Baráth Zoltán: Éjszaka a Metróban

Elaludt a metrón, olyan fáradt volt. Nem csoda. Az egész napos nehéz fizikai munka kiszívott belőle minden energiát. A szerelvény befutott a Szent Gellért téri megállóba. Ott megállt, és nem mozdult tovább. A hangos-bemondó megszólalt:
„ - Szent Gellért tér. Végállomás. A szerelvény nem közlekedik tovább.”
Ő nem hallotta, hiszen még mindig mélyen aludt. Kis idő múlva belső órája ébresztette. Valami nem stimmelt. Talán a túl sok, nyugalomban töltött idő kezdett gyanússá válni a rázkódáshoz hozzá szokott testének. Kinyújtóztatta elgyötört tagjait. Letörölte álláról az édes alvástól megindult nyálképződés maradványát, majd lassan felkászálódott. Egyedül ő tartózkodott a kocsiban. Odabotorkált az ajtóhoz, mely nem nyílt ki magától. Megnyomta a gombot. Erre kinyílt. Kilépett az ürességtől ásító peronra. A mozgó-lépcsők már nem jártak, így jó sokat kellett gyalogolnia felfelé. Hiába. A kijáratot rács fedte. Erre teljesen felébredt, és némi pánik kezdett felgyülemleni benne.
- Mi a…? – kezdte megformálni a mondandóját, de aztán megragadta a rácsot, és minden erejét megfeszítve húzni kezdte felfelé. Nem engedett egy millimétert sem.
- Abüdöskurvaéletbe má’! - káromkodta el magát. Csapdába esett a négyes metróban. Elindult vissza, le a peronra. A fények halott-szürkén, és kékesen derengtek. Továbbra sem volt sehol senki, akitől segítséget kérhetett volna.
- Na, fasza! Most tölthetem itt az éjszakát! - kiáltott fel. Dús, barna hajába túrt.Hangja tompán hullott a semmibe. Nem volt visszhang. Ide-oda ténfergett egy darabig a peronon. Majd feladta, és lerogyott az egyik kényelmetlennek tűnő műanyagszékbe. Cseppet sem volt már álmos, köszönhetően a szerelvényen töltött alvásnak, és jelenlegi frusztráló helyzetének. Egy idő után kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Mint amit olyankor érez az ember, ha figyelik. Ekkor hallotta meg azt a halk, kaparászó zajt. Fülelni kezdett. Felállt, hogy kövesse, és megkeresse a forrását. A hang a sötét metróalagútból jött. A hang erősödött, ahogy közeledett. Fura, suttogás-szerű hangokat kezdett hallani. Hideget érzett a bőre. Vérfagyasztó hideget. A szíve őrülten kezdett zakatolni. Már tudta, nincs egyedül. Megdermedve állt ott. Igaz, nem is tudott volna sehová sem elmenekülni. Halványszürke köd lepte el a peront lassan, melyből füstszerű alakok kezdtek kibontakozni. És a szeme láttára kezdtek szilárdabb testet ölteni. A legtöbbnek emberi formája volt. Szörnyű látványként terült szemei elé a sok szétroncsolódott emberi test. Velük még csak megbékélt volna a lelke, hiszen mindig is úgy gondolta, léteznek szellemek, akik valamely erőszakos halált halva itt ragadtak. Nem, Nem velük volt a gondja. Ezek a szerencsétlenek csak szomorúak voltak, bár szívet tépő módon. A gondja azokkal a valamikkel volt, melyeknek látására az elme szerkezeti struktúrája hirtelen megbillen, és összeomlik, egyszerűen felmondva a szolgálatot. Teljességükben nem mutatkoztak soha, csak egy-egy villanásra, ám az épp elég volt, hogy beletébolyuljon bármely jótét lélek. Hieronimus Bosch ecsetjére kívánkozó kívánkozó kreatúrák formálódtak, majd tűntek el a ködben. H. P. Lovecraft is hasonlókat álmodott meg az őrült arab, Al Hazreed könyvének lapjaira. Clive Barker elméjéből is csupa ilyen lehetetlen alak leírása került írásai palettájára. Csápok, túl sok szem. Vagy túl kevés. Kifordított belsejű, torz alakok. Ő meg csak állt ott, és iszonyodva bámulta ezeket. Ekkorra a suttogó hangok felerősödtek, és a számára is érthető szavakat kezdtek formálni.
„Abbaddon Szülöttei vagyunk! A Mélység Szülöttei! .A Sötétségből jöttünk, és oda térünk vissza a ti szánalomra méltó lelketekkel!”
Eddig bírta. Lábai most hirtelen megrogytak, maga alá csuklottak. tehetetlenül csúszott a szürke lapokkal kirakott padlóra. Mire teljesen végigfeküdt rajta, már nem volt a testében többé.
- És akkor mondtam az asszonynak, nekem ne szövegel…Aztakurva, Józsikám! Ez meg mi? – hallatszott egy hang a lépcső irányából.
- Józsinak hívják az asszonyt? – röhögött fel a másik, mivel még nem fogta fel társa hangjában a megdöbbent rémületet. Agya csak egy másodperccel később kapcsolt, hogy hát, hiszen ő a Józsi! A következő pillanatban szemei elé kerülő látvány őt is megállította, meg a szívét is egy pillanatra. A peronon egy férfi feküdt munkásruhában. Haja ősz, szemei a semmibe meredtek. Ám nem ez volt a legmegdöbbentőbb. Hanem az arcára fagyott iszonyat kifejezése.