Csernák Árpád: Körbe-körbe

Levetem a fehér köpenyt, kezet mosok. Érdekes; én mindig kezet mosok, mielőtt elmegyek, pedig ezek nem fertőző betegek. Hiába: megszokás. Esetleg furcsa szokásnak tűnhet, ha valaki erőteljesebben odafigyel. Egy férfi kimegy az ajtón, azután kopogtat rajta. Régi trükk, vicc, dekoncentráció. Ma nyolc új beteg jött, nem súlyosak, három távozott, egy exitált. Ha ez ilyen arányban megy tovább, nem lesz hely számukra. És kinek van helye? Kinek a számára van elég hely? Ezek itt legalább biztonságban vannak: fedél a fejük fölött, tiszta helyiségek, ellátás, kevés munka, munkaterápia, lehetőleg fizikai munka, sport, színjáték. Száztizennégy aktuál neurotikus, ebből kilencvenöt neuraszténia, tizenkilenc neurózis auxietatisz. Hetven pszichoneurotikus, karakterneurotikus, hisztériás, hipochondriás; harmincnégy depressziós; szappan, körömkefe, törülköző, fésű. Őszülök. Ezt mindennap megállapítom: őszülök. Még jó, hogy van, ami tud őszülni. Sokan örülnének ennyi hajnak. Pedig tulajdonképpen olyan mindegy, hogy van-e haja az embernek vagy nincs, és mégis... Hiúság. Negyvennégyben bezzeg nem értünk rá ilyesmivel foglalkozni. Biztos voltam benne, hogy megfagynak a hajgyökereim a nagy orosz télben, térdig érő hóban, de nem, sőt: megerősödtek. Milyen jó volt egy döglött ló lábai közé feküdni. Sláger a relativitás, de igaz: akkor jó volt egy döglött ló hasához bújni, ami még nem hűlt ki teljesen. A ló lábai meredten dél felé mutattak, észak felől fújt a szél, vágta a havat; ott a ló hasánál szélcsend volt és meleg. Jóformán egy hópehely sem esett rám...
Nyakkendő, ingnyak, zakó, kulcs a zsebben, kulcs a kézben, kabát, sapka, mindig utáltam a kalapokat, kulcs fordul a zárban; csempés folyosó, kongó lépések, az én lépteim, ruganyos léptek: jól tartom magam. Csoszogás, a betegek papucsos lábainak a csoszogása; kesztyű, jól bélelt kesztyű, a csuklónál kapoccsal, kis kattanás, csapóajtó, tizenkét lépcső, kapu, esik a hó. Nagy fehér hópelyhek, akárcsak negyvennégyben. Már az tűnik szebbnek. A múlt megszépül, és az ember büszke szenvedéseire: azt is én éltem át, az is én voltam, ilyen szívós gyerek vagyok. Most minden biztonságosabb, olajozottabb, unalmasabb. Már nem vár az ember semmit, de azért tartja magát, ha már él. Ha még él, jobb, ha tartja magát. Kétségbeesett kísérletek, hogy az ember a helyzetén úrrá tudjon lenni. Úrrá kell lennie, az embernek minden helyzeten úrrá kell lenni. Ismételgesd csak, ismételgesd.
    Az ember néha úgy érzi, hogy sikerült egyensúlyát visszanyernie, megkönnyebbül, hogy azután sokkal kínosabban újraélje próbálkozása sikertelenségét. Redukciós mechanizmus. A betegek védekezése. Betegek! „Az elmebetegek csak ritka kiéleződései a normálisok alkati csoportjának." Agresszió, gátlás, apátia, konfliktus, patológiás konfliktus, olyan mindegy. Jó ez, ahogy ropog a hó a talpam alatt, jó, hogy ilyen tiszta az orrjáratom; fagyos a levegő, érzem a jég szagát. Minden reggel jeges vízzel zuhanyozok, a szobám hőmérséklete átlagosan tizennégy-tizennyolc Celsius-fok. Azt mondják: öregszem, rosszul nézek ki, sovány vagyok. Ja kérem, előbb-utóbb mindenki megöregszik, de mindenesetre én még egyelőre jól tartom magam. Még mindig jobb így, soványan, mintha nem kapnék levegőt a hájtól. „Az ideális normális ember csak mesterséges csiszolat, aminőt a természet még nem alkotott, de amelyet megközelíteni mintha minduntalan megkísérelne." Kis körzés a vállizületekkel, úgy, ujjpercek széttárása, mozgatása, összezárása; ropognak az izületek, nagy levegővétel, hétig számolok, kifújom, vörös lehet a képem; vigyázz, öcsi, ne szaladgálj ebben a hóban, a csúszos úttesten. Persze, hadd szaladgáljon: senkinek nem szabad befolyásolnia mások útját. Minden véletlenben törvényszerűség jut kifejezésre. Mindenki menjen, amerre akar, mindenki és minden élje a maga életét. Az erdei út közepéről eldobsz egy szarvasbogarat, hogy el ne tapossák, és lehet, hogy ott éppen egy tócsa van, amibe belefullad. Napóleon hatvan kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, az utolsókban már maga is kereste a halálát, mégsem találtak egymásra. A semmittevés ölte meg, a nyugalom, a biztonság, a kisstílű környezet: kisstílű barátok, kisstílű viták, pedig szép halál a golyó általi halál. Nekem is lett volna módom találkozni vele. Talán jobb is lett volna. Abban az esetben soha nem tudom meg, hogy a házunk helyén bombatölcsér vár és törmelék, és utána összkomfortos magány, biztonságos semmittevés, vegetáció, és most várhatom a halál esetleg sokkal kellemetlenebb formáját. Racionális kiútkeresés, pszichés szkotomaképződés, kielégületlen vágytendencia, szabadságban való korlátozás, reménytelen kísérletek; sárga villamos, tömeg, nem szeretem a tömeget. De hát ennyi beteg számára nincs elég intézet. Tulajdonképpen az egész földgolyó egy nagy Ideg- és Elmegyógyintézet, telezsúfolva reménytelen esetekkel, hiábavaló kísérletekkel, elavult módszerekkel. Az emberiség olyan betegségben szenved, amelyből nem tud kigyógyulni pusztulásáig. Totális megvilágosodásra volna szükség, csodára, megváltásra.
    Telezsúfolt pléhdoboz ez a villamos, köhögő, nyikorgó-csikorgó emberkonzerv. Ha fel akarom emelni a karomat, nem megy; ha odébb akarok menni, közelharcot kell folytatnom; hagyma-, kölni- és izzadságszag fagyott keveréke, a lábujjam megkeményedett és elérzéstelenedett. Miért nincs nekem kocsim? Három évig volt. Azt sem szerettem. Bejártam vele Európát; olyan, mint a nagyvásártelep zárás előtt: piszkos, rendezetlen, ápolatlan; őrületes autóforgalom, tömegek az utcán. Agyonstrapáltam a kocsit, aztán eladtam. Túlságosan leköti az embert. Nagy hozzáértést és odafigyelést követel. Arra viszont egyáltalán nincs szükségem, hogy ápolgassam, fényesítgessem és mutogassam. Igaz: száguldani nagyszerű érzés, széles sztrádákon, kétoldalt minden összeolvad, felgyorsul a véráram, újra érezni a veszély nagyszerűségét, a lét bizonytalanságát, de hát ebből is kiöregszik az ember, és felcseréli a veszélyt a biztonságra, az izgalmakat látszatnyugalomra, és ennek eszközeit, jelen esetben a kocsiját, egyéb mérgekre: alkoholra, nikotinra, koffeinre; lassan ölő mérgek, időlegesen kellemes állapotot idéznek elő, hogy aztán annál nagyobbat zuhanjunk, emberek közé ékelve; egyik a fogát szívja, a másik szipákol, a harmadik krákog, és látszik rajtuk, hogy nem fognak föl az egészből semmit, talán nem is akarnak. Reggel fölkelnek, napközben dolgoznak, este lefekszenek, ha bántják őket, sírnak, ha csiklandozzák őket, nevetnek, ha betegek, megpróbálnak meggyógyulni, mielőtt meghalnak, megpróbálnak élni. Általában várnak valamire vagy valakire, általában hiába, és általában megbolondulnak; van, aki elmegyógyintézetbe kerül, van, aki ezt megússza, és e nélkül hal meg.
    Végállomás. Tolongás. Kérem, szálljon le, én ráérek. Ő is ráér, de nem tudja. Azt hiszi, sietnie kell, azt hiszi, várja valaki vagy valami, pedig valójában ő vár valakire vagy valamire, és amikor rájön, hogy hiába várt, annál rosszabb, és legszívesebben újra elmenne otthonról, aztán mégsem megy el, leül a tévé elé, ül, tulajdonképpen abból sem fog fel semmit, amit hall és lát, nem is erőlködik, fáradt, de hát mégis valami: hangok, kép, fények, mozgás, valaki bejön, valaki beszél, valaki meghal, valakit üldöznek, valaki győz, aztán vége. Ha eddig el nem álmosodott: hírek, aztán alvás, hogy másnap korán fel tudjon kelni, hogy elölről kezdhesse az egészet.
Lyukacsos vaslépcső, aszfalt, érdekes, itt nincs hó, biztosan elsöpörték; aztán két fasor között úttest, középen megyek, mert itt nincs akkora tolongás, és ez zsákutca: nem kell félni a járművektől. Fagyos verebek ezrei. Nyikorogva elkanyarodik a villamos, új áll a helyébe. Örök mozgás, örök körforgás: panta rhei, és mégis, mintha leragadtunk volna, mint a legyek a légyfogó ragacsába. Tovább kéne lépni. Néha a tömegből rám néz egy szempár, néha egyet-kettőt gyorsabban ver a szívem, ismerősnek tűnik egy arc, hova tegyem, hova tegyem, még ötvenhat előtt, igen: kibontott hajjal, nevetve, kipirulva, hógolyózva, egy vibráló alabástromtest fölött, aztán rádöbbenek a valóságra, tévedés, ébredj föl! Hagyjuk a múltat! Fixáció. Tovább kell lépni. Most egy lépcső következik; egy, kettő, három lépcsőfok, hosszú, keskeny lépcső; nyolc, kilenc, tíz; mellette vaskorlát, de nem fogódzkodom, már régen rossz, ha fogódzkodnom kell; huszonhárom, huszonnégy, huszonöt: felértem a vasúti hídra. Éppen most megy át alatta egy 424-es gőzmozdony; pavor anuresis nocturna, súlyos háborús élmények, fogság, koncentrációs tábor, tűzharc, sebesülés, szeretteink elvesztése: avult téma, elég legyen! Keskeny kőjárda, lovas kocsik, teherautók, érdekes: erre kevés személygépkocsi jár. Lenézek a hídról, és egyszerre azt látom, hogy ahol az előbb a gőzmozdony pöfékelt, most egy eltévedt csikó botladozik a sínek között. Hirtelen mozdulattal a korláthoz lépek, hogy lekiáltsak vagy megnézzem: hol tudnék lerohanni. A híd szélén egy pár elárvult, kitaposott bakancs. Ahogy a korláthoz léptem, véletlenül lerúgtam az egyiket. Zavartan nézek körül: szeretném megtudni, kié a bakancs, de a mögöttem lépkedő hórihorgas alak - jelezvén, hogy nem kell olyan nagy ügyet csinálni az egészből - lelöki a másikat is. És valóban megnyugszom; cinkosan összemosolygunk. Állok zavartan, a korlátba kapaszkodva, kicsit szédülök, érzem, amint homlokomon kihűlnek a verejtékcsöppek, inaimban furcsa remegés. Ismét lenézek a sínek közé: a csikónak nyomát sem látom. És a lehullott bakancsokat sem találom. Csak az összevissza cikázó fényes pántok a rozsdaporban. Nem tudom, hogy az egész megtörtént-e. Nem tudom, mi a valóság. Mostanában egyre gyakrabban előfordul velem, hogy hallucinálok. Világos nappal, ébren, a legváratlanabb pillanatokban. A múltkor mentem az utcán, és az egyik kapualjban vérbe fagyott tetemet láttam. Amikor közelebb értem, kiderült, hogy egy fiatal lány holtteste. A falak mentén rohantam tovább, és a következő kapualjban ugyanaz a látvány. És a következőben is... És akkor eszeveszetten üvölteni kezdtem. Nagy tömeg csődült össze. Jött a rendőrautó, rohantam felé, és próbáltam elmondani, hogy mit láttam, de csak őrjöngő mutogatás lett belőle. A szám is tele volt, mintha ettem volna, és nem tudnám lenyelni a falatot. Fuldokolva, őrjöngve, mutogatva rohantam a rendőrautó után... Később tudtam meg, hogy akkor már rég a mentőautóban feküdtem, szirénázva röpítettek a saját kórházamba. Másnap arra mentem. A kirakatban felakasztott, véres nyakú, csupasz baromfiak. És kacskaringós fehér betűkkel ez volt az üvegre mázolva: Friss háztáji parasztcsirke. Mindennap ugyanebben az időben fiatal lány jön velem szembe rövid posztókabátban, kucsma a fején; kék szeme, mint két szépen csiszolt, áttetsző drágakő: jól mutat kreol bórének és sötét hajának keretében. Amikor elmegy mellettem, friss, női test illata csapja meg az orromat.
    Úrrá kell lenni a helyzeteken.
    Már kint vannak a lovak a pályán; gőzölög a testük. Nagyon mozgékonyak, vibrál a bőrük: csípi a hideg a tomporukat, lágyékukat; erősen fújtatnak. Na, gyerünk levetkőzni. Frissen, gyorsan: pepita lovaglónadrág, csizma, zabszagú trikó, kabát, sapka, kesztyű, pálca, pár szem kockacukor, nyereg; no menj arrébb Apród, odébb tolom a hatalmas, meleg testet, Apród hátranéz, nagy barna szemében végtelen nyugalom, bal mellső patájával kapálni kezdi a földet; nem szabadna még ilyenkor cukrot adni, de nem tudom megállni; cukor, tenyeremen érzem Apród érdes nyelvét. Néhány baráti paskolás a nyakára, szügyére, farára; meghúzom a hevedert: na, ne szívd tele magad, te bitang. Enyhén hasba vágom. Kapd be a zablát, úgy, na mehetünk; hóóó, egy pillanat, kérem a patákat, úgy: egy, kettő, három, négy, na most már indulhatunk. Száron kivezetem Apródot, megmérem a kengyeltávolságot, megigazítom, felülök. Elterelő hadmozdulat. Távolabb kerültem a földtől, közelebb a faágakhoz. Felnézek az égre, konfliktusomat igyekszem izolálni, a feszültségeket más, lényegtelen vagy kevésbé fontos tényezőkre átvinni. Szürke az égbolt, mint a füst. A pályához vezető úton már poroszkálunk. Amikor a pályára érünk, Apród erőset nyerít: üdvözli a többieket. Ma nagy körre megyünk. Legszívesebben terepre mennék, de hát az veszélyes ilyenkor, és így nem engedélyezett. Szabadságban való korlátozás. „Szabadságot akarunk, Kossuth-címert..." Nem. Hogy is volt? „Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk!" Igen. Igen. „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!" „Gyerünk a parlamenthez!" Csütörtök volt. Szomorú, szürke nap. Nem kellett volna magammal vinnem azon az átkozott délelőttön. Nem, ez így nem jó: nem „vittem"; mindenhova együtt mentünk. Egyáltalán nem kellett volna kimozdulnunk aznap.
    Ügetés, könnyű ügetés, ficánkol alattam a vastag test, széles hát. Egyenletesen emelkedem a nyeregben, ritmikusan hullámzik Apród sörénye. Nézem a nyakát. Előrenézz; a ló feje fölött! Hallom az edző utasítását, és reflexszerűen felkapom a fejem, pedig nem nekem szólt. Engem már csak megtűrnek itt szívességból. Öreg vagyok. Nem vitás, a lovagláshoz már öreg vagyok. Vágta! Hallom a négy pata szabályos trappolását. Messzire elnézek Apród feje fölött. A távolból hallom az edző utasításait: vedd ki a sarkad, ülj le, lazán a karokat, egyenes derékkal. Most ő a terapeuta. Az ég alja lila vagy rózsaszín? Azt hiszem, a kettő keveréke. A gallyak is rőtek. Vörös, kék, szürke, fehér; érdekesek most a naput színei. Csontvárynak parafrénia expanzivája volt. Állandó racionalizálási kísérlet, kiútkeresés. Jól van, Apród. Megveregetem a nyakát, nyugtassuk a lovat. Körbe-körbe. Itt is körbe-körbe. És ezt mégsem lehet megunni: együtt dolgozom egy másik élőlénnyel, akárcsak a szerelemben. Ember-állat összehasonlítás lapos didaktikussága. Kifáradtam. Mára elég lesz ennyi. Különben sem szeretem megvárni a többieket: olyankor nagy a tolongás. Indulás befelé. Megállunk az istálló előtt, leugrom, felhúzom a kengyelt, megveregetem Apród nyakát; leszerelés, csutakolás, újabb cukor, átöltözés, aztán vissza a hídon, vissza a villamosra, haza; átlagosan tizennégy-tizennyolc fok, nem szeretem a fülledtséget, körbe-körbe, lefekvés, altató. Uram, kímélj meg a rossz álmoktól, holnap újra körbe-körbe. Kellemes fáradtság az izmokban, a csontokban, az erekben; zsibbadtság, de az ember még tisztábban látja, érzi a megtörténtek súlyát, mint valaha.