Nagy Ilona: A 3. közhely

„Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: Csak a lelke.” (Márai Sándor)

Elmerészkedtünk néha – két kicsi ember - egészen nagy szavakig. A tenyered nézted, nevettél, és azt mondtad, nem, vagy nem is tudod, hiszel-e a sorsban. Talán vállat vontam, vagy mit tudom én. De ha meggondolom, hiszel. Mint istenszobrot, megfaragod az életed. Nézed, itt kell tartanod. És elhiszed: itt kell lenned. (…)

    A lehetőségek végtelen variációja veszett el. Az, amit az a kiskölyök még tudott, aki először aludt a csillagok alatt. A gyönyörű és végtelen iránytalanság veszett oda. Az időtlenség és a bármi lehet gyönyörűsége.

    Azt képzelem, csillag vagyok. Lenézek rád, és azt mondom, ezt az arcot már láttam. Szerettem az elejétől fogva. Mindegy, mennyit gyűrt rajta az emberi idő. Mindegy, amíg tud még ugyanúgy nézni. Meg-meglóduló szívvel és képzelettel. Kedves nekem kedves! Nem áradsz, nem lebegsz, nem működsz. Nem, amíg azt hiszed, számít bármi is, ami megfogható, amíg elhiszed, hogy ami megfogható, az a megfoghatóságából adódóan van, létezik. Nem áradsz, nem lebegsz, nem működsz. Tudod, gomolyoghatnál. Visszaléphetnél éveket. Évtizedeket. Vagy csak előre egyetlen igazi napot. Cikázhatnál. Ugorhatnál az ismeretlenbe. Mérlegre állsz és csalódottan lépsz el a tükörtől fürdő után. Pedig születésedtől visszavonhatatlanul gyönyörű vagy. Végtelen. Lehetőség. Talán csillag. Ezek is nagy szavak. Gomolygok velük. Súlyos álmaim vannak. Ezekben néha hiszek is. Máskor csak megkeresem a hithez szükséges szavakat. Ezek mind nagyok.