Csernák Árpád: A téli légy

...megnézem a legyemet, még mindig ott alszik a cukros tálka szélén, tegnap tettem oda a poros ablakpárkányról. A légy nedvekkel táplálkozik, nedvekkel, verejtékkel, vérrel. Kis tálkába kristálycukrot tettem, a cukorra vizet cseppentettem, épp csak annyit, hogy nedves legyen, tudjon mit kiszívni, de ne ragadjon bele a légy. Ez tegnap történt, és még most is ott van. Tegnap egyszer már leesett a tányér szélérõl, hanyatt feküdt és nem mozdult, azt hittem vége, de nem, talpára fordítottam egy száraz kenyérhéj darabkával, és akkor láttam, hogy még mozog. A cukros tálkába tettem, kimászott a tálka szélére és két fekete cérnaszál darabkára emlékeztetõ mellsõ lábát hihetetlen gyorsasággal összedörgölte, a fejét tisztogatta akár egy kismacska, aztán mozdulatlanul ült a tálka szélén, és még most is ott ül...
...ha decemberben, ádvent idején van egy légy a cellámban, azt megbecsülöm, sõt: egyenesen tisztelem... mennyi csapdát, csapót, mérget kikerült, mennyi veszély elõl menekült, és ide menekült éppen az én cellámba, már nem röpköd, nem támad, nem zümmög, csak él, talán ez a titka... ez a titok: nem kell nyüzsögni, fontoskodni, zizegni...
...voltak idõk, amikor magával ragadt egy hangulat, egy kép, a táj, egy tárgy, egy szín, egy érzés... (akkor még voltak érzéseim, úgy hittem; akkor még volt hitem, úgy éreztem) ...és ömlött belõlem a szó, szinte meggondolatlanul, szenvedéllyel, mintha már meggondolta volna helyettem más, és nekem nem lenne más dolgom, mint kimondani, mondani... most már nincsenek itt, és én sem vagyok ott, de ha ott lennék, akkor sem mondanék semmit, mert már nem súg az a másik, nincs már meggondolt gondolat... most már inkább megtorpanok, meg-megállok, fülelek, hangok most is vannak, de nem áltatom magam azzal, hogy szavak, közlésre érdemes gondolatok, inkább zajok, amiktõl megrettenek, megrettenek a gondolattól is, hogy valaha talán ezeket hallottam közlésre érdemes gondolatoknak, szavaknak... elbizonytalanodom, eltûnõdöm.. nem is: meg vagyok torpanva, állok (ülök), bizonytalan vagyok, bizonytalanul állok, bizonytalanul ülök, még a fekvés, az a legjobb, az a legstabilabb, akkor kapcsolódom legnagyobb felületemmel valami kézzel foghatóhoz, a realitáshoz... a pokróchoz vagy az agyagos földhöz, akkor találkozik a testem a legnagyobb felületen más testekkel, tárgyakkal, tájakkal, színekkel... és már nem tûnõdöm, el vagyok tûnve, bár (némileg) most is érzem mindazt amit régen, most is érzek talán, most is hat, ami hatott, most is nézem, ami nézhetõ, ma is nézek, csak épp nem beszélek, megrendültségem nem engedi, nem beszélek senkinek, senkihez, semmirõl... csak magamnak pofázok, befelé, álszenten és álszerényen, undokabbul mint valaha, mégsem gáncsol senki, nem bánt, nem ítél el, nem gyilkol... már nem érdemes, hiszen kussol, csendben van... látszólag csendben vagyok, hallgatok, ártalmatlan vagyok, vagy tán nem is vagyok, eltûntem, csak gubbasztok vagy fekszem, és csak befelé, a központom felé hallatszik ez az álszerény, álszent, nagyhangú pofázás... de azonnal megkérdõjelezem még ezt is, megkérdõjelezem az érzést, a látvány hitelességét, a látványt, a hatást, a hatás indokoltságát, és nincs már az a folyékony beszéd, csak láz van és cserepes száj, szaggatott lesz a szöveg, toporgó, fel-felszakadó, elõtörõ, de fõként befelé omló, ömlõ, zuhatagszerû, gejzírszerû, idõszakosan fel-feltörõ, de befelé zubogó, hol jeges, hol tüzes, hol megdermeszt, hol éget... verejték és vér...
...mindig szívemen viseltem ennek a térségnek a sorsát, az ügyét, a helyzetét, a létét, hogy nagy szavakat ne mondjak, ezért, csak ezért pofáztam kifelé is olykor, hittel és szenvedéllyel, meggyõzõdéssel, hol Bronislav, hol Zdravko, hol Tadeusz, hol Borisz néven... de mindent megtett az ÁVÓ is, az NKVD, a ZOMO, az UDBA, a SZEKU... sõt, még az UBO is, nyilván õk is meggyõzõdésbõl, hittel és szenvedéllyel... szenvedéllyel!?... az nem kifejezés: olykor szadista indulattal... mindent megtettek annak érdekében, hogy hûvösre tegyenek, hogy végképp elhallgassak, hogy fogjam be végre a pofám, kussoljak és kushadjak... hogy akkor se tudjak már megszólalni, amikor lehet, amikor — talán — már eredményekkel is járhatott volna, amikor már eredményekkel is járhatna, amikor — szinte — már meg is követelnék, és amikor olyanok pofáznak, akik engem elhallgattattak, amikor ezek olyanokat pofáznak, amiket tõlem hallottak, annak idején... amiket tõlem tanultak, mondhatnám...
...nem, nem, már nem akarom, ha akarnám se tudnám hit és szenvedély nélkül... alapos munkát végeztek, kitépték a nyelvem, és nyelv nélkül nagyon nehéz az embernek jártatni a száját, nagyon nehéz és nem is ízléses... jó így, jobb így... ez a tompaság, ez a fénytelenség, ezek a mélyrõl fel-feltörõ hörgõ hangok, a monoton, szürke esõ, vagy a tépett égbõl alá hulló, foszló hó, ami puhán beborít minden követ, minden rácsot, minden kopasz fát, tányérsapkát, sebhelyet, minden omlatag kutyaházat... jobb így elzárkózva, hallgatagon, amikor számomra a legapróbb tragédia is már-már elviselhetetlen, kibírhatatlan... egy levert fészek, egy letaposott virág, egy bunda... inkább ez a zsibbadtság, ez az ón vagy ólom színû fény vagy fénytelenség, az éjszaka csendje és sötétsége, monoton, szürke esõ vagy szürke latyakká silányuló némán foszló hó kint, vér és verejték bent, lefelé csorgó, befelé zubogó, zajló, hömpölygõ, felszökkenõ, fel-feltörõ, hörgõ, hüppögõ... vér, verejték és könny... homály és csendesség...
...bejártam a térség minden zegét-zugát, álnéven és maszkokban, állszakállal, álbajusszal, de valóságos hittel és valóságos szenvedéllyel... díszleteit, munkatáborait, börtöneit... megszoktam, nem, megszokni nem lehet, de egy idõ óta minden szoba: cella, és minden ablakon rács van... kárpótlás, kárpótoltak... de hogyan, mivel, hogyan lehetne kárpótolni, mivel lehetne kárpótolni ötven évet... akárhogy is vesszük, de elmúlt, minden változatlan, de közben elmúlt, és akárhogy is vesszük: ez egy élet volt, az én életem, mégha nem is tudom pontosan, mi az, hogy én, és mi az, hogy élet...
...váratlanul talpra álltam...
...váratlanul, mert csak a rosszullét tudott kidobni az ágyból, abból a biztos, megnyugtató pozitúrából...
...zihálva kuporogtam a cserepek, bútor roncsok között...
...a takaróm ...mint lelõtt rab csíkos ruhában, arcra bukva...
...a háború a vége felé járt... másnap elõadást kellett volna tartanom... nem tudtam aludni... egész éjjel a beszédemen dolgoztam, de éreztem, hogy nem tudok majd beszélni... néha egy-egy géppuska beleugatott az éjszaka csendjébe... a távolban akna robbant... arra lettem figyelmes, hogy valami zörög az udvaron... kinéztem a panzió ablakán: a korahajnal füstkék fényében ragyogó paradicsomokkal megrakott szekér állt... gyorsan felöltöztem, lesiettem az udvarra és megkérdeztem a kocsistól, mire készül, meglepettnek látszott, gyanakvóan nézett, de válaszolt, azt mondta, hogy viszi a paradicsomot Sabacba, azt mondtam, hogy nekem is éppen ott lenne sürgõs dolgom, megkérdeztem, hogy elvinne-e... Persze, mondta a kocsis, õ felült a bakra, én elbújtam a paradicsomos rekeszek között... amikor megérkezett a szekér, egyenesen az állomásra siettem és felugrottam az elsõ mozgó vonatra...
...szökés?... menekülés?... megfutamodás?...
Azóta sem jártam ott. Az az ember már nem is létezik... mégis, mi ez a remegés, mi ez a rémület, amikor már vége, amikor már csend van... ide nem hallatszik — idõn és téren át — a gépfegyverek ropogása, az árvák és özvegyek jajveszékelése, a megerõszakoltak, megkínzottak üvöltése... itt csend van és homály, örökös elzárkózás és örökös hallgatás...
...hatalmas fekete légy ült a mellkasomon... amikor felnéztem, egészen közelrõl láttam a potrohát, a lábait, a szemét, táplálkozásra készülõ szájszerveit... verejtékeztem, ziháltam, levegõ után kapkodtam és csapkodni kezdtem mint nyáron, a legnagyobb melegben, amikor soha nem látott méretû legyeket akar agyonütni az ember, soha nem tapasztalt erõvel... és most itt kuporgok a cserepek, bútor roncsok és a lehullt vakolat darabkái között...
...gyorsan elõvettem egy papírost és leírtam, leírom ezeket itt, amiket befelé pofázok magamnak, mintha bepótolhatnám mulasztásaimat... mintha még el tudnám hitetni magammal, hogy ha azt nem is, ha úgy nem is, ha megfutamodtam is... ezt azért érdemes... itt kuporgok tehát és ezeket körmölöm... aztán — talán — majd a forró tea, kávé segít, kilök az utcára...
...fiatal nõ halványkék kabátban, piros ernyõvel, fekete csizmában lendületesen megy a hóesésben, a korareggel pasztell színei között... lendületesen, öntudatosan, mint akinek határozott célja van ezzel a mai nappal... egyáltalán: mint akinek céljai vannak, és valószínûleg valóban vannak céljai... a kopasz cserjéket, bontás után ottmaradt téglarakásokat, a bontás után ottmaradt téglákból összetákolt kutyaólakat lassan befedi a hó...
...de mi ez a kóros álmosság, most, amikor már kiérsz a fényre, mert fény ez ami van, kétségtelen, nappali világosság, mégha kissé ólomszínû is, azért fény, világosság, te mégis visszakívánkozol a celládba, ahol nagyobb felületen találkozhat a tested, bármikor, valami szilárd felülettel, míg itt ez a bizonytalanság, kiszolgáltatottság... nem tudhatod hol és milyen merénylet készül ellened, nem tudhatod honnan és milyen szándékkal leselkednek rád... nincs mibe megkapaszkodnod, és az erõd fogytán... örökös légnyomás változások, hideg front, meleg front, koponya roppintgató hideg... ez a szédülés, ez a gyengeség... pedig még mintha hangosan is kiejtettél volna szavakat, felesleges és értelmetlen szavakat... mintha kezet fogtál volna valakivel, kétszer is: a találkozáskor... jött feléd elõrenyújtott kézzel az a sötét alak... meg elbúcsúzáskor... amikor távozott... ez mégsem az... mégsem az a biztonságos érzés... biztonság!... mégis mi az?... szavakat használsz, amiknek nem ismered a jelentését, szavakat használsz, mert mit is tehetnél... és megint elindul az az áradás, az a befelé mozgás, befelé pofázás, befelé üvöltés... vér és verejték... patakok, zuhatagok... menni, hamar, talán még hazaérsz... vár a legyed... etesd meg, hátha él még, mondogasd magadban: hõsök a társaid...
...megnéztem a legyemet: ott lapult fényesen és moccanatlanul a kiszáradt cukor tavacskába dermedve..