Barkuti Jenő: Magyar néplélek rejtélyei

Olvasgatom a magyar középosztály véleményét, már ami itt folyik az hazai ’onlájn hangzavarban. Persze hallgatom az ismerősök nézeteit is az utcán és a baráti összejöveteleken, mert így van ez választások után. Ki kell beszélni történteket, hiszen ez a választás is életünk része, négyévenkénti közérzeti vizsgánk nagy impressziója. S ilyenkor nem a politikusokra figyelek, hanem az utca emberérére. A szakácsnőre,a gondnokra, az autó szerelőre, a kéményseprőre, a bolti árufeltöltőre a gázszerelőre és persze a minden lében kanál nyugdíjasokra, akik többnyire mindent előre tudtak.

Ilyen hír anyagból szemlézve három héttel a választások után, rögtön szembe tűnt, egy furcsa jelenség.

Nevezetesen az, hogy elapadtak a kritikus vélemények. S ha ez így folytatódik, szép csendesen ki fog száradni a honi kritikai vélemény meder. Eltűnnek, elolvadnak még a lágy kritikai hangok is, akár a későn esett hó. Nem marad más, mint az egykaptafás celeb élet lármája és valami nehezen elviselhető kin keservesen kiizzadt propaganda no és a reklámok áradata. Sajnos ez a szellemi közgondolkodási állapot látszik meggyökeresedni.

Ha már szóba hoztam, az utca hangját és hogy konkrét példát is mondjak, az átlagosnak mondható utca emberétől, idézzek egy véleményt. „Én teljesen vissza álltam már a szocialista felfogásra. Rájöttem: Úgyse lehet itt változtatni semmin. Nekem is úgy jó minden, ahogy a párt akarja… Minek hoznák bajt a fejemre? S ide egy kisbeszúrás kívánkozik. Nem tudtam ugyan is eldönteni, hogy a vélemény alkotót, a sztreotipia nyomán, vagy a bujkáló humor motivált a párt kifejezést illetően…

Amúgy azok közé tartozom, akik makacsul vallják és hiszik: kritikára szükség van. Ezért a vélemény mondásra, kritikára mindig szántam időt. Hiszem: Kritika vitte előbbre az emberiség ügyét. Kritikának köszönhetően jöttek létre élhető viszonyokat szabályozó törvények, nélkülözhetetlen társadalmi szervezetek, szociális intézmények. Kritikából születtek, a le nem írt, ám de mégis nélkülözhetetlen életviteli szabályok. Mindaz, ami a normális élettel jó erkölcsből összefügg: kritikának köszönhető..

Ám, hogy most, hogy kialakul a , már- már az egypárti közélet, ez a kritikai igény mind inkább elérhetetlennek tűnő célként lebeg. Felesleges volna tagadni: Vannak újra érinthetetlen emberek. Cselekményeiknek, etikátlan viselkedésüknek, nincs következménye. Akiknek viszont a törvénytelenségek, csalások leleplezésén kellene munkálkodni, azok a bűnök elfedésén fáradoznak.

Legalább is így hangzik tömören összefoglalva az a közvélekedés, a mai utcán száll, mint a por. Mondhatni: ez a jelenség a mostani közbeszéd legfőbb vonulata. S ha ez a hang, megfelelő sajtó híján, suttogássá halkul…

Nagyvonalakban ugyan is ezt érzékelem most, ahol a társadalom egy ellenzéknek nevezhető része: cirka 3- 4 millió ember, így, vagy hasonlóan vélekedik. Más aspektusa a jelenségnek, hogy közel ennyi ember keresi most a helyét lelki megnyugvását. Ami abból a ki nem mondott, de jól érzékelhető feszültségből, csalódásból fakad, amit a választási eredmény hozott. Miután ez a vélekedés tapinthatóan jelen van: beszélni célszerű róla.

A legfőbb gond itt az igazodás. Hogy igazodjunk, hogy baj ne legyen korábbi véleményünkből és presztizsünk se vesszen el? Hogy éljünk ezután? Lesz- e munkám? Megmaradhatok- e az állásomban? Milyen ellenőrzés kapok? Lesz e büntetés? Aztán úgy folytatódik :Jaj, nem-e mondtam, írtam – e olyan, meggondolatlanul amiből baj lehet?

Szomorú hogy így van, de hát így lett. Így alakult a magyar közélet. Tömören: ezt hozta ez a választás, vagy a győzelem, ami még a holdról is látszik, és ebben a mámoros kijelentésben van bizony egy jókora üzenet… Ebből adódik a közéleti vélekedés és a vérszegény sajtó igazodás és a győztes fél derékhadának bátorsága: Úr Isten. Tényleg megint győztünk. Mi mindent tehetünk mi még itt, ezek után?

Hiszen az is kiderült a választási csaták tumultusában, hogy „Mindenkiről tudunk mindent! „ Így hangzott el! Nem tudható, hogy az inkriminált mondat elszólás volt, vagy fenyegetés. Végtére is, hatását tekintve mindegy. Elhangzott és nem követte kíváncsiskodás vagy helyreigazítás. Tehát ezt így kell felfognunk, így kell tehát elfogadnunk… Hatása pedig most csapódik ki a hétköznapi félelemben.

Ezért örültem volna jobban, egy szoros választási eredménynek, függetlenül attól, ki nyer. Mert olyan esetben kevesebb erő mehet az ilyen és efféle burkolt fenyegetésekre és több a tisztességre. De hát így alakult…

Túl lépve a mindennapokon, kihasználva a húsvéti lazulás lehetőségét, szerény, de szorgalmasan gyűjtögetett könyvtáramban lapozgattam és megakadtam Bíró Lajosnál. Igyekszem őt most pontosan idézni.

„Igazi alapja társadalmi rendünknek az uralkodó rétegnek az az elszántsága, hogy a hatalmat a kezéből ki nem adja. Amíg ez az elszántság megvan—pedig megvan—addig társadalmi rendünk sziklára épül. Hogy az uralkodó réteg a maga uralmának milyen nevet ad az mellékes „

Bevallom, Bíró Lajos írásaiért nem rajongtam különösebben, de most ez a pár mondat szöget ütött a fejemben. Bíró ugyan is ezt a jelenséget a háború előtti időkre alapozta és hát volt utána egy szocializmus is, amire szintén jól illett ez az észrevétel. És akkor most, itt állunk ezzel a holdról is látható győzelemmel, amivel nem tud a riadt ellenzék semmit sem kezdeni. Mihez fogjon akkor, a se ide ,se oda nem tartozó jó polgár, aki itt csak élni szeretne? Reménykedhet- e boldogulásban?

Ebből kiindulva, van egy olyan sejtésem, hogy a hatalomhoz való minden áron való ragaszkodásnak nem kell különösen nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Nálunk hagyománya van ennek a hatalommal való beteges ölelkezésnek és ennek hangoztatásának. Legalább is addig, tart ez a ragaszkodás, amíg valami tornádó fel nem borít mindet. Rögtön jön a gyors feledés. Ilyenné vált a néplélek ! Ezért a görcsös kapaszkodás már- már élet – halál kérdésévé vált nálunk… Gondolom azért: nehogy kiderüljön, hogy a hatalom gyakorláshoz, netán mások is értenek. Pláne még jobban is…

Kivéve egyetlen esetet kell kivonnunk a történtekből: a 89-9o- es rendszerváltásra gondolok, ami „ simán „ ment. Ma már tudjuk: az sem véletlenül…

Aztán némi habozás után, visszaálltunk a jól bevált apáskodó , mi kutyán kölyke rendszerre--és itt most Ferenc Józsefet muszáj idéznem „Minden nagyon szép. Minden nagyon jó. Mindennel meg vagyok elégedve „S jött a kádári konszolidált „szabadabb” élet.

Ilyen lenne tehát a járható igaz magyar út?

Annak kell lennie, mert aki ettől eltért, netán kritikát merészel mondani, az szélsőséges lesz. Rosszabb estben fasiszta, vagy kommunista. Pedig hol vannak már a fasiszták és hol vannak a kommunisták? Kihaltak, átalakultak régen. A szélhámosabbja, még jó időben, új szerepeket tanult s már új darabban játszik.

Másik jól megfigyelhető közbeszédben észrevehető jelenség a   mindenkori magyar hatalom gyakorlatának módszerére vezethető Ez pedig a: kiközösítés, a lerohanás. Ami jelen idő szerint úgy zajlik, hogy a más véleményt formáló egyént, pláne, ha őszinte: durván lerohanja az éberen figyelő uralkodó média. Nem ritka a hazaárulózás, pribékezés sem. Ezt követi a kiközösítés. A megszégyenítés. A pellengérre állítás pedig természetes következmény.  

Talán csak egy mondatot citálhatok a leírtak alátámasztására és az olvasó éri már az összefüggést. „Hazudtunk, reggel délben és este „

Egy évtizedre adott muníciót ez a keserűségből fakadt megnyilatkozás. Sokan nem értik az okát. Én sem. Magam részéről készséggel el tudtam fogadni, hogy ez a csalódott kifakadás egyértelműen a zavaros magyar viszonyaink jobbításáért fakadt. S lám: mi lett az eredménye?

­

Ezek után ösztönösen akad a kérdés: Szabad itt őszintének lenni?

Nyilván való: nem éri meg. Hazugsággal lényegesen messzebb lehet jutni… A baj az, hogy történtek után ne reménykedjen itt senki őszinte véleményformálásban. Pláne hibák beismerésében, valamiféle felelősség kimondásában. Még úgy sem, valamiféle komolyabb számonkérésben. Noha nálunk a számonkérést gyakorta emlegetik. Ám de, mindenki tudja aki itt él, hogy az elszámoltatás csak a kis emberekre vonatkozik: lángossütőkre, kisboltosokra, piaci kofákra, lámpa nélkül biciklizőkre… Sajnos a felvetetésekre újra csak kérdések szülnek: hogy alakulhatott ki nálunk ilyen közállapot?

Úgy is kérdezhetném: miket rejt még a magyar néplélek? Bizonyára szakavatott elemzők megindokolják, megfejtik majd az okát. Amit én a történtekből leszűrtem, észrevettem az a kiábrándulástól romlott magyar közérzetre mutat. Meghunyászkodó, bátortalan nemzeté lettünk. Ami úgy csontosodott meg a közgondolkodásban: Hallgatni arany. Úgy jó, ahogy van!

Bátortalan kérdés: Lehetne talán jobb is?

Természetesen lehetne. Tucatnyi magyar próbálkozott már egy másfajta úgynevezett harmadik úttal, és sorra elbuktak, mert mint fentebb már erről szó esett: jön a roham a kirekesztés és ebben egyik tábor között sincs különbség! Sőt, ha egy harmadik fél jelentkezik, azt közös erővel rohanják le. Mellőzés a kirekesztés nálunk természetessé vált és a fent álló hatalom drasztikus bukásáig tart…

Pedig láthatunk ide vonatkozó jó példákat. A szomszédban bőven akad tanulni való! Nem kell messzire menni csak: Szlovákiáig, Romániáig, Horvátországig, Ausztriáig. Nem is tudom, hányadik kormányuk van az ő rendszerváltásuk óta? Valahogy ott mindíg megtalálják, elszámoltatják a csalókat, a korrupt alakokat, s egy időre helyre billen a társadalmi igazság utáni vágy mérlege. Ilyenkor a mi médiánk kárörvendve közlik a hírt: Lám ott milyen ügyek vannak! Veszekednek, a szomszédok… Csupán az nem tűnik fel itthon senkinek: Hol voltak, és hová jutottak szomszédaink: veszekedéseiknek, kritikus szemléletüknek tudhatóan.

Végezetül valami vigasztalót is illik mondani. S ez sem légből kapott. Hallom azt is, hogy: A másik tábor győzelmével se jutottunk volna előrébb.

Ez amolyan vigasztalás féle mormogás. Ám sok igazságot rejt. Módszerek bizonyosan változtak volna. Kezdetben gondolom a lopások is fogyatkoztak volna, de a már bejáratott száz valahány államtitkár helyettesi szék, bizton a helyén marad akkor is, ha győz ellenzék. Mint ahogy az átszervezésekkel se lesz itt soha kisebb a vízfej. Sőt egyre nagyobb lesz. A kis emberek pénztárcáját se kellene nagyobbra cserélni, hiszen ez a másik tábor több darabból áll. És ugye több embernek több jó hely kell! S Ilyenkor gyorsan apad ám az elosztani való. No és, a jó hely, az úgy hiányzik itt és most, mint falat kenyér az éhezőnek.