Édes Anna: A sors sorszáma

Reggel fél nyolc van.

    – Kialudtad a krumplit a földből – mondaná nagyanyám.

    Nyújtózkodom, aztán bekapcsolom a tévét, és imádom, hogy nem csörög az óra. Kis idő múlva felkelek. Ülök a forró kávém mellett, hagyom, hogy gondolataim szabadon csavarogjanak. Bevillan az édes, morcos fejed. Tudom, hogy úton vagy, kapsz egy virtuális puszit. Még ma postára kell mennem. Utána boltba, délután jön két barátom, sütök nekik valami finomat. Na, összeterelem szétszéledt gondolataimat, ruhákat keresgélek a szekrényben, aztán indulok fürödni. Közben hallom, hogy a tévében valaki azt mondja: Mengele 1945. januárjában, kutatási eredményeivel együtt hagyta el a tábort. Soha nem került bíróság elé. Megáll a kezem, félbemarad a mozdulat. Hirtelen eszembe jut egy kedves, halk szavú, idős asszony, akivel a kórházban találkoztam. Amikor mosolygott, a szemében akkor is valami múlhatatlan szomorúság bujkált. Az első vérvételkor nem lehetett megtalálni a vénáját.

    – Kérem a másik karját Magdi néni – mosolyogtam rá, nem kínozom, ha a másik jó.

    Lesütötte a szemét, borzasztó lassan felém nyújtotta bal karját. Hitetlenkedve, döbbenten néztem. Egy számsor, ezt Auschwitzban tetoválták a rabok alkarjára. Félve fürkészte az arcomat. Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, mitől fél. Aztán megerősített.

    – Maga is büdös zsidónak tart, nővérke? – Ez szíven ütött.

    – Remélem, ezt nem tetszik komolyan gondolni – simogattam meg a kezét. Hálásan nézett rám.

    – Ugye, sok atrocitás érte?

    Nem válaszolt, lehajtotta a fejét. Levettem a vért, nem jellemző rám, hogy zavarban vagyok, de feszengtem. Eszembe jutottak az Auschwitzról olvasott könyvek, az iszonyatos képek, csontsovány emberek, gyerekek halott szeme. Emberi testek egymás hegyén-hátán a „zuhanyozóban”, ahol a Zyklon- B gáz kivégezte a gyanútlan áldozatokat. Megdöbbentő volt ilyen közelről látni valakit, aki túlélte az emberi faj legszörnyűbb cselekedetét. Még beszéltünk semmitmondó dolgokról, aztán kimentem. Néhány nap múlva éjszakai műszak, már majdnem két óra volt, amikor belevijjogott a nővérhívó az álmos csöndbe. Folyamatosan, kétségbeesetten szólt. Futottam a kórteremhez, már láttam is, mi a baj. Magdi néni sírt, kiabált, vékony kis karjaival hadonászott. A másik ágyon a rémült beteg még mindig a csengőt nyomta. Gyorsan elvettem tőle, odaléptem Magdi nénihez. Határozott mozdulatokkal ébresztgettem. Ütötte a karomat, aztán hirtelen csend lett. Szemeiben leírhatatlan rémület. Már teljesen magához tért. Adtam neki egy kis teát. Mohón ivott, aztán váratlanul beszélni kezdett.

    – Ne haragudjon, nővérke, tudja, a kórház, a fehér köpenyek, az injekciók. Nem nézek vissza, szinte soha, de az álmaim felett nincs hatalmam.

    – Mit tetszett álmodni? – tettem fel kissé félve a kérdést. Meglepődtem, amikor megszólalt.

    – Fiatal lány voltam, amikor Auschwitzban leparancsoltak a vagonokból minket. A szelektálást dr. Mengele végezte. Operaáriákat fütyörészve küldte halálba az öregeket, betegeket, munkaképteleneket. Én élve maradhattam, azt gondoltam, azért, mert fiatal vagyok, tudok dolgozni. Ez részben igaz is volt, de később kiderült, sok fiatalabb nővel együtt csak egy nagy terv része vagyok. Eltelt egy fél év, amikor vagy harmincunkat a kórházrészlegbe parancsoltak. Utólag már tudom, „szerencsém” volt. Ebben a részlegben a meddőséget okozó szerek kikísérletezése folyt. A nagy náci terv része – a zsidó, cigány és a nem tisztafajú árja nők sterilizálása – dr. Carl Clauberg feladata volt. Ezt a nevet soha nem felejtem el. Lassan kiszivárogtak a hírek, mi is megtudtuk, mit műveltek a nőkkel. Emberi lény ilyesmit nem tesz egy másik emberrel! Clauberg maró folyadékokkal akarta elzárni a petevezetéket, vagy kioperálta a nők méhét, altatás, érzéstelenítés nélkül, iszonyatos fájdalmat okozva. Mi, a „szerencsések”, csak „vitamininjekciókat” kaptunk. Minden hónapban, amikor eljött a menses ideje, fetrengtünk az elképzelhetetlen fájdalomtól. Végül terméketlenek lettünk.

    Magdi néni elhallgatott, én pedig nem tudtam megszólalni. A végtelen részvét, a fájdalom, a düh egyvelege megnémított. Mellé ültem, átöleltem. Nem kellettek szavak. Mindketten éreztük a másik remegését. Sokáig így maradtunk, aztán lefektettem, betakartam. Hetekig kísértett a történelem, amely nekem csak a múlt, de a túlélőknek a pokol valósága volt.

    Számomra érthetetlen a holokauszt tagadása. Pontos adatok nincsenek, de öt-hat millióra becsülik az áldozatok számát. Ennyi ember halálát tagadni éppen olyan bűn számomra, mint végrehajtani ezt a kegyetlen emberirtást. Visszatérnek gondolataim a jelenbe. Ma mégsem megyek sehova. Lemondom a barátaimat, nem lennék jó társaság.