Csernák Árpád: INGA

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany guillotinok...
(Tóth Árpád: Az órainga)

 

Ez idő szerint két város között ingázom. Kétlaki életet élek. Kétlaki, négylaki, hatlaki életet. A bátyám azt mondta: „Sűrűn élsz." Vajon mit érthetett ezen? Olyan „sokan vagyok", hogy az már sűrű? Vagy túl gyakran meghalok, és túl gyorsan újraszületek? Vagy tömény az életem, mint a tisztaszesz?
Otthon, az előszobában van egy öreg, doboz nélküli ingaóránk zománcos számlappal, formás mutatókkal. Éjszakánként sokáig hallgatom, ha otthon vagyok. Ide-oda leng kerek réztányérja, kíméletlen közönnyel számlálva a másodperceket. Kíméletlen közönnyel, de nyíltan; nem sunyi módon eltitkolva, mint a mutató nélküli kvarcórák, hogy aztán a legváratlanabb időpontokban, a legkülönbözőbb helyszíneken rád ripakodjanak alamuszi pittyegésükkel: megint eltelt egy óra; és kajánul ismételgessék, hogy összerezzenj a rémhírre: megint lekéstél valamiről!
Nekem nincs kvarcórám, de nem tudom kikerülni orvtámadásaikat, mert másoknak van. S bár siettetni nem hagyom magam, mindig összerezzenek, amikor belém döfik hegyes, tűvékony hangjukat. Mint most is.
Pedig itt béke és csend volt bennem.
A Fiaker Étteremben ülök Pécsett, a Felső malom utcában, ahol olyan házak vannak, amiket még Piacsek bácsi tervezett.
A barna ajtón rézkilincs. Amikor lenyomod és belépsz, vigyázz: két kis lépcső következik. Szélük rézlapokkal van körbeszegecselve. Az ajtón fölül barna léckereszt négy üveglapocskát választ el egymástól. Ezen keresztül a szemközti házfalat, egy fehérre mázolt ablakkeretet és egy csipkefüggönyt látsz. És a belépőket, mielőtt belépnének. Van, aki határozottan jön, mintha hazajönne, van, aki tétován, latolgatva, vajon jól döntött-e.
Idős hölgy érkezik vörös-fekete kockás posztókabátban. A szemüveges pincérnő kedvesen üdvözli. Az idős hölgy azt mondja: „A bélyegeket akarom ragasztani" - és mosolyogva megy a fogas felé, viszi a fekete-vörös kockás posztókabátot.
És akkor a szomszédos bokszban megszólalt egy kvarcóra. Amikor kilépek az utcára, érzem: hideg szél fúj. Még csak délután van, de semmi kedvem fölcammogni albérleti szobámba. Vonyít, vinnyog, jajong, sikolt, üvölt a szél. Végigseper a városon.
A színházba menekülök.
Az üres, homályos klub legmélyebb pontján egy plüss-sezlonon aludtam; csak a ventillátor zúgott... Aztán jöttek az első kollégák, a büfés... Kulcsok zörögtek, kapcsolók kattantak, világítótestek zizegtek...
Az öltözőben ülök egyedül, tompán és álmosan. Valahol egészen máshol kéne lennem. A folyosón szövegét mormoló idős színész, a szomszéd öltözőben magára hagyott, rajzolgató-dalolgató kisgyerek. A szülei elváltak, most az apjánál van; nem volt kire hagyni, hát behozta a színházba a színész. Innom kell egy kávét...
Előadás után megint az a száraz levegőjű szoba, a hideg fürdőszoba, azokkal a gyanús foltokkal a lavór szélén, a vécékagylón... És az a rettenetes, megsavanyodott füstszag, a rúzsos végű csikkek a repedt műanyag szemetesvödörben meg a pléh hamutartókban.
Aztán bedobtam egy pohár vodkát, bevágtam magam az ágyba, benyomtam a magnóba egy kazettát: énekeljen nekem Edith Piaf meg Nana Mouskouri, hátha el tudnak altatni...
Vonaton ülök. Megyek haza. A kupé falára csavarozott plexilapocska mögött elszíneződött, koszlott szélű kép: lovasok a nagyvázsonyi várnál. A fogasra akasztott kabátomba bújtatom az arcomat, onnan lesem a megsárgult lovakat, a megsárgult köveket, amíg el nem nehezül és le nem csukódik a szemhéjam.
Át akartam jutni a túlsó partra. De mindenütt nagy sodrású és széles volt a folyó. Sőt néhol még piszkos, zavaros is: szemetet, dögöket vonszoló...
Aztán a part mentén haladva és már teljesen lemondva az átjutás lehetőségéről, egy kanyarhoz értem. Itt is széles volt a folyó, de alacsony és tiszta. Ezen az áttetsző vízen átgázolva kiderült, hogy a folyónak van egy másik ága, és itt hierophánikus (szent) a víz.
Mozdulatlanul álltak benne az emberek. Volt, aki kabátban, kalapban, aktatáskával a kezében. Csak álltam a térdig érő vízben, és oly mozdulatlan és áttetsző volt minden, hogy én sem mertem megmozdulni. Nem jó kifejezés az, hogy „nem mertem"; nem is akartam, nem is volt rá szükségem. Végtelen nyugalom áradt szét bennem, és semmi mást nem akartam, mint azonosulni ezzel a mozdulatlansággal, feloldódni a csendben, magam is áttetszővé válni...
Végre otthon.
Amikor távol vagyok, amikor úton vagyok: nem tudok írni. Esetleg naplót, apró jegyzeteket, amiket aztán otthon szeretnék feldolgozni. És most végre itthon! De amíg írni tudok! Mindennek rendben kell lenni kívül is, belül is. Befűtök, felhúzom az órát, enni adok a kutyámnak, előkészítem a lámpát, a papírokat, á gépet; közben teszek a tűzre, kávét főzök, elrendezem a frissen vásárolt és hozott könyveket; aztán befelé figyelek: mire vagyok képes?, mennyire tudok koncentrálni?, rend van-e bennem?, mit írjak? Azt a félbeha
gyott novellát folytassam, vagy valamelyik régebbit gépeljem, vagy teljesen újba kezdjek? Vegyem elő a legfrissebb halványzöld és sárga cédulákat? Mire leszek képes? Hagyd el magad! Ne akarj! Hagyatkozz a jelekre!...
Ülök a szobámban, kinézek az ablakon: baltafényű ég. Fúj a szél, acélkék a kert, komoran hajladoznak a fák. Milyen kopár, milyen palaszürke minden, kint is, bent is. Milyen nehezen hegednek a sebek, milyen ritkán érkezik a kegyelem...
És akkor megáll a feleségem a küszöbön, és azt kérdezi:
- Hát te meg mit csinálsz? - Tudom, némileg jogos a kérdés, mert hát mit csinálok? Hallgatom a deliráló kertet, nézem a jégkoloncok súlya alatt földig görnyedt tujákat. De azt is tudom, nem lehet rá felelni. Pattanásig feszült erek az agyamban.
- ...mit csinálsz itt a sötétben?-Jé, tényleg, rám esteledett; ámulok és ráemelem a tekintetemet, a nyilván ijesztő és üres tekintetemet, és mert nem felelek, mert nem tudok felelni, rám vágja az ajtót.
Mintha megenyhült volna a szél. Az irgalom jár körbe a csupasz fák között.
Elhúzom a sötétkék függönyt: vége az előadásnak. Felkattantom a villanyt, írás helyett olvasni kezdek. Jung írta: „...úgy éreztem, hogy a magas hegyek, a folyók, a tavak, a szép fák, a virágok és az állatok sokkal inkább szemléltetik Isten lényét, mint az emberek a maguk nevetséges ruháival, galádságukkal, ostobaságukkal, hiúságukkal, hazudós voltukkal és förtelmes önzésükkel."
Aztán csak elhanyatlom, és jönnek az álmok.
Sakkoztam. Várkonyi ült a szomszéd asztalnál. Rám nézett, de úgy tűnt (vagy úgy tett), mintha nem ismerne meg. Viszont rendkívül élesen ez a mondat fogalmazódott meg bennem (mintegy hipnózisban): A HUSZÁRLÉPÉSSEL MÉG VÁRNI KELL. Ránéztem a táblára: mi is van a huszárommal? És
akkor kiderült, ha egy bizonyos állás létrejön (aminek nagy a valószínűsége), a huszárral be tudom adni a mattot.
Tehát: a huszárlépéssel még várni kell. És vártam.
Ódon, szénfekete és krétafehér kövekből épített várban, föntről, egy lépcsőn a zárt udvar felé lépkedek.
Az épület alán húzódó árkádok alól minden lépésemre szebbnél szebb macskák bújnak elő. Gyönyörű, szelíd macskák: kékek, vörösek, ezüstszínűek. Hunyorgó zöld szemük, mint megannyi szentjánosbogár. Angórák, sziámik, perzsák... Mégis tétovává válnak a lépteim. Különös szorongás fog el. Lassítok. Megállok. Nézem a macskákat. És ők fölnéznek rám.
Átköltöztem egy másik lakásba. Kinézek az ablakon. Mohos, roskatag téglakerítés választ el két kócos kis kertet. Rózsabokrok gubancos, zöld ágacskái a falhoz kötözve. Egy fiatal fácska barkásodó ágai. Öreg fák: juharok, hársak... Körbe téglafalak. Teraszosan egymás fölé épített kertek: odébb kőkerítés, följebb drótkerítés. Alacsony, okkersárga házak, javítgatott, itt-ott megfeketedett, málnaszínű cseréptetőkkel. Emitt avarkupacok, vödör, otthagyott gereblye, fonnyadt gumilabda, poroló. Amott nagy testű kék galamb totyog a sárban, tusfekete macska lesi; moccan: a galamb zajos szárnycsattogással elrepül. A macska észrevesz, rám néz valószerűtlenül zöld és valószerűtlenül szép szemeivel. Moccanatlan. Egész lénye az ékagra (kihegyezettség) állapotának tökéletes megtestesítője. Hosszan nézzük egymást. Eszembe jut Micu, a mi öreg, eddig sokat kibírt, sokat átélt macskánk. Most beteg. Vajon mi lehet vele?

Nem tudom, hogy kerülhettem abba az elhanyagolt, elhagyatott kertbe. A kert végében mély szakadék húzódott. A kert tele volt letört, tüskés fekete ágakkal, rozsdás drótdarabokkal,
gubancos, rothadó kötelekkel, korhadó bútorroncsokkal. És ami a legrosszabb: homály volt. Hályogzöld, hályogszürke, kopoltyúszínű homály. És a kertben egy elvadult, csimbókos szőrzetű, fogait vicsorító, megkötözött kutya. Pontosabban: kötelékeibe, láncaiba, drótokba gabalyodott kutya. De a göbös madzagoknak, drótoknak és láncdaraboknak a vonalát nem lehetett tisztán követni, mert azok beleakadtak ágakba, tárgyakba, mohos kövekbe; szinte összenőttek az embermagasságú gazzal. És a kutya is egyre jobban belegabalyodott. Nem lehetett kiszámítani, hogy meddig juthat el. Én egészen a kert, azaz az árok szélén mentem. Acsarkodva, ínyét felhúzva jött felém a kutya... és ,elért: éreztem, ahogy fogai között megreccsen a csuklóm. És akkor megszűnt bennem minden félelem. Szeretetet és szánalmat éreztem az állat iránt, és dünnyögve szóltam hozzá: Jól van, jól, eleresztlek... hol az a vacak nyakörv... - És megtaláltam a húsába mélyedt csatot: elengedtem. 0 is eleresztett; elrendeződtek a vonásai, hálás és csodálkozó szemekkel nézett rám.
Az esti próbán rosszul lettem. Szédülés, látászavar. Rekedt, fátyolos hangon mondtam a szövegemet. Égő homlok, csontkemény szemgolyók.
„Talán... ha nem muszáj... nem maradnék..." „Menj haza... Teát igyál..."
Haza. Tea. Szavak. Távolról. Mintha ködön át. Haza? Tea? Ülök az ágyam szélén két tenyerembe temetett arccal, s egyre csak ezt mondogatom magamban: zátony, zátony... Hőhullámok öntenek el, mintha szégyellném magam. Kierkegaard mondata jut az eszembe: „A jó ég tudja, hogy mire is gondolt esetemben az Úristen, vagy hogy mit akar még belőlem csinálni." De gondolt-e egyáltalán valamire? És akare még belőlem valamit csinálni?
Holnap utazom haza. Mit vigyek? Egy piros sportszatyorban a szennyes. ,
A BOLDOGSÁG TITKA. Itt kell vagy ott?
ITT A VILÁGVÉGE? Itt kell vagy ott?
A Cs. Szabót beteszem a szennyes mellé, még odafér; az legyen nálam.
Mándy. Kell itt is, ott is...
Asztalomról fokozatosan eltűnnek a könyvek.
Aszpirin, eunoctin, víz, banán... Köpeny, állólámpa. Kis levegőt engedek be a levegőtlen, poros szobába. Egy nejlonzacskóban: „Mézes jellegű lapok." Mézes „jellegű"! Ezt rágcsálom a teához. Nagyon rossz. Egy másik nejlonzacskóra gyűjtöm a szemetet: banánhéjak, gyűrött papír zsebkendők. Egy bögrében tea; négylevelű lóherék a bögre oldalán. Öt darab négylevelű lóhere. A bögre a lakás tartozéka. Egy levél C-vitamin; még tíz sárga tabletta van a kinyomogatható lemezen. Egy doboz tetránkenőcs, amivel kenegethetem a szájam szélén a láztól újra és újra felrepedő, vérző sebet. Ez van fényben. A többi homályban. Erős óraketyegés. Nagy orosz vekker. Be kell állítani csörgőre. Holnap utazom.
Eloltom a villanyt, lefekszem. De nem alszom. Csak fekszem a homályban, a gázfűtéses, idegen szárazságban. El nem hangzó kérdéseket hallok. Kérdéseket teszek fel önmagamnak. Amolyan riporteri kérdéseket, és megpróbálok - szorgalmasan - felelni ezekre a kérdésekre...
Aztán, végre recehártyámra égett violinkulcsok vonulnak ki balra fekete látómezőmről...
Kollégáimmal, komédiásokkal tájelőadásra mentünk. Tájon voltunk, valahol vidéken, még a vidéknél is vidékibb tájon; talán egy skanzenban vagy rezervátumban. Mindenütt palaszínű homok.
A telep őre bemutatkozott. Először nem értettem (vagy nem akartam érteni), az én nevemet mondta. És akkor én egészen eksztatikus állapotban szóltam a társaimhoz: „Ezt az embert ugyanúgy hívják, mint engem!" Sötét indulat és gúny vett körül. Zavartan motyogtam: „Nem értem... én csak azt mondtam... azt akartam mondani, hogy ez fantasztikus... de ha meg akartok verni, vagy meg akartok velem verekedni: állok elébe... csak egyenként gyertek..."
Mellettem három-négy óriás összevigyorgott; késüket megvillantották a tompa fényben, de nem bántottak. Önelégült arccal elfordultak és faképnél hagytak.
Magamra maradtam. Még kopárabb tájra jutottam: szürke homok, grafitsziklák. Egy kis piros gumilabda pattant elém, és a meredek úton lefelé gurult. Utánarohantam, de egy dzsip jelent meg, és nagy robajjal vágtatott végig a vájt úton. A homokfalba lapultam. A labdáról le kellett mondanom. Baktattam fölfelé. Ekkor egy lufi jelent meg: nagy rózsaszín hólyag. Lassan pattogva jött föntről. Ezt sikerült elkapnom. Egy simább, nyugodtabb helyre értem. Körülnéztem. Kié lehet a lufi? Hol vannak a gyerekek?
Csak három kopár fenyő állt a kopár domboldalon.
A buszpályaudvar takarítója: borostás arcú, szemüveges cigány, poros kék köpenyben. Sepreget. Közben összecsippenti a büfé bádogpultján kint hagyott kávéscsészéket, poharakat, és beadja a büfésnőnek.
- Ezt már röstelli... visszaadni... a bunkó parasztja mondja rezdületlen arccal, és söpröget tovább. A sárga hajú büfésnő helyeslően bólint, és piros kezeivel a mosogatóba teszi az edényeket.
Sásdon felszállt a buszra egy részeg. Ordibált, randalírozott, fülsiketítő, kásás habratyolásával fizikai fájdalmat okozott. Amikor leszálltam a buszról, szédültem, és a hányinger kerülgetett.
Otthon már mindenki aludt. Ez így természetes. Tíz óra után - általában - már minden normális ember alszik. Mégis különös kettősség van bennem. Egyfelől: örülök, hogy ilyen édesdeden alszik a családom; másfelől: mégiscsak rossz, hogy amikor hazajövök, már senki sincs ébren.
Azaz mégis: Morzsa kutyám körülugrál; Micu néha felsír, egyre fakóbb hangon, egyre dallamtalanabbul. Odamegyek a vackához, megsimogatom lassan elfogyó testét. Egy hete hordjuk állatorvoshoz, injekciókat kap, infúziót; nincs sok
remény, de két nappal ezelőtt még dorombolt, ha megsimogattam. Teát főzök, csipetnyi sót teszek bele; néhány cseppet sikerül oldalt a szájába csepegtetnem.
Bemegyek a szobámba, aludni próbálok. Nem megy. És most eunoctin sincs itthon. Hallgatom az ingaóra részvétlen ketyegését, öreg macskám rekedt, szinte emberi hangját, amint újra és újra belekiált a csendbe, egyre ritkábban és egyre tompábban, de mindig váratlanul és egyre sokkolóbban.
Tehetetlen vagyok; sírni sem tudok.
Néha úgy érzem: már bediliztem. Megfogalmazhatatlan állapot. Mérhetetlen tompaság, zsibbadtság, mégis remegés az idegekben, az izmokban, és mintha minden néhány centivel, néhány hanggal eltolódott volna. Igen: ilyenkor fals lesz a világ. Mintha rendkívül tehetségtelen, harmadrendű kóristaördög énekelné az élet dalát. Vagy ez a tehetségtelen ördög a halál? Vagy a halál közelsége az élet fals szólama?
Egész éjjel nem aludtam. Az álom valósága helyett a valóság borzalma.
Micu reggel már néma volt és mozdulatlan. Én visszautaztam Pécsre.
Lélekölő, említésre sem érdemes próbák. Mit mondhatnék? Mihez hasonlíthatnám? Mocsár? Nem, az túl nagy. Sötétség? Az túl markáns. Valami se színe, se bűze, nyúlós hazugság, valami szennyes kis tócsa. Hát ez lett húsz ével ezelőtti álmaimból.
Reménykedtem abban, hogy aludni tudok. Hogy idejében aludni tudok. Hiszen ez az egyhetes agónia... Micu agóniája és hősies kimúlása. Csodáltam őt. Mennyi szépség, formaérzék, gondolat, élni akarás és meghalni tudás volt csendes, szelíd szenvedésében.
Tévénézésbe menekültem. Felváltva: az 1-es adón a huszadik század zanzásított véres-ostoba-infantilis-infernális történelme, és a 2-esen a téli olimpia. Síelők, szánkózók, hokisok szkafanderben, képtelen formájú és színű öltözékekben, győzelemre éhesen... Győzelemre éhesen itt is, ott is; és bukások itt is, ott is, nagyban is, kicsiben is... Lucskos sárban és tiszta hóban...
Még egy pohár vörösbort is ittam, még olvastam is; a fűtést hol kikapcsoltam, hol bekapcsoltam... de aludni nem tudtam. Egy óra után öt perccel fürödni indultam. Félórát lebegtem a forró vízben...
És fürdés után, éjjel háromnegyed kettőkor mit csinálok? A szoba két szemközti falán két sötét kép téglalap alakú blondelkeretben. Két sötét olajfestmény. Eddig csak ennyit tudtam róluk. Most felgyújtottam minden villanyt, feltettem a szemüvegemet, és egészen közel mentem hozzájuk. Még az ágyra is felálltam, hogy jobban szemügyre vegyem az egyiket.
Indigó-, kátrány- és rohadtzöld színek. Itt-ott sápadtokker, fakóbarna. A vászon hepehupás (nyilván a nagy melegtől és szárazságtól meg a szakszerűtlen felfeszítéstől), a festék felhordása, az ecsetkezelés görcsös, bizonytalan, mégis van benne valami elragadó (legalábbis megragadó vagy megható), mert álomszerű.
Mocsaras vidéken zord nádas és mogorva fák közé bújtatva két házikó. Két sötét kis házikó. De bent mintha égne valami: az ablakok terrakották. Tűz, gyertya, mécses, petróleumlámpa? És vannak-e bent? És kik vannak? Vagy fölgyulladt a ház, és hamarosan leég? A házak előtti lápon hatalmas korhadó farönk.
A másik képet leakasztom a falról, letörölgetem keretéről a port; egészen közelről nézem.
Ugyanazok a színek, ugyanaz a táj, csak annak egy másik része. Híd. Nem is híd: móló. Kis fakorlátos deszkaépítmény, ami levisz a vízhez. Lehet, hogy nem is láp? Tó lenne? De kátrányszínű és rácsorgó döglöttsárga. És az égi világítótest (valószínűleg a hold) szintén ez a klorocid- vagy tetránkenőcssárga. A láp (vagy tó) partján liget. Itt és most ez is rémséges. De a valóságban, vagyis egy másik álomban ez még szép is lehet.
Napsütéses, tavaszias idő. A melankóliában van szépség, de örülni már nem tudok. Béke és csend van bennem. Jó sétálni egy szép város ódon utcáin, langyos, napsütéses időben, de érzem: bármelyik pillanatban elsírhatom magam. Mindig vagy majdnem mindig - rosszat lépek. Hát most nem lépek. Várok. Mire? Természetesen: csodára. De legalábbis valami jelre.
Add meg, Uram, a jelek olvasásának és megértésének a képességét!
Néha iszonyú félelem és szédülés fog el. Ez a hitetlenség jele? Aki hisz, az ezt sohasem érzi? Ezt a fizikai rosszulléttel járó talajtalanságot és bizonytalanságot, a „mi lesz?" kétségbeejtő rejtvényét? Holott tudjuk: „Ne gondolj a holnapi nappal..."; „Nézd az ég madarait..."; és mégis, amikor ez nincs mélyen belénk ivódva: szédülés jön ránk, fizikai rosszullét.
Az órásnál még ketyegnek az órák. Ez is valami ebben az elkvarcosodott világban. Az idős mester beállította az órámat, mert a mutatók aszinkronban jártak.
- A II. világháború alatt születtem... Tudom, te is, de várjál, hadd mondjam végig, amit akarok... rövid lesz. Pont ez a lényege - mondta író ismerősöm az ajtófélfának támaszkodva. - Hétéves voltam, amikor elhurcoltak bennünket. Anyám öngyilkos lett. Amikor kiszabadultunk, apám inni kezdett. Garázdaságért lecsukták. Öcsém intézetbe került, húgom nevelőszülőkhöz. Engem süket nagynéném magához vett. Apámat 56-ban agyonlőtték. Folytathatnám az öcsém, a húgom sorsával, nagynéném agyér-elmeszesedésével, az én két elrontott házasságommal... Mondom: folytathatnám, de minek... Persze te mindezt tudod, tán unod is egy kicsit; de aki most hallja először, annak sem érdekes... Túl tömény! Ha meg részletezném, még unalmasabb lenne. Ilyesmikről nem érdemes írni. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kikapcsolom a tévét, ha a világháborúról vagy elrontott házasságokról szóló filmet vetítenek; becsukom a könyvet, ha valaki a családi élet gyötrelmeiről nyavalyog benne... - Szenvedéllyel beszélt. Sokszor tapasztaltam már, hogy szépen terített asztal mellett üldögélve csak hallgattunk; aztán a küszöbön vagy a kapuban ácsorogva nem tudtuk abbahagyni a beszélgetést. Kifőtt a kávé. Csészékbe töltöttem.
- Szerintem lényegtelen a sztori - folytatta -, a sztorikat mindenki látja, mindenki átélte vagy átéli... az emberek a belső folyamatokra kíváncsiak... Hogy ráismerjenek önmagukra, saját küszködésükre, és felkiáltsanak: ez az!, csak én nem tudtam ilyen pontosan megfogalmazni. Ha érzed a közlés fontosságát, ha érzed, hogy valaki megosztja veled azt, ami őt abban a pillanatban a legjobban izgatja, akkor leköt a dolog. Pedig lehet, hogy semmi „nagy" eseményt nem ír le. Lehet, hogy nincs is esemény... vagy van, de szinte észrevétlen... - A kávéscsészét kézbe vette, de nem ült le. Továbbra is az ajtófélfát támasztotta. Beszéd közben néha kinézett az ablakon, és ilyenkor hirtelen abbahagyta mondókáját, szája kicsit tátva maradt, aztán ugyanolyan váratlanul, ahogy abbahagyta, folytatta: - Nézd, lehet, hogy én nem is vagyok író, mert nem tudok sokat, és nem tudok színesen írni... Néha úgy érzem: semmit sem tettem... elkótyavetyéltem az életemet...
- Lényegtelen, hogy minek titulálod magad, vagy mások minek titulálnak... Ha valami kikívánkozik belőled: írd le, és ne törődj a következményeivel... Korunk meddő... A „nagy művek" gyanúsak. S ha az ember életének fennmaradnak apró - néha talán érdekes, néha talán tanulságos, de mindenképpen őszinte - dokumentumai, az már tett... Meg életben maradni... az is tett... méghozzá komoly... Meg aztán, nemcsak a lángoló vörös meg a koromfekete szín... szín a szürke is... a fehérben oldódó halványzöld meg halványkék... nézd meg Tóth Menyhért képeit...
- Igaz! - csapott rá. Ivott a kávéjából, és megint kinézett az ablakon. Valami rendkívülit láthatott, mert egyszerre megváltozott a tekintete: a vibráló, zaklatott csillogást valamitompa fényű szelídség váltotta fel. Én háttal ültem az ablaknak, így meg kellett fordulnom, hogy lássam: egy feketerigó ugrált a hersegő fűben.

Álmomban halottakat faggattam, hogy miről lehet észrevenni, ha az ember már nem él. Volt köztük olyan is, akit élve temettek el, de még az is úgy nyilatkozott, hogy semmi különös. És mind halálnyugodtak voltak és halálderűsek.
Hatkor már a boltban voltam. Tejet, kávét, mákos süteményt vettem. A nejlonzacskót elejtettem, mert leszakadt a füle: a poharas tej műanyag pohárkája szétrepedt, a tej kifolyt, a kávé kiszóródott. A kifolyt tejet feltöröltem, újra a boltba mentem, új tejet vettem, azt bögrébe öntöttem. Tele volt apró fekete pöttyökkel. Leszűrtem. Még mindig maradt rajta; túlságosan porózusra darálta a daráló a kávét. Kiskanállal lemeregettem. Közben kifőtt a kávé, a kettőt összeöntöttem, cukrot tettem bele. Az egészet kistányérra helyeztem, mellé - a kifolyt tejtől kissé átázott - mákos süteményt, és bevittem a szobába. Az asztalra kiterítettem az Élet és Irodalmat; hozzáfoghattam a reggelizéshez. Hiába: mindennek meg kell adni a módját.
Egész nap készülök.
Aztán éjfélkor magamra maradok, de ilyenkor már csak térdre bukni tudok.
Nagy víz, nagy hidak. Nem folyó; állóvíz. Tó vagy tenger. Rajta átvonuló, tekergő hidak; monumentális vastraverzek. A hídrendszer végén - sejtett - sziget. Évente megvizsgálják a hidakat, hogy statikailag megfelelők-e. Mindig megfelelőnek találják: jól megszerkesztett, stabil.
A híd felé úszom.
Itthon. Teafőzés. Besüt a nap a konyhába. Egy pohárban virágcsokor. Két értelmi fogyatékos fiú árulta a Konzum Áruház előtt.
A fény. Kezemben a csésze. Minden olyan törékeny. Kora reggel. Tündérhangon szól a fülemüle, sárgarigó dalol az eperfa ágán. Virág a pohárban.
Állok a konyha közepén kezemben a csészével, és sírnom kell.
A tribün alatt tiltott, titkos iratok halmazai, röpcédulák. Onnan kell majd kihozni és széthordani a társaimnak. Én a tribünön ülök, és figyelem a manézs műsorát. De érzem: engem is figyelnek. Nem sokat töprenghetek ezen: akcióba kell lépnem, itt az idő. Felugrok, rohangálok fel s alá a padokon, a lépcsőkön; önálló produkcióba kezdek, hogy magamra tereljem a figyelmet. És sikerül! Felugrálnak, tapsolnak, nevetnek; általános zűr- és hangzavar. Társaimra gondolok: talán ennyi elég lesz. Éppen abba akarom hagyni kétségbeesett, átlátszó handabandázásomat, amikor gépfegyversorozat dördül, és fejel lefelé lógva fennakadok az egyik korláton.
Csendben figyelem, hogy ér véget az élet. Meg akarom lesni a nagy pillanatot. Kérdezgetem magamtól: na, élsz még?, vagy már vége?

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf