Pelesz Alexandra: Lehel

    Márta

    .

    A két középkorú nő némán kortyolgatja a forró kapucsínót. Az egyikük ötven körüli, vörös hajú, csinosan öltözött. A másik fiatalabbnak tűnik, fekete haja egyszerű lófarokban összefogva pihen a hátán, látszik, hogy nem igazán érdekli a divat. Már vagy tíz perce ücsörögnek a sétálóutca kávézójának teraszán, de még nem szóltak egymáshoz. Hosszú volt a munkanap, rengeteg az ügyfél és a papírmunka, elfáradt bennük a gondolat is. Néhány madár vidáman trillázva köszönti a tavaszi alkonyt, az autók halk, monoton morajlása beszűrődik a főút felől.

    – Márti – töri meg a kettejük közt békésen feszülő csendet a vörös hajú. – És mondd csak, azóta minden rendben van köztetek?

    A fekete hajú arcán megdermed a pillanat, de aztán sóhajt egyet, alig láthatóan megrázza a fejét – nem úgy, mint a kutyák teszik, amikor a rájuk ülepedett port és piszkot le akarják rázni magukról –, és mosolyogva szólal meg.

    – Persze – leteszi a bögréjét, tekintetét a vöröshajúra emeli, és folytatja. – Ennek az egésznek már három éve. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe.

    – Ne haragudj! – fészkelődik a vörös a székén. – Tudod, egy hasonló tavaszi este volt akkor is, amikor sírva mesélted, mi történt. Talán a hangok, az illatok hozták felszínre bennem az emléket. Minden szavadra emlékszem, minden mondatod örökre befészkelte magát az agyamba.

    Márta nagyot sóhajt.

    – Nehéz időszak volt. De hála anyáméknak, a gyülekezetnek és neked, minden jól alakult. Észhez lehetett téríteni.

    – Képzeld csak el, mi lett volna veled meg a gyerekkel, ha nem így alakul!

    – Ne is beszéljünk róla. Komolyan. Most már minden rendben van, és így is marad.

    A vörös kortyol egyet a krémes italból, leteszi a bögrét, ujjával néhányszor körbesimítja a peremét. Minden mozdulatából süt, hogy nem tekinti lezártnak a beszélgetést. Márti keresztbe teszi a lábát, hátradől a széken, és összefonja maga előtt a karjait. Résnyire szűkült szemmel figyeli a barátnőjét, de az csendben marad.

    – Ki vele! – szólal meg végül. – Mire vagy kíváncsi?

    A vörös az asztalra könyököl, egészen közel hajol Mártához, mintha valami olyan szentségtörésről akarna beszélni, amit még a faágakon daloló madarak sem hallhatnak meg.

    – Szoktatok szerelmeskedni? – suttogja végül, hangja reszket az elfojtott kíváncsiságtól.

    Márta az égnek emeli a tekintetét.

    – Ugyan már, Irma! Nem vagyunk már tinédzserek! Mit számít ez?

    A két tekintet egymásba fúródik, a kimondatlan szavak ott feszülnek a levegőben, de az ajkak egy ideig némák maradnak. Mindegyikük tudja a választ.

    – A szeretkezés fontos, Márti! Az egyik legnagyobb csoda, ami férfi és nő között megadatik itt a Földön. Hiszen ismersz, tudod, mi erről a véleményem… ha a tested simítod, őszinte szerelemmel, a lelket is simítod. A kettőt nem lehet különválasztani. Nem csak lélek vagy, és nem is csak test. Mindkettőt szeretned kell ahhoz, hogy a kapcsolat igaz legyen…

    – Hagyjuk már ezt! – csattan fel Márta. – Tudod jól, hogy inkább vagyunk barátok. És szülők. És ez már azelőtt is így volt. És nagyon jól működünk így.

    – Értem – dől hátra Irma.

    Már-már befejezettnek tűnik a beszélgetés, amikor mégis kibukik belőle egy utolsó kérdés.

    – És boldogok vagytok?

    – Igen! – vágja rá Márta talán túlságosan is gyorsan a választ.

    A madarak a faágon hangos csivitelésbe kezdenek, a Nap lebukik a házak mögé, az utca macskakövéről az eddigi vöröses alkonyfény helyett a felkapcsolódó utcai lámpák vibráló fényei verődnek vissza.

    .

    Lehel

    .

    A férfi óvatosan helyezi be az egyik poharat a másik után a mosogatógépbe. Bár még csak nyolc óra múlt, a fia már elaludt, és nem szeretné felébreszteni, elvégre reggel iskola. Dolgozatot ír magyarból és környezetből, délután pedig edzésre is kell mennie. Egy ekkora gyereknek kell még a pihentető, kiadós alvás. Amikor az egyik pohár véletlenül a másiknak koccan, a férfi összerázkódik a túl hangosnak vélt zajtól. Fülel egy ideig, de a lakásban továbbra is csend honol. Csak az ő szívverése hallatszik. Nyugtalan. Olyan, mintha a nap huszonnégy órájában azért verné belülről a bordáit, hogy kiszabadulhasson végre. Mint a kalitkában vergődő kvézál, a haláltusáját vívja naphosszat, hogy aztán egy zavaros álmokkal tűzdelt éjszaka után újrakezdje a csatát. Pedig soha nem fogja megnyerni. Mégis küzd! Micsoda erő lakozik az emberi szívben! Micsoda élni akarás! Micsoda szeretni akarás…

    Amikor az utolsó poharakat és evőeszközöket is elhelyezi a gépben, óvatosan behatja az ajtaját, majd a faliórára pillant. A szemével követi egy ideig a másodpercmutatót, gyors számításokat végez a fejében, és miközben a cigarettásdoboz és az üveg bor után nyúl, suttogva kiejti a számot: egymillióötszázhetvenhatezer-nyolcszáz. Ennyi perce hallgatja a szíve kétségbeesett vergődését.

    Kilép az erkélyre, pillantásával még éppen elkapja a Nap utolsó sugarait a házak fölött, aztán hagyja, hogy a szeme elkezdjen hozzászokni a szürkülethez. Nem nehéz. Rutinos mozdulattal felbontja a bort, tölt egy pohárral, egyetlen húzásra kiissza. Újratölti, de ezt nem hajtja fel, csak belekortyol egyet. Cigarettára gyújt, és ahogy nézi a szájából gomolygó füstöt, várja, hogy a bor elkezdje szépen lassan kiszakítani az elméjét ebből a világból. Még mielőtt zsibbadni kezdenének benne a gondolatok, boldogan megdédelgeti magában azokat az emlékképeket, amiket a mai délutánon raktározott el a fiával töltött órákról, aztán szépen becsomagolja őket a legszebb papírba, ami létezik, és elteszi őket a szíve legféltettebb kincsei közé. Veszélyes hely ez. Veszélyes idejönni. Milyen csodákat rejt! A földi Mennyország darabkái pihennek itt csendben, elrejtve… az egyik csillogó kis csomagot megérinti, felhangzik belőle Mia kacagása, és a szó, ahogy azt súgja neki: Szeretlek!

    Gyorsan távozik is, távozni kell a szívből, vissza a zsibbadásnak induló elmébe, vissza a szürke erkélyre, a gomolygó füstbe… felhajtja az újabb pohár bort, lehunyja a szemét, de a szemhéja mögött csak egyetlen dolgot lát, csak egyetlen egyet, a szíve pedig úgy küzd, olyan eszeveszettül, hogy nincs mit tennie, rámordul:

    – Hallgass már! Hallgass! Elég!!!

    Felpillant, mélyet slukkol a cigarettába, hosszú, végtelenül hosszú másodpercekig tartja bent a füstöt, csak amikor már szédül, forog vele az erkély, a világ, akkor fújja ki…

    Bámulja az alatta elterülő várost, hallgatja azt a néhány madarat, ami még itt maradt a betonrengetegben, hallgatja az autók morajlását, és tudja: percek kérdése, és a kulcs zörögni kezd a zárban, hazaér Márta, és neki el kell dobnia a cigarettáját, félre kell raknia a bort, és mosolyogni fog, és köszönti őt, hiszen ő a felesége, a fiának az anyja! Hiszen ki lenne ő Isten szemében, ha most nem itt ülne? Ki lenne az emberek szemében? Ki lenne a fia szemében? Mi lenne az ítélet?

    Számolja a másodperceket, kortyol a borból, és nem gondol semmire. Nézi a kezét, az ujjait, ahogy a parázsló cigarettát tartják. Nézi az ereket a kézfején, és látja, olyan tisztán látja, ahogy a bársony-ajkak csókot leheltek rá, még a búcsú pillanatában is.

    Reszket az izom, a torok, a szív, ordít, ordít, de csak befelé, csak oda, ahol nem hallja se ember, se Isten! A könnyek is csak befelé folynak. Férfi könnyeinek csak befelé lehet az útja…

    Kattan a zár.

    A férfi elnyomja a cigarettát, a borosüveget az asztal alá állítja, a sarokba, hogy később még meglegyen, ne döntse fel egy esetleges nagyobb széllökés. Belép a lakásba, mosolyogva üdvözli Mártát, megpuszilja az arcát, lesegíti róla a tavaszi kabátot.

    – Milyen napod volt? – kérdezi, hangja csupa kedvesség és nyugalom, nyoma sincs annak az eszeveszett ordításnak, nyoma sincs a reszkető izmoknak, a vergődő szívnek… nyoma sincs a haldokló léleknek.

    .

    Mia

    .

    A legnagyobb szeretettel simít végig a ló fekete sörényén. Élvezi, ahogy a durva szőrszálak a tenyeréhez érnek, magába szívja a hatalmas állatból áradó nyugalmat. Fejét a vastag, izmos nyakára hajtja, együtt lélegeznek, egymással és a világgal is. Néhány percig mozdulatlanul állnak így, szívverésük ritmusára dalolnak a madarak, sóhajaikkal együtt áramlik a szél is. Körülöleli őket a föld illata, a mező hangjai, és ahogy a fák mögé bukó Nap felé pillantanak, mindkettejük szembogara visszaveri az utolsó sugarakat.

    Újabb halál.

    Mia felpattan a ló hátára, csak úgy, szőrén üli meg, nem kell közéjük semmi, amit ember alkotott. Így tudnak összeolvadni és együtt mozdulni igazán.

    A ló toporog, prüszköl és fújtat, tudja előre, mi következik. Három éve minden este ugyanaz… ugyanaz az őrült vágta, elindulva az alábukó Nap felé, űzve, hajszolva, mintha elérhetnék még a fényt.

    – Indulj, Remény! – súgja Mia a ló fülébe, mire az felágaskodik, majd vágtatni kezd. – Vigyél el innen! – kiáltja. – Vigyél messze! Messze az emberektől! Vigyél oda, ahol nem uralkodnak a földi törvények! Oda, ahol Isten nem a templomokban lakik! Oda, ahol az igaz szeretet nem lehet bűn…

    Elcsukló hangját elnyeli a paták vad dobogása. Nem is kell több szó, beszélnek helyette a megfeszülő izmok, a könnyek, amik marják a szemét, a torkát szorító, elviselhetetlen érzés, és a bordái közt őrülten dobogó szíve. Tudja, hogy távol innen van egy szív, amely most ugyanezt a vad ritmust diktálja. Lehunyja szemét, széttárja a karjait, teljesen rábízza magát Reményre. Mintha lelassulna az idő, egyre könnyebb lesz minden, a test, az elme, minden mintha szertefoszlana, marad helyette a lecsupaszított lélek és az emlékei. Egy másik lélekről, aki belésimult, egy életről, ami az övék lehetett volna, egy szempárról, aminek tükrén tiszta szeretet pihent, egy hangról, ami bekúszott a bőre alá, hogy ott önálló életre kelve simítsa végig minden zsigerét, egy tenyérről, aminek az érintése egyszerre volt a nyugalom és az őrület.

    Felpillant, belekapaszkodik a ló sörényébe, könnymarta szemét a vörös horizontra függeszti, próbálja visszatartani, tényleg próbálja, de nem megy… ordít, kiadja magából a fájdalmat, Remény felnyerít, a madarak felriadva reppenek fel rejtekeikből, aztán a mező lassan elnyeli a fájdalmat.

    Órákig űzi még a lovát.

    Később lépésben haladnak. Már csak a Hold fénye világítja meg a tájat, Reményt, és Miát, akinek a kézfeje puhán hever az állat nyakán… a nő nézi a saját kezét, rajta a bőrt, az alóla kékesen áttetsző ereket, emlékszik a szájra, ami reszketve lehelt rájuk csókot a búcsú pillanatában.

    A szíve már lassabb ütemet diktál. A férfi már elaludt. Tudja. Érzi. Hamarosan jönnek az álmok, a kín, amire a felkelő Nap fénye sem hoz megnyugvást. Senkinek.

    Kezdődik minden elölről, ugyanúgy, üresen, hogy aztán alkonyatkor végre elbújva a világ elől, arcát a vöröslő égbolt felé fordítva belekapaszkodjon Reménybe…

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf