikor izgulok. Az utat nem is figyelem, ő úgyis tudja, hogy merre kell menni, kettőnk közül ő az, aki sohasem téved el.
Belépünk a vastagkeretes ajtón, azt mondják,menjünk fel a lépcsőn, aztán végig az üvegfolyosón, ott lesz majd a lift. Nem jegyzem meg, csak követem a húgomat, aki olyan magabiztosan mozog, mintha nem életében először járna itt. A kórterembe is ő lép be elsőként; mosolyog, és mintha ösztönösen tudná azt is, mit kell ilyesfajta helyzetekben mondani. Én csak kullogok utána. Lám, elfogytak a szavak, útközben szétszórtam őket, mint Juliska a morzsát, mindhiába, hisz végül ő sem lelte meg a hazavezető utat.
Anyám az ajtó melletti ágyon fekszik. Hálóinge nyakkivágása alól kilátszik egy halványkék festékcsík. Hányingerem lesz, amikor meglátom, mert tudom, hogy a vonal mentén fogják szétszabdalni a testét. Próbálok máshová nézni, de nem lehet, hozzám beszél, nem fordíthatom el a fejemet. Csak ez a tinta ne lenne rajta, olyan szokványos lenne minden, mint egy kávégőzös, cserépkályha hamut pergető, otthoni reggelen. Mintha olvasna a gondolataimban, felhúzza a felsőjét, nézzem csak meg, reggel ki lett festve. Nyelem a könnyeket, eszembe jut, hogy most olyan a teste, ezzel a sok kusza, egymáson átfutó, majd szétszaladó vonallal, mint egy térkép, amit csak a titkos társaság tagjai érthetnek.
A harmadik emeleti panorámaablakból egészen messzire el lehet látni. A radiátornál melegítem a
kezeimet. Anyámat valamivel 9 után tolják be a műtőbe. Nem sírok, addig legalábbis, amíg a betegszállító lift ajtaja be nem csukódik mögötte. Megfordulok, azt érzem, menekülnöm kell, aztán rájövök, hogy nincs hová; az egész épület egy labirintus, én meg azt se tudom, hogy kerültem ide. Az automata oldalához fordulok, ráz a zokogás. A húgom is sír, pedig ő sosem szokott, közben a folyosón betegek és nővérek sétálgatnak; nem szól senki semmit, a Kék Golyóban megszokták a könnyeket.
Talán többet kellett volna nyaggatnom, korholom magamat.
– Csak egy ciszta, évek óta megvan – mondta mindig, én meg bólogattam, mert akartam, hogy így legyen.
– Nem csak ciszta, nézd már meg, hogy nő – morogtam vele később.
– Elmegyek majd orvoshoz, de kell még egy kis idő, amíg elrendezem magam körül a dolgokat – felelte, pedig már szivárgott a melléből a véres genny.
Másfél óra múlva tolják ki. Az arcán átfut egy halvány mosoly, ennyi telik most, talán több is, mint elég. Keskeny a folyosó, alig férünk el, mégis mellette sétálunk a hordágy két oldalán. Megvárjuk, amíg az ápoló az ágyába segíti, utána jövünk csak ki; azt mondják, hagyni kell pihenni. Múlik az idő, már hét órája alszik. A társalgóban megnőnek az árnyak, bekúszik az ablakon a szürkület.
– Menjetek csak haza, ha fel is ébred, ma úgyis kába lesz – szól a nővérke.
– Köszönöm, ráérünk – mosolygok vissza. Azt már nem vallom be neki, hogy milyen jól esik időnként a kórterem előtt megállni és hallgatni a reszelős, életerős hortyogást, mely kiszűrődik a résnyire nyitott ajtó keskeny nyílásán.