Pelesz Alexandra: Véraláfutás
A lábujjaimat már alig érzem. Vékony harisnyám az első lépéskor átázott, a ködtől nyirkos betonon lépdelni közel sem leányálom ezen az éjszakán. De még mindig jobb így, mintha kopogna a cipőm sarka. Még meghallaná valaki. Még meghallaná ő…
Talán könnyebb lenne az élet, ha a lelket is sejtek alkotnák, ha vérerek hálóznák be, ha bőr borítaná. Akkor lenne esély! Akkor talán egy erős pillanatomban kiteríteném az orvosok elé, megmutatnám rajta a kék-zöld foltokat, a horzsolásokat, a varokat. Látleletet vetetnék.
A testem makulátlan. Sehol egy sebhely, sehol nincs nyoma a fojtogatásnak, sehol egy vörös folt. Arcomra a mosoly felfestve, hajnaltól napestig. Pedig rosszul sminkelek, ez mégis megy. Értük.
A hideg már nem csak a ruhám alá, a bőröm alá is bekúszik, miközben az agyam folyamatosan ismételgeti a nap folyamán hozzám intézett mondatokat.
Olyan jó neked, Eszter! Olyan csodás életed van! Olyan tökéletesen alakult minden! Milyen szép helyen laksz! Milyen rendes ember a férjed! Mennyire szeret! Milyen gyönyőrűek a kislányaid! Mint az angyalok! Bár mindenki ilyen boldog lehetne!
A harisnyám szétszakadt, már a csupasz talpam ütközik újra és újra a kemény betonnak. Lehet, hogy tényleg megbolondultam? Lehet, hogy az ép elmémet elhagytam valahol útközben? Elmebeteg volnék? Sárika… Sárikát akarom! És Emmát! A két angyalkámat… a két angyalkámat… visszafordulnék, de sajogni kezdenek a láthatatlan véraláfutások.
Tudod milyen az, amikor órákon át ütlegelik a lelkedet? Tépik, nyúzzák, mint ahogy vadász nyúzza az elejtett őzet; ledöfik, mint böllér a disznót, perzselik, felgyújtják, égjen máglyán, mint annak idején a boszorkány?! Ütik, mint rabszolgát az úr, rúgják, amíg már kétrét görnyedve nem kiált segítségért? De nem kiált… néma.
Megállok.
Vissza kell mennem. Értük.
Talán lesz, aki meglátja, talán lesz, aki észreveszi... a lelkemen azt a sok véraláfutást...