Édes Anna: Lámpaoszlop
Lekéstem a vonatot. Átutazóban vagyok. Van két órám. Veszek egy térképet, megnézem a várost. Elindulok, talán a Dóm téren kezdem. Nyüzsög az élet. A neoromán stílusú templom lenyűgöző tornyai a felhőkkel ölelkeznek. Tovább megyek. Keresgélek a térképen, ez gyönyörű város, sok a látnivaló.
Lefordulok egy girbe-görbe utcába. Bogarászom a térképet, valaki rám szól
– Nézz előre, ma mindenki nekem jön. – Megtorpanok. Sehol egy lélek. Meghülyültem, nem csoda, forr a levegő, negyven fok árnyékban, Nekidőlök a villanyoszlopnak és meghúzom a kristályvizes üvegem.
– Naaa, nyomod a térdem. – Ez nem lehet a villanyoszlop.
– Te beszélsz? – kérdezem és már látom, ahogy a pszichiátrián rám mosolyog a fődoki.
– Igen, és? – Már elkönyveltem, hogy elment az eszem, felnézek. Szép ívű lámpaszemével kacsint párat.
– Te legalább nem pisilsz le, mint azok a rusnya kutyák – mondja.
– Mesélj magadról – nézek neon szemébe és nekidőlök a ház falának.
– Na, mesélni azt tudok – s drótjait zizegtetve nevet. – Innen mindent látok. Szerelmeseket, akik nekem dőlve csókolóznak, tiniket, akik itt gyújtanak rá életük első cigijére, hajléktalanokat, akik a lábamnál fekszenek, kartondoboz ágyukon. Mindenki azt hiszi, rideg beton és vas vagyok, pedig egyszer megöleltem valakit.
– Elmeséled? – kérem, s kíváncsian nézek bölcs lámpaszemébe.
– Egyszer, egy éjjel jött egy ember, ismerem, itt lakik abban a kicsi, kopott házban. Ügyesen felmászott rám és elővett néhány dolgot a zsebéből. Csiklandozni kezdte a vezetékeimet. Jó sokáig babrált rajtam, gondoltam, ha ilyen kedves, én is az leszek. Nagy szeretettel megöleltem. Valamiért neki nem tetszett a dolog, mert ordított és leugrott rólam. Aztán nagy nyüzsgés támadt odalenn. Szegény ember, ha tudom, hogy ilyen megrázó élménye lesz tőlem, visszafogom magam és nem ölelgetem.Nem sokára haza jött a kórházból és rám se nézett többé.
Szomorúan serceg picit. A templom harangja megszólal, az órámra nézek.
– Mennem kell.
– Jó volt veled beszélgetni – búcsúzott halkan. – Eljössz máskor is?
– Ha erre járok, feltétlen – felelem és indulok a vonatomhoz. Nem sokat láttam a városból, de nem baj, majd legközelebb.
A vonat nagyot döccenve megáll. Felébredek, rázkódva a nevetéstől, a többi utas megrökönyödött tekintetétől kísérve leszállok a pesti pályaudvaron.