Csernák Árpád: Isten ajándéka

Hányszor elhatároztam már; mint amikor a bíróságon megfo-gadtatják az emberrel, hogy csakis az igazat vallja, úgy vallom meg én is az igazat, és csakis az igazat, Isten előtt, tettben, kimondott és leírt szóban. Semmi értelme a hazugságnak sem a min-dennapi életben, sem az ún. irodalomban. Fölösleges a kitaláció; kár helyszíneken töprengeni, időpontokon és neveken, az igazat kell meg-vallani; úgy ahogy megtörtént, ahogy és ahol, akivel megéltük, átéltük, akár az álmokban, akár az álmokon kívül. Ha már írni kell – és nekem, úgy látszik, néha kell –: őszintén, sőt akár nyersen, ahogy megszületik a szó. Vagy nem kell írni! Ez is sokszor eszembe jutott. Aztán mégis mindig újra és újra hozzáfogok, és megint neveken töröm a fejem, és új helyszíneken, bármennyire is valóságos a mag. Most ezt nem szabad. Amiről most szeretnék írni, az őszinteséget követel az élveboncolás szintjén. Ez vallomás. Életem legmeghatározóbb élménysorozata, így is fogalmazhatnék: megvilágosodásom története. Istenem adj erőt, hogy meg tudjam írni, hogy fel tudjam idézni!Több mint nyolc éve történt. Azóta él bennem kitörölhetetlenül, azóta gondolok rá, hogy le kéne jegyeznem, de eddig nem tudtam rászánni magam; túl közelinek éreztem, és magamat túlságosan gyengének. Igaz, néhány írásomban felbukkan a történet egy-egy láncszeme, de az egészet, elejétől végig, most próbálom először lejegyezni.

Fonyód-Bélatelep, 1979. július 6., éjjel 2 óra.

Erre a nyárra azt tűztem ki célul, hogy visszatérek Istenhez, visszatérek önmagamhoz; elfelejtem „alakoskodásaimat” és megvizsgálom: va-gyok–e még egyáltalán? Bíztam benne: Isten nem hagy elveszni, de azt álmomban sem gondoltam, hogy egy Krisna-hívő, öreg hindu vezérel majd vissza Hozzá. Nem azért, mert az ő szavai olyan szentek, hanem mert ráébresztett, Krisztus szavai mennyivel szentebbek. Jó volt „beszél-getni” az öreg hinduval, de annál jobb volt visszatérni Krisztushoz. Ez ad erőt, hogy most hozzáfogjak ehhez a munkához, hogy föl merjem idézni életem legszörnyűbb, de egyben legcsodálatosabb történetét, hiszen Vele is találkoztam akkor. Nem, nem jól mondom, többről volt szó; Ő mentett meg minket, Ő adta vissza Máté fiam életét. (Ettől féltem: dadogni fogok, nem tudom majd, hol kezdjek hozzá.)Mindenekelőtt nézzük a jelent: Máté tizenkettedik évében van, jó eredménnyel fejezte be az ötödik osztályt, néhány tárgyban – így rajzban, gyakorlatiban, testnevelésben – kimagasló eredményeket ért el, az osztály legerősebbje. Most a másik szobában alszik Bálint öccsével együtt.Ez idő tájt Kaposváron két lakásunk is van – azaz, az egyik műterem, feleségem szobrász lévén –, de volt idő amikor egy sem volt. Máté már megszületett, amikor albérletek sorát jártuk végig. Jó megoldásnak tűnt – mert szolgálati lakást ígértek –, hogy Kata, a feleségem Sarkadon kollégiumi nevelői állást vállaljon, amikor én a Békéscsabai Jókai Szín-házhoz szerződtem. Úgy érzem, itt kezdődtek a bajok. Amikor megtettük ezt a lépést, rögtön tudtuk, hogy tévedtünk, de nem volt erőnk – vagy bátorságunk? – azonnal változtatni. A lakás vizes volt, ócska, az állás lélekölő, Máté bölcsődébe került, én vonattal jártam ki – 30 km! – ahogy a munkám engedte. (Ma már erre is iszonyodva gondolok: hogy fogom tovább bírni? Uram adj erőt! Meg kell vallanom a Te nagyságodat, kor-látlan erődet és mindenhatóságodat!)Máté megbetegedett. Először légcsőhurutja volt. Éjszaka fuldokló köhögés jött rá. Két és fél éves volt akkor. Katával felváltva vittük az orvos házáig. Fölcsöngettük az orvost, megvizsgálta – azonnal mentőt hívott. Mi is beültünk. Mátét ott tartották a kórházban, mi visszagyalo-goltunk Sarkadra. Hajnal lett mire haza értünk, markunkban a fiú ruhái. Kisemmizettek voltunk, elcsigázottak; akkor azt hittük, ennél szörnyűbb helyzetben már nem lehetünk. Pedig ez még csak a történet kezdete.(Most abbahagyom. Már fél három. Aludni is kéne, meg aztán nem lehet ezt nagy adagokban újraélni, mert bármennyire is régen volt, igaz volt, és mély nyomokat hagyott az agyamban, lelkemben, szívemben, idegrendszeremben. Nem vagyok álmos, de megpróbálok aludni. Uram segíts ebben! Aztán abban, hogy folytatni tudjam. Egyáltalán: Segíts, Jézus! Állandóan érzem a szeretetedet. Tedd a homlokomra a kezed!)Elmúlt az éjjel. Már pirkadt amikor elaludtam; nem tudtam leállítani lázas agyamat. Most délután van – negyed három – süt a Nap. EI akartunk menni sétálni, kirándulni, de Máté nagyon rossz állapotban volt, nem akart jönni; csak ült az egyik karosszék szélén, a fejét lógatta, lábával tehetetlenül topogott, szája sírásra görbült. Nem tudtam kinyomozni, hogy mi baja. Istenem add, hogy ne az én éjszakai ébrenlétem – gon-dolataim sűrűje – legyen az oka! Most alszik. Kata és Bálint elmentek, én megpróbálom folytatni.Hol is hagytam abba éjjel az írást? Igen: Máté ott maradt a kórházban, mi – jármű híján – éjszaka visszagyalogoltunk. Írhattam volna ilyeneket, hogy ezüstösen fénylett az ég alja, és erre a fényes lemezre – mintha minden szénné égett volna – feketén rajzolódtak ki a fák ágai, az osz-lopok, a házak… De minek? Semmi irodalmiaskodást! Az igazság az, hogy nagyon piciknek éreztük magunkat, a világot nagyon nagynak és ellenségesnek, mint két riadt gyerek, akiknek már gyerekük van. Tapasztalatlanok voltunk, gyámoltalanok és ostobák.Máténak később arc- és homloküreg-gyulladása lett. Sokat szenvedett máris az a csöpp ember: rendszeresen „csapolták” tehetségtelen, rossz pszichikai érzékű orvosok és ápolónők. Amikor kijött a kórházból, vad volt és durva. Így közölte velünk, mennyire haragszik ránk, mert ilyen rossz helyre vittük; „engedtük”, hogy ezt tegyék vele. Tulajdonképpen igaza volt! Már akkor jobb helyre kellett volna vinni, de nem tudtunk határozottan cselekedni, önállóan dönteni. Hagytuk magunkat sodor-tatni. Abban bíztunk: hamarosan meggyógyul és minden rendben lesz.Kata otthagyta – végre! – Sarkadot; Csabán kerestünk albérletet. Találtunk is egészen tűrhetőt. Két napja laktunk ott, amikor Máté egész éjjel nem tudott aludni, Félt, minden neszre felriadt, azt kérdezte: „ki az? mi az?”, és egész éjjel hányt. Korán reggel öltöztetni kezdtük, hogy orvoshoz vigyük. Már csak az egyik cipő hiányzott a lábáról, amikor iszonyú csendre lettem figyelmes. Először Katára néztem; rémült volt és sápadt, azt mondta: „Nézd, mit csinál ez a gyerek?!” Ekkor mertem csak Mátéra nézni, és – Uram, adj erőt! – láttam az arcát, szép, formás kis arcát eltorzulva, elkékülve, vicsorgó fogakkal, fennakadt szemekkel. Istenem! Borzalmas volt, leírhatatlan, azt hittem mindennek vége, de azért cselekedtünk, ösztönösen, gépiesen, sírva; jajgatva, kapkodva, cipő nélkül vittük az orvoshoz. Megvizsgálta és azonnal mentőt hívatott. Mentő! Ismét mentő! Fehér autó, sziréna, minden hideg és kemény, és érthetetlen: hát ilyen nehéz?! Ilyen iszonyú az élet?! Istenem! Miért teszed ezt velünk, főképpen Mátéval? Miért?! Ő még csak két és fél éves, nem tehet semmiről, ártatlan, örömre született kicsi ember!(Megint abbahagyom; szédülök, remegek, nyomást érzek a szívem táján. A legszörnyűbb rész következik, erőt kell gyűjteni, hogy felidéz-zem. Annál is inkább, mert Máté ismét nagyon furcsán viselkedett. Most alszik. Vajon mit álmodik? Nem akarom megzavarni az álmát rossz gondolatokkal. Hajlamos a gyötrődésre, sokszor ingerült és türelmetlen. Istenem add, hogy teljesen egészséges, boldog ember legyen. Krisztus, vigyázz rá, melegítsd és lágyítsd meg az álmait végtelen szereteteddel!)„Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának. Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33).Július 8. Vasárnap. Még mindig a Balaton mellett. D.u. 4 óra. Dörög az ég. Napok óta egésznap borús, esős, szürke az idő. Istenem add, hogy végképp ne érdekeljenek kicsinyes emberi – főként anyagi – gondok; fájdalmak, gyötrelmek, siker, hírnév, pénz… Valóban úgy tudjak élni, mint mikor valaki a hegy tetején áll és a völgybe néz; mint aki már néhányszor meghalt és feltámadt – újjá vagy újra született –; mint aki vendégként van itt a földön és tudja, hogy ez csak káprázat…Máté és Bálint rajzolnak. Máté egy fát rajzol amin emberfejek teremnek. Kata alszik. Frédi – fekete-vörös kutyánk – szunyókál. Kint madarak fütyülnek, cserregnek. Sajnos néha egy-egy autó is elrecseg itt, az úton. A motorberregést már aligha lehet kiiktatni az ember életéből, mindenhova jut belőle. (Egyébként – úgy tűnik – béke van.)Megpróbálom folytatni amit elkezdtem, amit abbahagytam, amit mindig abba fogok hagyni és mindig folytatni fogok. Tehát kicsi – akkor még egyetlen – fiunk a békéscsabai kórházba kerüÍt. Első nap még nem fogtuk föl igazán a dolog súlyát; más gyerek is megbetegszik, kórházba kerül, aztán meggyógyul. A halál gondolata akkor még nagyon távol járt tőlünk. Félrevezető volt az is, hogy az egyik – idősebb – ápolónő azt mondta: „Máté magához tért, beszélt, az anyját kereste”. De nem engedtek hozzá. Egyre titokzatosabb rémület lengte körül. Végre ki-bökték – egy fiatal, fehérköpenyes „orvos”-nak nevezett nőnemű lény megjegyzését –: „Ezen a gyereken az atyaúristen, de még a szegedi klinika sem tud segíteni.” (Szó szerinti idézet.) Ugyanis közben a következő történt. Amikor megtudtuk, hogy Máté élet-halál között van, és öntudatlan állapotban is hihetetlen akaraterővel küzd az életéért, éreztük: valamit tennünk kell, de semmi nem jutott eszünkbe. Az idegösszeroppanás szélén, a színház klubjában összecsim-paszkodva bőgtünk. Így látott meg bennünket Kovács Lajos kollégám és barátom. (Ma már tudom: ő volt Isten első küldötte! Az első láncszem, akin át elindult az a folyamat, amiből végül is létrejött a csoda. Akkor még nem tudtam, később fogalmaztam meg, a csoda: véletlennek tűnő, törvényszerű események sorozatából létrejövő rendkívüli, emberi mércével nem mérhető, emberi ésszel fel nem fogható eredmény, változás.)K. L. odajött és – szinte durván – letolt bennünket, hogy mit bőgünk itt; tegyünk valamit, ne várjuk a sültgalambot! Igaza volt. Fölálltunk – mintegy isteni parancsra –, elindultunk. Magunk sem tudtuk hova, magunk sem tudtuk miért. Amikor a lépcsőn lefelé mentünk, összeta-lálkoztunk – (rohammentő szirénája! Itt, Fonyódon. Itt és most. Szörnyű kísérőzene. Uram, irgalmazz!) –, összetalálkoztunk Miszlay Istvánnal, akkori színházigazgatómmal. Pár kínba fojtott szavunk után azt taná-csolta, hívjuk fel a sarkadi Szabó doktort, az ő egyik gyermekének ugyanez – agyvelőgyulladás – volt a baja, hátha tud tanácsot adni, annál is inkább, mert gyermekorvos. Igaz! Hiszen nála voltunk annak idején, amikor Máté a kórházba került. Felhívtuk Szabó doktort és elmondtuk mi a helyzet; s mit mondanak az orvosok; hogy szerettük volna kikérni a kórházból és átvinni Szegedre, de nem engedték; nem egyeztek bele, mondván, hogy „ezen a gyereken az atyaúristen, de még a szegedi klinika sem segít.” A főorvos hallani sem akart róla; azt mondta: „mi-csoda őrült gondolat!” A sarkadi Szabó doktor azt javasolta, kérjünk a Szegedi Klinikától „konzulárist”. Ezt a kórház főorvosának kellett volna megtenni, de nem volt hajlandó. Én elindultam a színház tájbuszával előadásra (Szakonyi Adáshibáját játszottuk, én benne Imrust), Katát egyik kollégám, Cserényi Béla átvitte Szegedre kocsival. „Táj” után rohantam föl a klubba, hogy Kata megjött-e? Még nem. Később kiderült, útközben defektet kapott a kocsi. Aztán megjött az eredménnyel, a hírrel: Mátét a szegedi klinika hajlandó fogadni, és erről pecsétes írást is kapott. Késő este volt, nem volt már mit tenni; csak várni a reggelt, és rettegni, és reménykedni. Napok óta nem ettünk, nem aludtunk, öngyilkossági terveket szőttünk arra az esetre, ha esetleg Máté… Hiszen ő volt az életünk! A mi szenvedésünk parányinak mondható ahhoz ké-pest, amit Máté kicsi teste és lelke szenvedett át ebben az időben, még ha öntudatlan állapotban is. Az ilyen fokú szenvedések nem múlnak el nyomtalanul – félrekezelték, hibernálták –; az ember egy életen át magával hurcolja, sejtjeiben hordozza.Iszonyú látványt nyújthattunk, mert egyik kolléganőm: Cseresnyés Rózsa felajánlotta, hogy aludjunk nála, ad altatót, ott mégsem leszünk annyira egyedül. Igaza volt. Odamentünk. Nagy segítség volt. Még aludni is tudtunk. Iszonyú lett az ébredés. Nem tudtuk, mi van Mátéval. Rohantunk volna a kórházba, de féltünk is az esetleges rossz hírtől. Alig mertünk belépni a kapuján, de muszáj! Kérdően, rettegve néztünk a dok-tornőre; beszélt Mátéról, kezdte mondani, hogy nagyon reménytelen, rossz az állapota… – De él! Ez volt a lényeg, ez volt a fontos: él! Még minden lehetséges. Nem is figyeltünk tovább a szavára, azonnal hivattuk a főorvost, mutattuk a papírt, követeltük: hívja föl Szegedet. Megtette. Közben kezdte ecsetelni Máté állapotát. „Minden perc végzetes lehet”; kitéptem a kezéből a kagylót és kiböktem a „varázsigét”: konzulárist! Konzulárist kérünk, kér a kórház, kér a főorvos. A vonal másik végén ez volt a válasz: rendben van, ha tudunk kocsit küldeni, átjön egy szak-ember, bizonyos Szabó tanár úr. Letettem a kagylót azzal, hogy azonnal indulunk. Rohanás a színházba, elkérni a színház kocsiját. Miszlay Pista odaadta, a vezető – Vigand Gyula – is felvállalta: elindultunk Szeged felé. Ha visszaérünk az „angyallal” és Máté él, akkor még van remény, akkor talán! Százhússzal-száznegyvennel robogtunk…(Úgy kaparom itt a betűket, mintha a leírt szavak gyorsaságán újra élet múlna, pedig – hála Neked, Istenem! – Máté itt alszik a másik szobában. Abbahagyta a rajzolást, most alszik. Nekem is meg kell pi-hennem. Bálint enni készül, Frédi mosakszik, kint szólnak a madarak és a motorok…)
„Bizony mondom nektek: ha csak akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” (Máté 17,20)Július 9. Máté a spórolt pénzén távirányítós autót vett, Bálinttal együtt egész délután azzal játszottak. Néha előbújt a Nap a felhők mögül, bár alapvetően őszies az idő: Bálint és én kopaszra nyírattuk magunkat. Este birkóztunk. Máté iszonyú erős. Tán három éves lehetett amikor megkér-deztem tőle: ha a csodatevő, mesebeli lény – a tündér – egy kívánságodat teljesítené, mit kérnél tőle? „Azt, hogy erős legyek!”, válaszolta. Hát ez a kívánsága máris teljesült. Jó kérés: sokféleképpen értelmézhető.Szabó tanár úr egyszerű külsejű, alacsony ember, fürkésző tekintettel, kicsi bajusszal, halk beszéddel. Orvosi táskájába tette a szükséges holmi-kat és beszállt a kocsiba. Keveset beszélt, Mátéról kérdezett; amennyire a helyzet engedte, minket próbált nyugtatni, bölcsen, tartózkodóan. Amit tudtunk, mindent elmondtunk. A kocsi száguldott, mégis úgy éreztük, sosem fogunk megérkezni…Megérkeztünk! Amikor kiderült, hogy Máté él, Szabó tanár úr ritmust váltott; pillanatok alatt eltűnt a szemünk elől. Kettesben maradtunk Ka-tával egy fehér padon, a földszinten. Már nem sírtunk, furcsa nyugalom lett úrrá rajtunk, amit úgy kell neveznünk: lemondás. Körülbelül fél órát töltöttünk el így, tehetetlen, üres várakozással, némán. Aztán megjelent az „angyal” és azt mondta, kipróbált egy gyógyszert, ha ennek hatására megszűnnek Máté görcsei: van remény, rohammentővel átszállítható Szegedre. Az életben maradásával nem bíztatott, csak arra: ha abba-maradnak a görcsök, szállítható a kis beteg! Néhány perc múlva újra megjelent: a görcsök megszűntek. Gyorsan, határozottan intézkedett: a helyi nehézkesség, a pocsék körülmények ellenére negyedórán belül ott volt a felszerelt rohammentő.Hozták Mátét! Hordágyon. Sapka volt a fején. Az arca sápadt és elcsi-gázott. Kiderült, félrekezelték: hibernálták! 210-es pulzusa is volt, mégis kibírta a szíve! Az erős kicsi szíve! Láttam amint betolják a mentőautóba. Az ablaküvegen keresztül láttam, amint melléül az „angyal”, valamit igazgat a ruháján, a műszereken. Mindenféle csövék voltak rákapcsolva Mátéra. Kata előreült, a vezető mellé. Megszólalt a sziréna, a fehér autó elindult. Amíg láthattam, utánanéztem. Álltam, a távolodó kocsit néztem és – ahogy visszaemlékszem – valami különös, érthetetlen nyugalom szállt meg. Éreztem: jó kezekben van.Én nem mehettem. Negyedóra múlva indult a tájbusz Csongrádra. Egy farmotoros, vörös ikarusz. Nem a szokott helyemre ültem, hanem vala-hova hátra, távol mindenkitől, egyedül. Néhányan kérdezősködtek, nem tudtam ép mondatokban válaszolni. Csak Mátéra akartam koncentrálni. Próbáltam „fölvenni vele a kapcsolatot” – ilyeneket „üzentem” neki: „Tarts ki, a nehezén már túl vagy, te okos, erős, nagy fiú vagy, most már minden rendben lesz…” Ilyeneket, miközben sokszor és közben Istennel is „perel-ni” kezdtem, durván, kihívóan, valahogy így: „Most mutasd meg, ha vagy! Fájdalmak! Szenvedés! De miért?! Helyre kell hozni! Tessék helyrehozni!” – Aztán „alkudozni” kezdtem: „Ha Máté fiamat még egyszer egészsége-sen viszontlátom, én megdögölhetek! Belőlem már úgysem lesz semmi, de előtte még ott az élet! Az Élet! Most mutasd meg, ha vagy!” – Teljesen kiborultam, durváskodtam, de könyörögtem is: „Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!” – A sírás fojtogatott, zúgás, félhomály, mintha repülnék vagy zuhannék – álom és ébrenlét határán –, vagy egy végtelennek tűnő sötét alagúton rohannék végig. Lázas voltam, remegtem, ekkor egyszerre csak megmutatta magát az Isten! Éreztem a Láthatatlant! Hallottam a hallhatat-lant! Láttam Jézus Krisztust! Találkoztam Vele! Jézusnak az arcát is láttam. (Utána nagyon sokszor megpróbáltam lerajzolni, nem sikerült. Azt hiszem, nem is lehet.) De láttam Őt. Szólt hozzám, végtelen melegséggel és sze-retettel… Tudtam: előbb Istent láttam, Istennek nem volt arca, és az Isten nem szólt, csak végtelen, kifejezhetetlen Erőt éreztem; megértettem: min-denre képes Ő, és akkor értettem meg azt is, mi az, hogy „istenfélelem”…Általam addig nem ismert, soha nem látott, milliónyi árnyalattal játszó izzó vöröset láttam, a végtelent kitöltő – leginkább elektronikus zenéhez hasonlítható – hangot hallottam. Figyeltem, nem értettem, csak féltem… Próbálom mondatokba fogalmazni, ami nem mondatokban áradt felém, hanem színben, fényben és hangban; a lélek csatornáin. És aztán a döntő mondatot, a lényeget, amit már szinte szó szerint hallani véltem: „Nyugodj meg! Meggyógyul a fiad!” Akár abba is hagyhatnám itt, hiszen tudjuk, ha egyszer Jézus valakinék azt mondta: „a te fiad meggyógyul”, az a fiú biztos, hogy meggyógyult. Az én fiam is meggyógyult – ezt is tudjuk –, hát akkor minek írjam to-vább? Valóban, a lényeg ennyi, Jézus azt mondta: „meggyógyul a fiad”, és így történt. De addig még egy iszonyú hónap telt el. Először még semmi sem volt biztos, bár én ezek után nagyon hittem a gyógyulásban, de – mint később kiderült – rajtam kívül senki.)Csongrádon, az előadáson szinte végig sírtam vagy sírással küszköd-tem, de szövegemben hibát nem ejtettem. Imrust játszottam az Adáshi-bában. „Csoda kell ide! Csoda!” – Nagyon mélyről szakadt föl bennem és bukott ki a számon ez a mondat az Emberfit alakító Körtvélyessy Zsolt felé. Azt hiszem életem leghitelesebb színpadon elhangzott mondata ez volt.Amikor visszaértünk Csabára, nemsokára megérkezett Kata telefon-ja: „Máté nyugodt, reagált a tűszúrásra és ásított” – mondta. „Ásított?” – kérdeztem ámulattal és áhítattal, mintha azt kérdeztem volna: „Feltá-madott?” És valóban: az az ásítás akkor annak a folyamatnak a kezdetét jelentette, ami később az újjászületéshez vezetett. Abban a pillanatban – erre nagyon pontosan emlékszem – én végérvényesen biztos lettem abban, hogy Máté meggyógyul.Kata Szegeden volt, minden nap láthatta. Én Csabáról mentem, amikor és amivel tudtam: vonattal, busszal, stoppal. Máté az intenzív osztályon feküdt.Július 18. Már Kaposváron vagyunk. Tegnap éjjel Szentjakabon nagyon rosszul voltam: fejgörcs, iszonyú fájdalmak, zsibbadás, hányinger. Kata ápolt. Úgy tűnt, sohasem lesz vége. Nem tudom mikor és hogyan alud-tam el. Egyelőre nem tudom folytatni a történetet, sajnos nem vagyok olyan állapotban. Thornton Wilder: Mennyei ügyekben utazom c. köny-vét olvasom, meg a Szentírást. Uram irgalmazz!„Bizony mondom nektek: Ha meg nem tértek és olyanok nem lesz-tek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.” (Máté 18, 3–5.)Máté két hétig az intenzív osztályon volt, élet-halál között. Utána átkerült a „nem életveszélyes esetek osztályára”. Az egyik adjunktus azt mondta: „Az életveszélyen túl van, de kérdés, hogy valaha individuum lesz-e?” Elkülönítették, egyedül volt egy kicsi teremben, keze-lába lekötve, szondán táplálták, katéterezték, nem látott, nem hallott, nem tudott lábra állni. Egyszer – kértem, követeltem – megmutatták a kórterem üvegén át. Iszonyú bőgőrohamot kaptam. Sírtam végig a lépcsőházban, egészen le a kapuig, úgy éreztem: nem bírom tovább, egy lépést sem tudok tenni. Csodálom Katát, aki a mindennapos találkozást bírta idegekkel.Aztán eljött a karácsony este! Megengedték nekünk – Katának és ne-kem –, hogy bent töltsük az egész estét a klinikán, Máténál! Ez volt a legnagyobb ajándék! Életem legcsodálatosabb napja! (Tudom, furcsán hangzik, de így igaz. Nem azt mondom: legszebb, legvidámabb, leg-boldogabb, hanem: legcsodálatosabb, minden borzalmával együtt az!) Minden fehér: fehér falak, fehér kiságy, fehér ajtók és ablakok, kint is minden fehér, és Máté arca is fehér. Fehér kendőt kaptunk a szánk elé; föltettük. Már azon meglepődtem, hogy belépve a kórterembe, meg-láttam Mátét – és nem sírtam. Nem sírtunk. Erős és nyugodt voltam. Először is levettettük az ápolónővel Mátéról a kötelékeket: felszabadí-tottuk kezét-lábát, amelyek azonnal mozogni kezdtek, öntudatlanul, szervezetlenül, össze-vissza… Fölváltva vittük Katával, sétáltunk vele, magunkhoz szorítottuk és beszéltünk hozzá. Ilyeneket mondtam – lassan; olyan zengő, nyugodt és bársonyos hangon, amilyen hangom sem azelőtt, sem azóta nem volt –: „Édesanya itt van, édesapa itt van, nyugodj meg…” – és sokszor, nagyon sokszor megismételtük. (Úgy is mondhatnánk, verbálszuggesztiós módszert alkalmaztunk, de mi akkor nem gondoltunk ilyesmire. Isten tudatta velünk, mit kell ten-nünk. Meggyőződésem: azon az estén Jézus Krisztus személyesen ott volt és Ő szólt általam; az Ő hangján, az Ő erejével beszéltem.) Máté egyre nyugtalanabbul forgotta, tekergette a fejét, aztán megszólalt: „Jön a fekete kutya.” Sütött belőle a félelem. „Elment a fekete kutya. Nincs már itt.” – mondtuk, és újra: „Nyugodj meg, édesanya itt van, édesapa itt van…” Feszültségeket szaggató kis sóhaj tört föl belőle és fokozatosan megnyugodni látszott; aztán ismételte amit mondtunk, lassan, szaggatottan mondta utánunk: „É–des–anya–itt–van, é–des–a–pa–itt–van…” Nem tudom, hányszor mondtuk el ezt összesen azon az estén, csak mondtuk, ismételgettük, míg ő is egészen gördülékenyen és – szinte – vidámam kimondta. Aztán – ma sem értem tökéletesen, honnan kaptam ezt a képtelennek tűnő ötletet –, számolni kezdtem. Folytattuk a „játékot”. Tízig-tizenötig már tudott számolni a betegsége előtt; sokszor használtuk a számokat játékos formában a mindennapi életben, így ehhez kellemes emlékei fűződtek: „na egyél még öt kanállal, számoljuk meg, hány lépés a kapuig…” Számolni kezdtem: „egy, kettő, három, négy, öt…” – semmi. Újra kezdtem: „egy, kettő, három…” Nem tudom hányadszor számoltam el tízig, amikor ő is belekapcsolódott a játékba. „Egy, kettő” – mondtam én, „egy, kettő” – mondta ő. „Három, négy” – soroltam én, „három, négy” – felelt ő. Tehát egyelőre csak utánam mondta. Kapcsolatot teremteni nem tudtunk. De egyszer csak megtört a jég, én számolni kezdtem: „egy, kettő…”, és ő folytatta: „há-rom, négy…” – majd elnevette magát. „Okos vagy, okos kisfiú vagy!” – mondtam és össze-vissza puszilgattuk. Abban a pillanatban végképp biztos voltam benne, hogy meggyógyul.Késő estig ott voltunk. Én másnap visszautaztam Csabára, Kata ott maradt mellette „ápolónőként”. Többet nem kötözték le, nem katéte-rezték, etetni kezdték a csodás javulás láttán. Három nap múlva újra mentem. Esett a hó, havas volt a télikabátom. Amikor arra a folyosóra értem, ahol Máté kórterme volt, csodálatos kép fogadott: Máté jött velem szemben. Jött?! Egyik kezét Kata fogta, másik kezét egy ápolónő, de jött! Bizonytalan, kacsázó léptekkel, de jött, s amikor meglátott – mert meglátott! – felismert, kitépte magát Kata és az ápolónő kezéből, felém lendült, én odaugrottam, elkaptam, magamhoz öleltem; ő a nyakamba csimpaszkodott, arcát havas kabátgalléromhoz nyomta. Kata megszólalt felettünk: „Vigyázz, megfázik!”Elmondták, hogy ezen a napon, reggel többször megpróbált felállni, de nem sikerült. Dühöngött, bőgött, újra próbálta! Addig-addig, míg a végén felállt. Felállt és elindult! Igaz, segítséggel, de reggel óta ismét jár! Csapkodta az ajtókat, rávert az ápolónők hátsófelére, rosszalkodott.Elmondták: fantasztikus akaratereje van, sokat köszönhet neki. El-mondták: tökéletes alkatú, szép gyerek, ennek is sokat köszönhet, mi-vel az ilyen gyerekek valamiképpen könnyebben gyógyulnak. Mintha együtt járna a külső szépség a lelkierővel. Az ilyen gyermek harmoni-kusabb, nagyobb benne a belső rendezettség…
Az az adjunktus, aki még néhány nappal ezelőtt így kételkedett: „Kérdés, hogy valaha individuum lesz-e?” – most azt mondta: „Naná!” És itt, Máté fiam betegségének és csodálatos gyógyulásának története most már valóban véget ért (ettől a naptól kezdve rohamosan gyógyult, néhány nap múlva kiengedték), de az én megvilágosodásom története még nem zárult le. Azon a napon, amikor Mátét Szegeden kiengedték a klinikáról én már kórházban voltam.Előző este a II. Richárdot játszottuk, s én benne Aumerle hercegét. Előadás közben rosszul lettem. Szünetben hívták az ügyeletes orvost – dr. Oláh Andort, későbbi jóbarátomat –, beadott egy injekciót, vé-gigjátszottam az előadást, utána „bekísért” a kórházba. Ott tartottak vakbélgyulladás gyanújával.Elalvás előtt, a kórházi ágyon arra gondoltam; „meggyógyult a fiam, itt a „csere” lehetősége, ahogy azt Istennel megbeszéltem. „Istenem! Uram! Legyen ahogy Te kívánod, én mindenre kész vagyok, de ha egy mód van rá, vedd el tőlem ezt a keserű pohárt. Értem figyelmeztetése-det, elhamarkodottan ajánlkoztam, de Te megértesz” – mondogattam. Abban az állapotban mindenre elszánt voltam, csak Máté éljen. „De neki talán jobb lenne, ha élne még az apja egy kicsit… és talán nekem is. Uram, irgalmazz!” – Ilyesmiket gondoltam, így beszélgettem az Istennel. Ötvenöt kiló voltam és végsőkig kimerült. Tudtam, a vakbélgyulladás nem „halálos” betegség; általában sem szoktak belehalni vakbélműtétbe – bár erre is volt már példa –, de nem is ez volt ekkor az érdekes; ha halni kell, akkor mindenképpen megtörténik, nem kell hozzá „ürügy”. Gyógyultak már ki halálos betegségből, és haltak bele tűszúrásba. Itt nem a betegség számít, hanem a törvény: Isten akarata.Isten úgy akarta, tovább éljek. Ez egyszer megbocsátott és megke-gyelmezett. Kétes értékű jutalom, mert azóta sokat szenvedtem, de volt örömben is részem; fiaim épülésének és szépülésének látványa végül is mindenért kárpótol.„Megborotváltak”, betoltak a műtőbe, de mielőtt egészen betoltak volna, a műtős megkérdezte: „ragaszkodom-e ahhoz, hogy a főorvos úr operáljon?” Nem értettem a kérdést. (Utólag megértettem!) „Nem ragasz-kodom semmihez” – feleltem kábán, teljesen halálra szántan feküdtem a kerekes ágyon. Mindenre úgy néztem, mintha utoljára látnám. Egy rendkívül fiatal orvos operált; ez volt élete első vakbélműtétje.Az altatásnál egyig számoltam s már nem tudtam magamról. Végelát-hatatlan, sötét alagútban rohantam, míg egy parányi, emberarcú fény ki nem kísért, ő kivezetett a szabadságba, a világosságra. Akkor mindent tisztán láttam. Többek között egy csodálatos fát, amit elneveztem a „hitem fájának”.A kórteremben ébredtem, az ágyamon. A műtős pofozott, azt mondta: „Most már tessék felébredni!” Az ajtóban ott állt Kata és Máté! Nyakas, sötétkék pulóver volt rajta, az arca vad és sápadt. Nagy, sötét szemei izzottak. Elindult felém, néhányat – barátilag – belevágott a hasamba, mire ismét elvesztettem az eszméletemet, de nem haragudtam rá ké-sőbb, habár abban a pillanatban nem voltam meggyőződve, hogy még valaha fölébredek. Az 1979–es jegyzeteim alapján a gépelést 1983. április 23-án kezdtem el. Máté ezen a napon kis-maratoni futóversenyen vett részt Pápán, ugyanis atlétizál: minden középtávon megyei bajnok a korosztályában, de mostanában hosszabb távokon is indítják.Egyik versenye után hiába vártuk. Már késő este lett, de még mindig nem jött. Szinte újra átéltük a félelmetes napokat. – Már éjfél is elmúlt, amikor megérkezett. Nagyon fáradtan ért haza. Azt mondta, még soha nern futotta ki magát ennyire…