Nagy Horváth Ilona - A katicabogár

Az autójában ült. Odakint zuhogott az eső. Néha gyújtást adott, hogy letörölhesse az ablakot, egyetlen másodpercet sem akart elszalasztani. Látszólag a telefonját lapozgatta, de kintről gondolhatták azt is, éppen telefonál, hiszen mozgott a szája, ahogy idegességében énekelgetett be-becsatlakozva a rádióban lévő zene vokáljába. Az áruház bejáratát figyelte. Amaz több, mint másfél órája ment be egy alacsony nénivel, aki nyilván az anyukája volt. Ezt még távolabbról látta beszélgetés közben. Akkor az eső még csak ígérkezet. Az autót ismerte fel. Agyába égett ez a rendszám, ez a szín, ez a típus. A városban nem szokta figyelni. Ki tudja, hányszor hajtottak már el egymás mellett. De most olyan volt, mint valami végzet. Mint egy felkínálkozó alkalom. Fogalma se volt, mit kéne kezdenie ezzel a helyzettel, de érezte, hogy valami miatt életük most párhuzamosan fut egy kicsit. Talán csak pár perc. Úgy tervezte, később elgondolkodik ezen. Látta leparkolni is az autót, de akkor még nem akarta, hogy ez a csaknem összetalálkozás bármilyen hatással is legyen a viselkedésére, a mostjára. Jól érezte magát a társaságban, ezért is halogatta az indulást. És mert várta, hogy elmenjen. Menjen békével.
     Aztán egy katicabogár repült a cipőjére. Szinte lebénult ettől. „Mit akar?” Toppantott. „Csak hagyj békén.” A bogár maradt, szinte világított a fekete cipőn. „Akar valamit.” Felmászott a nadrágjára, vádlimagasságban megtorpant. Ekkor lenyúlt érte, az engedelmesen átmászott a mutatóujjára. Elpöccinthetné – gondolta. Valami kellemetlen helyre. És azt gondolhatná közben: én mondtam, hogy hagyj, de te… Persze tudta, hogy nem fogja bántani. Kicsit sem. Hiszen ő senkit és semmit nem bánt. Soha. Nézte a bogarat, az épp hátat fordított neki. Picit elnyílt a pöttyös páncél. Pöccintsd el- javasolta a kolléganője. Neeem. Nem kell – válaszolta. El fog menni magától is. És őszintén remélte is ezt. Kinyújtott mutatóujjal beszélgetett tovább. Egyszer csak szóltak: elrepült a katicád. Megkönnyebbült. Tekintetével afelé az autó felé fordult. Az ég mindig ott állt. Másfél óra. Ennyit telt el. „Talán oda kéne mennem”- gondolta. „Valami miatt oda kell mennem.” Mindig kíváncsi volt rá, de soha nem merte megközelíteni. Nem volt lelkiismeret furdalása, vagy ilyemi… csak úgy nem. Nem akart szembesülni vele, hogy létezik. Igen. Valahogy így… Elköszönt, beült a saját kocsijába és átparkolt az áruházhoz. Vele szembe. Várt.
     'Átparkoltam. Vele szembe. Tegnap nálad jártam. Könnyed, vidám dolog volt. Részemről. Felőled nézve. Te feszengtél kicsit. De ez ilyen. Az embernek mindig újra kell tanulni a macskát. Neked idő kell. Meg kell nyugodnod, át kell melegedned még, ki kell fürkészned a hangulatom. Mielőtt rám mosolyogsz, mosolyognom kell, mielőtt megérintesz, meg kell, hogy érintselek. Hogy biztonságos legyen.
Le akartam mondani rólad. Azért mentem. Felkeresni rajtad az összes hibát és elítélni őket. Veled együtt. Azzal együtt, amit érzek. Míg vártalak, az autódnak dőlve néztem a töredezett betont, az ötletszerű, kedves-játékos mintát alkotó közeli és távolabbi olajfoltokat, a repedések földsötét hangyasztrádáit. Bámultam aztán repülőt, felhővonulást, madarakat, bogarat a falon. A madaraidat nagyon szeretem. Azok az én lelkem. Fölötted, körülötted mindig észrevétlenül. Azt mondtam az öreg vakolatnak, ma vagyok így itt utoljára. Legközelebb már másképpen jövök. Felidéztem, hányszor jártam már itt és hányszor vártalak így. „Három perc.” Mindig tudtam, hogy tizenhárom, és azt is, hogy bármennyi lehetne. Mert én már csak ilyen vagyok, hogy várok rád. Így. Nagyokat lélegezve. És nem gondolva arra, milyen félresikerült ez az egész. Hogy engem esetleg máshol várnak. És téged is. Hagyjuk. '
     Eleredt az eső. Néha rátört valami pánikféle. Ez volna a lejtő? Megőrült? Mi a fenét keres itt?! Közönyt tettetve figyel egy gyanútlan idegent. Nincs itt dolga, semmi keresnivalója a környéken. Otthon kéne lennie, mosogatni, vasalni, tenni az otthonának nevezett lakásért bármit. Még elmehet. Még csak annyi történt, hogy itt parkol. Amaz még nem jött ki. Még nem kell ez az egész. De a katica… Válaszokért ül itt. Ha megjön a válasz, meglesz a kérdés is. És hát a katica… Különben is. A nők rendszeresen csinálnak ilyen alantas dolgokat. Nyomoznak, bosszúkat forralnak, cselszőnek. Lehet, hogy éppen most lesz átlagos. Egyre jobban zuhogott egybefüggő vízfüggönyt képezve a szélvédőn. Mi van, ha nem is lát majd semmit? Vagy mégis, és a pont idenéz, amikor törli az ablakot? Akkor hogy nézzen majd vissza? Fürkészve? Közönyösen? Vagy inkább nézzen félre? Eszébe jutott a fal. Amit a falnak gondolt. Hogy utoljára. Hogy soha többet így. Aztán az is, milyen jó, hogy elterelte a figyelmét egy kapitális méretű, teljesen indokolatlanul megjelenő sáska, mert belül épp összetöpörödött és gombóc gyűlt a torkán, valami nagyot sajdult, és nyelni, nyelni kellett, pislogni, lélegezni. Lekuporodott a sáskához. Belekapaszkodott a látványba. Méltósággal jött ide, úgy akart itt lenni és távozni is. És mindenekelőtt könnyeden, szeretve, mosolyogva, hogy neki ne legyen kellemetlen. Kicsit se. Semmiképp. Ha eszébe jut, emlékezzen rá úgy, mint akivel jó lenni. Csak így, egyszerűen. Jó. Nem mert aztán a falra nézni. Ő megjött és persze volt egy vicces sztorija a sáskához. Nevettek.
     Először szinte csak egy pillanatra látta tisztán. Narancssárga esernyőt vett ki a hátsó ülésről, majd a fedezékében kipakolt a bevásárlókocsiból. A néni sehol. „Persze. Biztos kirakja a cuccot, aztán odakanyarodik érte az áruház bejáratához, én is mindig így tettem anyámmal.” Aztán az esernyő távolodni kezdett. „Hát nem egy észlény.”- gondolta. Ernyővel ment vissza a mamáért. Mire újra az autónál voltak, lényegében megáztak mind a ketten. „Szegény néni.” Megrökönyödött, milyen logikátlan, nem akart butát gondolni, és még eleve nem is akart gondolkodni ezen, figyelt. Amaz egy pillanatra ránézett. Inkább két pillanatra. Ahogy végigszaladt a vonásain, mintha valami felismerésféle villant volna a tekintetében, amit rögtön el is hessentett. Elindultak. Mintha csak gyakorolta volna, nem egyszerre indultak, de pontosan mögé kanyarodott ki az útra. Együtt mentek két utcányit. Alig pár méter után már a torkára kúszott egy káromkodás. „Most mit tököl…” Amaz teljesen logikátlan fékezgetéssel, szinte csoszogva közelítette meg a kereszteződést. „Határozatlan.” Szögletesen kanyarodott ki két sáv közé érkezve, végül a baloldalit választotta. „Kikerüli a városközpontot…” Szomszédos sávban álltak. A lámpa zöldre váltott. Megkönnyebbülten indult hazafelé. Nem érzett semmit. És semmi különöset nem is gondolt.
Nem akart ő semmit. Csak meg akarta nézni. Legalább egyszer látni akarta, hogy néz ki közelről egy nő, akit szeretnek. A Katicabogár. Így hívta magában. Azt hitte, a Bogár magabiztos.
     'Én az lennék. Enyém lenne a világ. És az én kezem lenne a legszebb, mert tudom, hogy este megfoghatom a tiédet. Én szép lennék. Én lennék. Biztosan ezen a földön. Amit annyira szeretek. Esőstül, sáskástul, hámló, öregecske falak fölött a madarakkal. Veled. '