Csernák Árpád: heg(esed)ek

1. ...rideg, nem nyújtható, nem sajtolható..
2. ...amikor elveszti ridegségét, jól megdolgozható, lemezekké nyújtható, dróttá húzható...
3. ...ismét rideggé lesz, porrá törhetõ...
4. ...megolvad, forr, illékonnyá válik... bár erõsen pozitív jellemû, a levegõvel szemben igen ellenálló, fényét ugyan elveszti, de a felületén összefüggõ védõréteg keletkezik...
5. ...meggyullad, erõsen világító kékeszöld lánggal elég...
_ (Cink (Zn)Horgany)

...az ember átesik mûtéteken... az ember — örökösen — mûtéteken esik át... vágások a torkon, a mellkason, a hasfalon... aztán sebek, varratok, hegek... a torkon, a mellkason, a hasfalon... és ki tudja még hol... (talán) ...a lelken is... mert van lélek, ez vitathatatlan... és ami van, az sérül, és ami sérül, azt megmûtik vagy magától begyógyul, és amit megmûtenek, vagy ami magától begyógyul, az hegesedik... egészen szépek a hegek, mondja a sebész... szép hegek, mondom én is... kell az a „jófajta durvalelkûség”, kell, de ki dönti el, hogy meddig jófajta?... amikor Medve azt „mondta, vagy inkább mesélte” Bianka nevû nagymamájának: „Mindenki le van szarva”, Bianka azt kérdezte: „Én is?” „Medve kicsit hátrahõkölt. Rázta a fejét — nem, nem.” „Akkor nem mindenki. Fontold meg!...” meg kell fontolni... de ezután is mi marad?... elõször talán sírnod kell, elõször talán felfogod a jelenet... a jelenés szépségét... hogy azt ne mondjam: költészetét és igazságát, de aztán, épp a durvalelkûség gyakorlása okán elszégyenled magad gyermeteg pironkodásodon, lázas rajongásodon, amit a jelenet... a jelenés... nem, nem is... a mondat, a szavak, azok a (látszólag vagy valóban) szinte gyámoltalanul, esetlegesen, esetlenül egymás mellé kerülõ szavak... hogy nem tudod pontosan miért?... megfogalmazni aztán végképp nem, csak azt érzed, hogy itt — mégiscsak — valami nagyon fontos dolog kimondatott... ennek az ürgének sikerült, de utána... itt is csak heg marad, a láz ütötte, a szépség égette seb utáni heg, az a száradó, elszínezõdõ, elszarusodó bõrfelület, és még azt is kétségbe vonod, hogy vannak fontos dolgok, és — annyi idõ távolából — nincs fájdalom, nincs láz, csend van és hideg varratok... a hegek idõvel nem fájnak, sokszor nem is látszanak, és ha látszanak, se látszik mindig rajtuk, hogy heg, hogy az a néma nyílás az arcodon szervezeted egyik fõ bejárata, ahogyan feladatai csökkennek, megszûnnek, kicserepesedik, kiszárad... elhegesedik, kenegetheted, ápolhatod, már örökké seb marad... és így tovább, a fejbõrödtõl a gyulladt szemhéjon át a foltos bõrig, a feltört talpig, a vágásokig a torkodtól a hasadig, a hasadtól a végbélnyílásodig... hegek, nem fájnak, talán csak emlékeztetnek a fájdalomra...
...ahogy itt kuporgok hajdani lakásomban... az egyik szoba sarkában a földön... a porban... valaha itt állt az ágyam... jó védett sarok... hiába a kivert ablakok, az elhordott ajtók, az elégetett ajtófélfák... ide nem ver be a hó, az esõ, a szél korbácsütéseit sem érzem közvetlenül... persze hideg van... de hideg volt tavaly télen is... akkor még nem tudtam, hogy bontásra ítélt ez a ház... visszaszöktem, hiszen ez az otthonom... itt éltem huszonkét évig... még most is látszanak a sápadt foltok a falon, a hiányzó képek helyén, még ott rozsdásodnak a szegek a falban, amiket én vertem be, és a fal most is sötétebb ott, ahol a kutyám vacka volt... várakozás... fakulok, meszesedek, szarusodok, hegesedek... esedezek, esdeklek... kyrie, kyrie eleison... igen, még mindig esdeklõ vagyok... esendõ és esdeklõ...
...sérüléseket szerzünk úton-útfélen, de a sérülések begyógyulnak, és már csak egy érzéketlen burok vesz körül, amit a legjobb lenne levetni, és le is veszed... le is vedled, ha eljön az ideje... és mik ehhez képest azok a kis szúrások, rúgások, zúzódások, amiket naponta át kell élned... nem, ezek már nem is hagynak komolyabb nyomokat, hegeket persze mégis... de mi lenne velünk ezek nélkül a sérülések nélkül?... még kérdésesebb lenne a létünk, létünk értelmérõl nem is beszélve... összeroppannánk, szétforgácsolódnánk, szétfújna bennünket a szél... nem lenne, ami összetartana, egybetartana... ami az egység látszatát keltené... mert csak csontok, erek, idegek, zsigerek és víz... némi zsiradék még talán... némi só, ásványi anyagok... de ami összetartja mindezt, az a látható és láthatatlan sérült felület, burok, ami már kérges, heges, de épp ezért szilárd, ami — a megtévesztésig — az erõ, a kitartás látszatát kelti... aztán ha a betájolható, a körülírható burka megreped és ebbe a kiszámítható világba betör Isten csendje, egyre elviselhetetlenebbé válik a ricsaj, az õrjítõ hiány, a semmi szédülete, míg végül egyetlen artikulálatlan üvöltésben törsz ki hogy ezzel kiérdemeld beteljesülésed egyetlen esélyét: a teljes kifosztottságot, a halált...
...már gyülekeznek a ház körül a munkások... nagy a sürgés-forgás... huzalokat húznak, elhelyezik a robbanó anyagot...

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf