Hajdu Imre: Miskolc

Álmodom.
Emlékezetes éjszaka ez a mostani, mert az álmom ezúttal nem zagyva kuszaság, hanem csodaszép történet.
Álmomban visszatérek oda, ahol életem több mint 60 esztendeje lepergett. Álmomban újra Miskolcon járok.
Úgy bizony! Újra hallom a Kubik morajló zaját, a 15-18 ezer szurkoló egyszerre feltörő, együttes erővel kikiáltott örömét vagy elkeseredettségét. Vélem látni a piros salakon Puskás, Bozsik labdabűvölését, s persze a kedvencem, Kocsis Sanyi felhőfejeseit, majd már a zöld gyepen, néhány évvel később Albert Flóri, Tichy Lajos és Bundzsák Dezső ámulatba ejtő játékát.
S persze a mieinket, a mindenkinél jobban csodált és imádott labdarúgókat, Buna Jancsit, Zoller Csicsát, Nyíri Zolit. Mert nekem, nekünk akkor élt martintelepi srácoknak, ők voltak a példaképeink.
Lám, lent a Gödörben, Károlyi Joci bá’ kocsmájában ezúttal is vígad a nép! Nem csoda, percekkel korábban vertük 3:0-ra első NB-I-es meccsünkön a kiváló játékerőt képviselő Szombathelyi Haladást, s azon a héten a Népsportban a tabella első helyén ott díszeleg ez a mozaikszó: MVSC. Mi, akik ott nőttünk fel a Kubik közvetlen közelében, mi tudtuk igazán – hiszen lelkünkbe égett! – mit is takar ez a négy betű.
A Bunkóba – így hívta mindenki a hivatalosan ugyan Erkel nevét viselő művházat – no meg a Fáklyába (a bolhásba) minden meccs után, vasárnap este filmet mentünk nézni, Gyöngyvirágtól lombhullásig, A kék vércsék erdejében, Rákóczi hadnagya – jut eszembe néhány akkor látott film címe. Ma már bizton állítom: akkor, ott a foci és a film volt az, ami megtanított bennünket álmodni!
Dél van. Megszólal a Járműjavító dudája, majd fél egykor ismét. Fújnak – mondogatjuk egymásnak. Akkor még nem volt karóránk. Viszont attól pontosabb időmérőnk, mint a Jármű „dudája” azóta sincs, pedig egyikünk másikunk karján ritka márkájú karóra díszeleg.
A rendező pályaudvar felől az újra és újra felharsanó hangszóró hangja „beteríti” a Martintelepet és a Máv-telepet: „Tolatást végzünk a 8. vágányon!” „A gurítást megkezdjük: két kocsi a 12. vágányra…” A kocsirendezőknek, a sarusoknak szól az intelem, az utasítás, de akarva-akaratlanul mi is tudjuk mi minden történik a szomszédban, ott belül a vaspályán, ahol jóapám is keresi kenyerét.
Füstölögnek a 424-esek, a 411-esek, a „Trumannok”. Mi meg a Nagyhídon állva bámuljuk az alattunk elfutó síneken tolató vagy szerelvényt húzó mozdonyok iszonyatos erejét. S közben el is feledkezünk, hogy a következő pillanatban a híd alól előbújó mozdony füstje beborít bennünket. Mi pedig becsukott szemmel, összeszorított szájjal, levegőt sokáig nem véve „füstölődünk”. Igen, minket ilyenkor a mozdony füstje „tartósított”. Minket akkor a mozdony füstje örökre megcsapott!
Arrább bárányfelhők úsznak alma materem, a Földes pirostéglás épülete felett. Az egyik nyitott ablakon jól kihallatszik Kádár Imre tanár úr (Vizes) kedélyesen, ám vitriolos iróniával csipkelődő hangja: „Vizes vagy Éldes! Megint bekaptad a löttyöt!” S akkora egyest rajzol valamelyikünk „ábrincsák” (ábrázoló geometria) füzetébe, hogy az „érdemjegy” alig fér el a teljes oldalon.
Nézem a Déryné utca felé tovaúszó felhőket, s azt érzem, hogy annyira, de annyira hiányoznak: Vizes, Pacal, Sügér, Papa, Pifta bácsi... Jó tanáraim ragadványnevei ezek! Ma már tudom, szeretetünk jeleként ragasztottuk rájuk, persze diákos csibészséggel. A többi társam nevében is mondom, Kádár Imre, dr. Harsányi László, Lakatos Endre, dr. Mádai Gyula és Koszorús István tanár úrak, emléketek mibennünk örök!
A Szinva korlátjának dőlve bámulom a Sajó felé igyekvő patakot. Vize kicselezi a meder alját kikövező kavicsokat, s nevetve fut tova, s talán – elbizakodva – már az óceánról álmodik, hogy egyszer majd eljut odáig.
Merengésemből felriaszt az avasi templom harangjátéka. Felnézek a tüskeként égre meredező kilátó tornyára, amelyre ráül egy, az égen fényesen világító csillag. Pont a csúcsára, s olyan az egész, mint gyermekkorom karácsonyfájának látványa.
Meg is hökkenek. Már megint karácsony lenne? Valószínűleg, mert ismét érzem a bejgli illatát, azét a bejgliét, amelyet a szembe szomszéd Gyöngy néni sütött a Martintelepen, a Tóth Pál utcában minden karácsonykor.
S ugyanúgy itt van a számban Potyka Kata vendégfogadójából, a Magyar Huszárból – a békával is „ízesített” – kocsonyának az íze! Ráadásul eszembe jut – nyilván azért, mert minden mindennel összefügg –, hogy anno, az érettségi bankettünkön a Fehér teremben – miután délelőtt földrajzból „kiválóan értem” –, Hevesi Attila tanár úr nekem ajándékozta a desszertnek feltálalt somlói galuskáját, melyhez hasonló finom somlóit azóta sem ettem.
Hogy szalad az idő! Már éjfél is elmúlt! A Forinton egyedül ballagok. A főutca teljesen kihalt. A Sötét kaputól kissé beljebb, a Kispipában viszont cigány húzza. „…lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? A hegedű szívfacsaróan sír, s bennem öröm és fájdalom, büszkeség és melankólia, bölcs rezignáció elegye kavarog, hömpölyög, akár késő ősszel a Hámori-tó fölött a szürke köd és a nehéz pára.
Olyan titokzatos, olyan felkavaró minden, mint egy Krúdy kötet meseszerű története Rezeda Kázmérral vagy Szinbáddal, a hajóssal.
Az enyém is igaz történet, hisz jómagam részese, szereplője voltam hatvan esztendőn át.
Hatvan éven át elmondhattam minden egyes esztendőben: Miskolc és én összetartozunk!
Olyannyira, hogy bennem azóta sem változott ez az érzés! A konklúzióm rendíthetetlen: házam, létem te voltál, Miskolc!
S az maradtál mindmáig, s az maradsz nekem mindörökre!

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf