Csernák Árpád: Társasjátékok

    Appel    

    Hatalmas zárt térségben álltunk. Innen ki lehetett jutni meg beljebb lehetett jutni; az egyik ajtón át a gyakorlótérre, a másikon a fürdőbe. Két rozsdás lengőajtó. Amikor meglendültek; kétes értelmű jelenetek töredékei villantak fel kintről is, bentről is. A terem ablaktalan betonfalakból és sötétszürke cementpadlóból állt. Vizesek voltak a falak és vizes volt a padló is. Itt-ott vér és olajfoltok. Néhány csupaszon alácsüngő villanykörte világított.

    Sokan voltunk; férfiak, nők, gyerekek és öregek. Az őrmester fel-alá járkált és üvöltött. Apám vállára dobott véres zubbonyban állt félig a fal felé fordulva. Fiam is a tömegben. Felüvöltöttem: Ne akarjatok katonák lenni! - Ahogy kimondtam; tudtam, hogy semmi értelme. Azt is tudtam; sorsom egyszer s mindenkorra megpecsételődött. Csak egy ütést éreztem a nyakamon, egy rúgást az ágyékomban, és tudtam, hogy mit kell tennem; kezemet föltartottam és a fal felé fordultam. Az őrmester hangja mézes-mázosra váltott. A fiamhoz beszélt: "Ha idejössz és adsz egy puszit; teljes fölszerelést kapsz. Sisakot, géppuskát, pisztolyt, pisztolytáskát..., mindent."

    Csak magamban rimánkodtam: "Ne! Ne tedd meg! Kicsi fiam, ne tedd meg!"    

     

    A próba    

    Véget ért a háború. Színházat akartunk csinálni. Pipaszár lábunkon rongyos nadrág. Játszani akartunk. A rendező kiszemelt egy házat. Nem is volt ház, csak por-kupacok, törött-zúzott téglarakások. Nagy összevisszaság: civilek, profik, amatőrök rohangáltak: "A legtökéletesebb szereposztást kell kihozni!"

    Próbáltunk. Meghallottam a végszót. Ezt kellett mondanom: "Csak elhiggyék, hogy mi is törökök vagyunk!" - Suttogva megkérdeztem: "Jó szöveget mondtam? Törökök?" - Kollégám tanácstalanul fölhúzta a vállát, de az arca úgy mosolygott a rendező felé, mint aki mindennel tisztában van.

    Véget ért a próba. A romok alól előkerült lepattogzott zománcú kályha roncsaiból ráismertem: ez a mi házunk volt. A műszak téglákat hordott, én kezdtem összeszedni a szétszóródott üveggolyókat.    

     

    A csomag    

    Kilépek az utcára. A szemközti bolt előtt sorban állnak. Rokkant ember tolókocsiban, kopott munkásruhában, otromba bakancsokkal a lábán, taplószín merev arccal. Vak, folyik az orra és néha vért köp. Mellette áll a felesége; agyagtálat tart elé, de nem rá, hanem a semmibe néz. Mindketten magasak, csontosak; arcuk megnyúlt, kimerült. Velük szemben ül kamaszodó kölykük a bolt csorba lépcsőjén. Szintén mozdulatlan; pattanásos, csúnya égimeszelő, de arcán némi elmerengő értelem. Nézi a szüleit, s én nézem őket.

    A színháztól távoli, attól elkülönülő "kinti" világból a színházba tartottam. Úgy osontam a falak mentén, mintha háború lett volna, mintha börtönből vagy munkatáborból szöktem volna. Fontos csomagot vittem színész társaimnak.

    Amikor beléptem a füstszínű posztóval kitapétázott próbaterembe, ott felhőtlen kedélyesség uralkodott. A színészek nevetgéltek, emelgették a lábaikat, skáláztak... A rendező meglátott, fejedelmi gesztussal csendre intette őket és azt mondta:

    - Itt egy csuromvizes hírnök.

    - Ne csak úgy...; Valamiért! - Ennyit tudtam kinyögni, s utána összeestem. Fölémhajoltak, értetlenül néztek egymásra, aztán kivittek a levegőre.

    A színház udvarán tértem magamhoz. Loholva jött az ügyelő, hogy siessek; megkezdődött az előadás. Rohanás az öltözőbe; ledobálom magamról a ruháimat, kapkodva fölveszem a jelmezt, kevés fehér festéket kenek az arcomra, hogy elfedjem lázamat és a szennyet; rohanok a színpadra, de már elhangzott a végszó. Mindenki tanácstalanul feszeng, számonkérő csend, csetlekbotlok, nem emlékszem a szövegre; saját szavaimmal próbálom elmondani a szerepem tartalmát; zavarnak a reflektorok, a sok puffadt arc, dülledt szem; nem értem mit keresek ott; a festék alatt ég a pofámon a bőr...

    Romos színházépületben, üres nézőtéren találom magam. Egyedül ülök ott; kabátom bal szárnya alatt a csomagot szorongatom.    

     

    Gödrök    

    Kocsival megyünk. Váratlanul több méter átmérőjű gödröket pillantok meg. Az első kettőt gondolkodás nélkül, lendületből átugratom. A harmadikhoz közeledve elbizonytalanodom: Hátha nagyobb, mint az előző kettő! - Éles fékcsikorgás; megállunk. Ott állunk két gödör között egy gödörben. Mert - mint kiderült - ahol hajtottunk az is gödör, csak jóval nagyobb. A gödör szélén több méter magasan vasúti töltés; "Menjünk tovább vonattal!"

    Felkapaszkodom a töltésre. Állomás sehol. Gyorsvonat közeledik. A sínek és a töltés széle között néhány centi. Kinyújtom a karom; integetek. Az orrom előtt robog el a vonat. Csak hanyatt dőlhetek. Merev derékkal dőlök hátra. A vonat zaját túlkiabálva üvöltöm: Kapjatok el! - Elkapnak.

    Elindulok gyalog, visszafelé, a gödrökön át. Loholok a kánikulában, keresztül-kasul az ismeretlen kisvároson. Semmi megoldás. Csodálkozó, unott arcok: "Mit keres itt ez az őrült?" Már mennék vissza, de eltévedek. Hatalmas, kongó helyiségbe érek. Valaki felvilágosít: merre vannak a gödrök, és hogy mind egyforma. "Ha kettőt átvitt, miért nem viszi át a többit is?" - kérdezi a hangár rakodómunkása rágógumit rágva, mázsás bálákat emelgetve. "A lendület, tudja, vesztettem a lendületből..." - próbálom magyarázni.

    A hátsó kijáraton át, keskeny lépcsőn fák és virágok közé érek. Magánterület. Félek, hogy rámszólnak, és bekövetkezik, amitől félek. Üvöltöző középkorú férfi közeledik felém vasvillával. A nyomában jajveszékelő asszonya. Térdenállva könyörgök: "Nem akarok semmi rosszat, csak a kocsihoz akarok visszajutni..., a gödrökhöz...!" - Gyanakvó mustra. - "Én is keresztény vagyok!" - Nehezen oldódó tekintet, halvány mosoly: "Miért nem ezzel kezdte?" Eligazítanak.

    Futok a kocsihoz. Tudom, nincs más megoldás: gáz, és gyerünk neki a szakadéknak.    

     

    A hivatal    

    Színész társaimmal elmentünk a felsőbb szervekhez, hogy elmondjuk észrevételeinket, problémáinkat.

    A tanácsteremben több hivatalos személy ült, a főnökük pedig állt, és fakó hangon szónokolt:

    - A színház a múlt évben a terv nyolcvan százalékát sem teljesítette! A színészek magatartása nem felel meg városunk kultúrpolitikai irányvonalának, nincs összhangban célkitűzéseinkkel, gátolja programunk eredményes véghezvitelét. Ha így megy tovább, szigorú szankciókat fogunk érvénybe léptetni...

    A társaság valamennyi tagja hallgatott, mint megannyi tök a fűben. A főnök diadalmasan végignézett a vert seregen, hóna alá csapta az előtte heverő dossziét és távozni kívánt. Már az ajtóban volt, amikor észbe kaptam és utána kiáltottam:

    - Mi nem azért jöttünk, hogy a maga prédikációját hallgassuk! - Megfordult, előbb értetlenül pislogott, majd lassú léptekkel visszatért íróasztal-barikádja mögé, és két májfoltos kezét az asztal lapjára téve támadólag előrehajolt.

    - A színészek ötven százaléka éhezik! Erről beszéljünk, ha már a százalékokról van szó! - kiáltottam. - A színészek nyolcvan százaléka elvált, magányos, hontalan! A többiek családjuktól elszakítva, ócska menhelyeken laknak, rosszabb körülmények között, mint a rabok! Egyre több közöttük az öngyilkos, az őrült, a pályába belerokkant, a rákos, az idegbeteg! Erről beszéljünk! A legérzékenyebb emberek és a legkisebb figyelmet sem kapják! Magánéletük semmivel sem megbotránkoztatóbb, mint más átlagemberé, csak azok nincsenek kirakatban! Nem lehet, nem szabad néhány rinocéroszbőrű kultúrkupec alapján véleményt alkotni a színésztársadalomról! Szankciók! Igények! Követelések! De semmi jog! Rabszolgasors! Értik uraim? Rab-szol-ga-sors! - Feszült csend következett.

    - Ennek még lesz folytatása - mondta az osztályvezető rekedten, aztán sarkonfordult és távozott. A kollégák tisztelettel vegyes sajnálkozással néztek rám; szinte búcsúztattak.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf