Botz Domonkos: Vadászat

Már november vége felé járt az idő. A kopaszodó fákkal, itt-ott még tarkálló bozótosokkal teli néma hegyoldalra rátelepedett a köd, melyből lassan kezdett kirajzolódni egy nehézkesen haladó, robosztus testalkatú ember körvonala, és ahogy közeledett a szerpentin felé, úgy lett egyre élesebb és élesebb. Mielőtt elérte volna a keskeny hegyi utat, az egyik bozótos mellett leguggolt, környezetét pásztázta és újra megindult, de már a közeli földút felé. Betette az ott parkoló kisteherautó utaskabinjába a távcsöves puskáját és visszafordult a bozótos felé, ahonnan percekkel később egy sebtében kibelezett, fiatal szarvassal tért vissza. Hosszú időbe telt, mire a platóra feltuszkolta az állat tetemét. Egy pillanatra még belenézett a szarvas nyitva lévő, lassan opálosba forduló szemébe, majd egy sátorlaphoz hasonlatos alkalmatossággal gondosan betakarta, aztán beszállt a kocsiba és óvatos kormánymozdulatokkal kifarolt az országútra. Egy darabig még hangosan kopogtak a kerékről leváló, az alvázra felverődő sárdarabkák, aztán már csak a motor halk zúgása töltötte be az utasteret.

     Nem akarta magára felhívni a figyelmet, az útburkolat is nedves volt, így aztán a megengedett sebességgel haladt lefelé a kátyúkkal teli, kanyargós szerpentinen, gyomrában a rapsicolással együtt járó szokásos görccsel, mert mindig tartott tőle, hogy egy közúti ellenőrzésen megbukik, és az ilyenkor szokásos tortúrákon túl, még pénze sem lenne a bírságot kifizetni.   

     Nem is értette, miért mondják azt, hogy a vadászat „nemes sport”. Már mi lenne ebben a sport? Milyen esélye van egy nyomorult állatnak, ha bekerül a puska távcsövének szálkeresztjébe? És nem utolsó sorban, mi ebben a „nemes”? Persze ezek a gondolatok nyilván nem fordulnak meg a vadászok fejében, amikor egy kupica pálinka elfogyasztása után helyet foglalnak a magaslesen. Ami pedig a vadászat "etikáját" illeti, nos, ahhoz minden bizonnyal ezeknek a nemes jószágoknak is lenne pár keresetlen szavuk.

     Mindig dolgozott benne valami szégyenérzet, valahányszor meghúzta a fegyver elsütőbillentyűjét, de tudta, érezte, ez most utoljára történt meg vele, már nem megy tovább. Lehet, hogy ez másoknak „sport” volt, de számára a megélhetést, családjának a túlélést jelentette, míg a panzió tulajdonosának és a vendéglősnek, akiknek leszállította ezeket a nemes jószágokat, a meggazdagodást hozta.    

     Az egyik kanyarulat után, a buszmegállóban egy, negyvenes éveiben járó asszony integetett neki. Lehúzódott az útról és megállt.

     – Jó napot kívánok! Elvinne egy darabon? Rossz helyen szálltam le a buszról és gondolom, még elég messze van a falu. Innen csak egy tanyára vezet be az út. Azt sem tudom, mikor jön a következő busz, mert lekaparták a menetrendet a tábláról – mondta kissé zavartan.  

     – Jöjjön, szálljon be – mondta Zoltán, és elpakolta az anyósülésen lévő holmijait, félig elfogyasztott reggelijének maradékát.

     – Látom, vadászni volt – csusszant ki az asszony száján a mondat, ami Zoltánt kicsit megzavarta. Mindjárt megbánta, hogy megállt az asszonynak. Úgy érezte, lelepleződött.

     – Miből gondolja?

     – Véres a plató hátulja.

     – Maga is szokott vadászni? – kérdezett vissza Zoltán, de ahogy kiejtette száján a szavakat, már tudta, ostobaságokat mondott. Már hogy vadászhatna egy puccos, városi külsejű asszonyság?

     – Igen, de jobbára csak márkás cuccokra vadászok – mondta nevetve. Egyébként meg vegetáriánus vagyok, képtelen lennék húst enni. Nem menne le a torkomon. Ne értse félre, nem akarom megbántani, de egyszerűen nem értem, hogy képesek az emberek a védekezésre képtelen állatokat legyilkolni

     – Nem egyszerű erre válaszolni. Mindenki másért mászik fel a magaslesre. Vannak, akiknek mindez csak „szórakozás”, unaloműzés, vagy egyfajta társasági összejövetel. Nekem és a családomnak a megélhetésünk múlik rajta. Számomra nem jelent semmiféle kielégülést, amikor elejtek egy nemes vadat. Még kimondani is szörnyű, de én csak a számláim fedezetét látom benne. Legalábbis eddig így volt, de már egyre nehezebben teszem meg. Minden porcikám tiltakozik ellene. Én végzem a piszkos munkát, kockáztatok, mások meg a pénztárcájukat tömik vele, mert már semmi sem elég.

     – Minden bizonnyal jövedelmező üzlet, hiszen másképp nem csinálná.

     – Nem szeretek pénzről beszélni, de higgye el, én ebből sosem fogok meggazdagodni. Ahogy mondtam, számomra és a családomnak ez csak a napi megélhetést jelenti. Vagy jelentette, mert azt hiszem, ez volt az utolsó vadászatom. Nem tudom megmagyarázni, de egy ideje már rossz érzések dolgoznak bennem, valahányszor puskát veszek a kezembe. De evezzünk békésebb vizekre! Nem akarok tolakodni, de mi célból jött ide a faluba? Csak azért kérdezem, mert október végétől már nem járnak erre turisták.

     – Könyvelő vagyok, egyedül élek és miután a munkám otthonról is végezhető, arra gondoltam, veszek a környéken valami takaros kis házat.

     – Ha otthonról is végezheti a munkáját, akkor szerencsés, mert itt a környéken sehol nincs munkalehetőség. Részben ennek hiányában elöregedett a falu, a fiatalok elvándoroltak. Persze, akik itt élnek, jobb körülményeket is teremthetnének maguknak, hiszen az erdő rengeteg gombát ad, annak pedig elég magas az ára a városban, de ki kell mondanom, még arra is lusták, hogy leszedjék. Inkább vegetálnak a szűkös nyugdíjukból. Sajnos ez sokaknál még a portákon is meglátszik. Persze van néhány eladó ház, de a kert, az udvar mindenütt gondozatlan.

     – Istennek hála, még bírom a munkát. Az utóbbi években magamra maradtam mindennel, így sok dologhoz értek, rendbe tudok tenni mindent magam körül – mondta az asszony, aztán egy kis időre csend telepedett az utaskabinra.

     – Nézze csak, nézze! Ott jobboldalon, egy óra irányban egy egerészölyv lebeg – törte meg a csendet Zoltán. – Itt lakhat valahol a tölgyesben.

     – Maga, mint erdőt járó ember, ismeri a madarakat?

     – Nem, nem mindegyiket ismerem, de néhánnyal már telefonszámot is cseréltem – mondta rezzenéstelen arccal, le sem véve tekintetét az útról. 

     Az asszony elnevette magát, tetszett neki a férfi fanyar humora. Először ült ki egy kis derű az arcára. Közben kezdett elmaradni mellettük az erdő, és ahogy közeledtek a faluhoz, már láthatóvá váltak a valamikor piros, esőáztatta háztetők.

     – Nekem jó lenne itt a falu elején, szeretnék egy kicsit sétálni, beszélgetni az emberekkel, végig nézni a települést. Megköszönöm, ha megállna ott, annál a sárga háznál.

     – Itt sétálhat eleget, de nem hiszem, hogy bárkivel is beszélgetni tudna. Három hete volt nyugdíj, már nem nagyon van pénze az embereknek, hétvége is van, ilyenkor ritkán hagyják el a portájaikat a népek. Lassan már a templom is kong az ürességtől. Nézze, nem akarom lebeszélni a házvásárlásról, de gondolja át, mert itt nincs semmi. Se posta, sem orvosi rendelő, csak egy kocsma és egy kis bolt van, ott is minden a duplájába kerül. Ha bármit is venni akar, akkor be kell utazni a városba, az meg kocsi nélkül nehéz.

      – Van autóm, azzal nincs gond. Hétvége van, a fiam ilyenkor rendszerint elkuncsorogja, hogy imponáljon a barátnőjének. Nem is tudom, hogy a kislány a fiamat szereti-e, vagy az autómat.

     Zoltán lassított, lehúzódott az útról és az ilyenkor szokásos udvariaskodást követően elköszönt az asszonytól. Egy darabig még nézte a visszapillantó tükörből, aztán lassan végig gurult a falun és kihajtott a hazafele vezető útra.

     Bár házasember volt, és nem az a csapodár fajta, mindig is elutasította a szabad szerelem filozófiáját, mégis, egy kis időre rátelepedett az asszonyka a gondolataira. Szép volt az arca, az alakja, a ringó járása, nem is értette, hogy lehet, hogy egyedül él. Maga sem tudta miért, de jó érzéssel töltötte el annak gondolata, hogy itt fog letelepedni, élni a közelében. A hetérák korában semmi esélye sem lett volna, de nagyot fordult a világ, és most, mintha csak az ősidők óta belénk kódolt vadászösztönök kezdtek volna éledezni benne. Ennek felismerése pedig egy kicsit megijesztette.   

     A meredek lejtőn kezdett begyorsulni a kocsi, a kanyarhoz közeledve fékeznie kellett, de már elkésett vele. Egy idősebb, hatalmas testű szarvasbika rontott ki az útra a bozótosból.

     Iszonyatos erejű volt az ütközés. Az állat feje, hatalmas agancsa szinte felnyársalta a vezetőfülkét. Egy pillanatra ember és állat tekintete még találkozott, aztán mindkettejük számára elsötétült a világ. A kocsi kisodródott a még mindig nedves aszfalton, és az út melletti árokba borult. Elhalt a motor zaja és csak a kerekek pörögtek még egy darabig, nyikordultak meg fémesen. Aztán a környékre rátelepedett a csend.  

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf