Csernák Árpád: Ébredés

„A  csönd  azt  jelenti: ki-ki, midőn  befejezte  már  küldetését, minden  próbatételben  eljutott  már  erőfeszítése  legfelső  csúcsára, túljutott  már  minden  hőstetten, nem küzd  tovább, nem kiabál  többé; feloldhatatlan  csöndben,  örökkévalóan  érlelődik  együtt  a  mindenséggel.”

( N. Kazantzakisz;; Papp Árpád fordítása)

     

Nem tudom mikor kerültem abba a sötét alagútba és mikor kezdtem el a rohanást. Idővel nem mérhető, kilóméterekben nem számlálható út állt mögöttem, mégis úgy éreztem, mintha egyhelyben topognék.

    Csattog az aszfalt a talpam alatt, egyre fáradtabb vagyok, mégis rohanok, mert egyszerűen nem tehetek mást. Cipőmön a vastag, merev műanyagtalp, lábamon  a műszálas zokni is nehezíti a futást... izzik a lábfejem, de nincs megállás, rohanni kell... egyszer elkezdtem, magam sem tudom mikor, magam sem tudom miért, de aki egyszer belekerült ebbe az alagútba, annak rohannia kell...

    Rohannak is sokan. Hallani a talpak csattogását, a motorok berregését... mégis úgy éreztem, mintha teljesen egyedül futnék a koromsötét alagútban... igaz, néha a járművek reflektorfényébe kerülök, olykor kigyulladnak előttem a piros féklámpák, de arra hamarosan rájöttem. ezek nem igazi fények, sem a neonreklámok, melyek ember nagyságú betűkkel rámrikoltanak. OTP — LOTTÓ — TOTÓ — CASCO — SUPERFILT — ÚJ  MÉRFÖLDKŐ  A SZÓRÁSTECHNIKÁBAN... Ezek nem igai fények... villódznak, vakítják a szemem, az alagút mégis cáfolhatatlanul sötét...

    Amikor elkezdtem a futást, kis tarisznya volt az oldalamon... és én tele voltam várakozással. Akkor még úgy gondoltam. csak éppen átszaladok ezen az alagúton, aztán megérkezem. Magam sem tudtam, mint ahogy általában senki sem tudja pontosan: hova, de reménykedtem, hogy a végére érek... Talán egy város lesz ott, fehér házakkal, széles utcákkal, lassúmozgású, barna bőrű emberekkel... fényes mező, aranyló búzával, izmos lovakkal... vagy sűrű-zöld erdő madárfüttyel, széllel, a közepén tisztással... magam sem tudtam, de akkor úgy gondoltam: ha végigfutok az alagúton... megérkezem...

    Eszeveszetten rohantam a többiekkel együtt, hogy minél előbb kiérjek, hiszen fülsiketítő a zaj, elviselhetetlenné kezd válni a füst, a benzin- és olajbűz, a sötétség. Rohannom kell  annak reményében, hogy így előbb elérem az alagút végét, ahol igazi fény vár, de minél jobban igyekszem, minél görcsösebben szorítom ökölbe a kezem, és dobálom a lábam, vicsorítok és ráncolom a homlokom, minél görcsösebben iparkodom, az alagút annál sötétebbnek, és egyre hosszabbnak látszik. futni kell, már csak azért is, mert a többiek is futnak, nem lehet őket feltartóztatni, akadályozni az előbbre jutásban, akkor fellöknének, eltaposnának, elgázolnának... Mögöttem végeláthatatlan tömeg és autósor, a sebesség egyre fokozódik. Az egyik kocsiban loboncos, sárga hajú nő az üveg mögött, a másikban fehérhajú ember sötét szemüvegben, a harmadikban gutaütés előtt álló vörös arc, és mind rosszallóan nézték lassulásomat... legalábbis én így éreztem, pedig a sárgahajú nő, az ősz és a vörösképű ember teljesen kifejezéstelen arccal meredt előre, talán nem is reménykedve abban, talán már nem is várva arra, hogy egyszer kiérjenek az alagútból, mintha már megszokták volna, mintha végérvényesen elfogadták volna, hogy ez így rendjénvaló... talán már hiányozna is nekik a sötétség, a zaj, a piros, sárga és zöld jelzések, a volán a kezükből... talán már nem is tudnának lábra állni, futni aztán végképp nem, pedig annak reményében ültek valamikor a kormány mögé, hogy így hamarabb és könnyebben keresztül jutnak az alagúton...

    Őrületig fokozódó hangzavar, hirtelen felbukkanó és továbbvágtató alaktalan árnyak, a semmi faláról visszaverődő jelentésnélküli hangok... Csattogtak alattam a vastag, merev műanyagtalpak, lábfejem  már elérzéstelenedett, mellkasomban érzem a szív vergődését, bőrömön az izzadság patakjaiba tapadó műszálas garbók, ingek, pulóverek fullasztó melegét...

    „Sapkát vegyél kisfiam, mert megfázol!” — hallottam édesanyám sikollyá merevedő szavait, de sapkámat már elhagytam valahol futás közben... a tarisznya, amivel annak idején futásnak eredtem, tele várakozással, egyre elviselhetetlenebbül nehéz hátizsákká, batyuvá, otromba csomaggá vált... egyre nagyobb terheket cipeltem, de már magam sem tudtam, hogy mik vannak abban a zsákban, hogyan, mikor kerültek bele azok a tárgyak, amelyek benne vannak, nem tudtam, miért kell hurcolnom. Volt abban régi és modern stíl-garnitúra, nagy festmények brüsszeli-, és családi fényképek blondel keretben, egy favillamos, népművészeti tárgyak. szuszék, tékák, mángorlók... háztartási gépek... sok kisebb és nagyobb író, gondolkodó, költő számtalan vaskos kötete, sok-sok papír, apró cetlik, amikre csak úgy följegyeztem valamit útközben, betűkkel és számokkal teleírt, telerajzolt füzetek, érettségi bizonyítvány, diploma keménypapírból... sok barátságnak hitt ismeretség, sok szerelemnek hitt futó kaland fényképpé merevedve... mind ott tömörlött egyre növekvő hátizsákomban, de már magam sem tudtam pontosan, hogy mennyi és mi, és főképpen azt nem: mit kezdjek velük, de úgy éreztem, vinni kell valamennyit, föl sem merült bennem más lehetőség... vinni kell terheinket, koloncainkat, és futni kell, rohanni, loholni érpattanásig, izületroppanásig, szívszélhűdésig, rákig, hiszen mindenki ezt teszi, mindenki rohan, kávéval, alkohollal, nikotinnal serkentve vagy kábítva magát, és talán csak akkor van vége, amikor megáll a szív. Akkor vége van a tülekedésnek, a rohanásnak, akkor jutunk a Fény birodalmába, az Örök fényességbe, a Nirvánába, vissza az Ős Végtelenbe... a Csend Birodalmába... vagy nevezzük, ahogy akarjuk... akkor van vége az alagútnak. Vagy akkor sem? Ki tudja? Hiszen igazán hiteles szavú hírnök onnan még nem érkezett...

    Ilyen kérdésekkel, kétségekkel loholtam a sötét alagútban, egész testem izzott, a hátam görnyedezett a mázsás súlyok alatt, az agyam pedig járt mint a motolla, a lábam is járt, egyre gépiesebben... már nem is tudtam róla, nem is éreztem, megszokottá vált mint keréknek a fordulatszám.

    Őrjítő a tömeg és a ricsaj, mégis teljesen egyedül éreztem magam, egyik szekértábor sem tudott maga mellé állítani, melldöngető, visszhangzó, vérgőzös vagy éppen cinikus szólamaival... Üvöltenek a hangszórók, rádrikoltanak a plakátok, döngenek a csizmatalpak, surrognak a kerekek, vakítanak, villognak a lámpák...lihegés, fokozódó erősségű lihegés, kiguvadt szemek, összeszorított szájak vagy épp kilógó nyelvek, csatakos bőr...

    Nem csak káprázat ez az egész? Nem csak valami — belső vagy külső — kényszer hatására loholok? Nem kényszerképzet, rossz álom gyötör, Nem puszta képzelődés ez, amit valóságnak érzek, gondolok? Képek, kérdések, lépések monoton csattogása...

    Csodálkozva vettem észre, hogy bár a fények továbbra is villódznak, a ricsaj továbbra is fülsiketítő, a cipők, csizmák, bakancsok továbbra is kopognak, csattognak, dörögnek, mégsincs sehol senki, sehol semmi... mintha tömegek rohannának körülöttem, mintha járművek milliói tolonganának, de sehol egy emberi arc, egy kézzelfogható, valóságos tárgy, sehol egy érzékszervekkel érzékelhető forma, csak komor lüktetés, észvesztő magány...

    Végigzuhantam az aszfalton. Csend lett. Nem az a fajta csend, ami megnyugtatja az embert, hanem robbanás előtti csend, dobhártyámon lüktetéssel, zizegéssel, mintha hosszú, vastag drótokat húznának és dörzsölnének össze... Nem lép rám senki, nem üt el semmi, mégis, mintha elcsattognának fölöttem a talpak, elzúgnának fejem fölött a kerekek. Fölnéztem: a távolban ismeretlen fény gyúlt ki váratlanul, de menten ki is hunyt. parányi fénypont, lágyabb, melegebb mint az eddigiek, és csöndet hozó. Fölvillant, megmutatta magát egy pillanatra, de menten el is tűnt.

    Föltápászkodtam. Batyumból sok minden szerte-szét gurult. Volt ami összetörött az esés következtében. Ezeket az elszéledt kacatokat, sérült tárgyakat már nem szedtem össze. Úgy gondoltam: nem lesz rájuk többé szükségem. Körülnéztem: egyre távolabbról, egyre homályosabban villant a fény, aztán vaksötét lett, s ez egészen anyagszerűvé vált. Karomat előrenyújtottam, megpróbáltam kitapintani az alagút falát. Lázas izgalommal toporogtam jobbra-balra, előre-hátra, minden irányba: sehol nem találtam falakat. De hisz, ha nincs fal, nincs alagút sem! Nincsenek korlátok, nincs végső cél sem! — villant át az agyamon. Elrohantak, gondoltam, elrohantak a képzelt alagútban, a képzelt falak között, a képzelgéseik felé, aztán hirtelen eléri őket az agyvérzés, a szívinfarktus... egy pillantás hátra, s az egészet elnevezik életnek. ez az élet, mondják sóhajtozva, bólogatva, hát igen, ez az élet. Pedig nem ez! Nem ez! Hát akkor mi?! Erre nem tudtam a választ, de különös, megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg. Újra kigyulladt az a csillagnyi, emberarcú fény... elindultam abba az irányba. Már nem voltak eleve adott irányok. Értelmét veszítette a jobb és a bal, az előre és a hátra, csak az a parányi fény villant meg újra és újra, hívogatón... már hosszabb ideig világított, majd ismét elenyészett.

    Lefejtettem izzó lábfejemről a műanyagtalpú zoknit, fájó, hólyagos talpamat a földre tettem, a föld sima volt és hűsítően bársonyos. Lassú, nyújtott léptekkel elindultam... minden lépés egy simogatás. Sóhaj szakadt föl lázas mellkasomból, régen fölszakadásra váró sóhaj. Zsákomat egyik kezemmel a hátamra dobtam, másik kezemen óvatosan kinyújtottam elgémberedett ujjaimat. Vagyok, gondoltam. Csak a fel-felvillanó csillagnyi fényt tartottam szem előtt. Mintha úton mennék Egyre biztosabb léptekkel haladtam. Az irányjelző, emberarcú fény egyre gyakrabban gyúlt ki a sötétség posztóján.

    Hatalmas lótuszvirágként nyílt ki a reggel, közepében ragyogó gyémánttal, elérhetetlen távolságban, mégis karnyújtásnyira, de a hajnal átmenete nélkül, egyik pillanatról a másikra, váratlanul és tündökölve megmutatva mindazt, ami eddig az éjszaka sötétjében rejtezett: madarak röptét, virágok szirmát, a darázs arany testét az orgona levelén, a fák égre rajzolódó ágait, lovak vágtáját, lobogó sörényüket, a halakat az áttetsző vízben, és egy különös fát, égre nyúló ágakkal. Azonnal megismertem, bár eddig sohasem láttam, de tudtam és megvallottam: ez a hitem fája. Már nem csak sejtettem, pontosan láttam magam előtt az utat: a végtelenből jön és a végtelenbe visz, láthatatlan cél felé. ezen az úton nincs célszalag, nem kecsegtet serleggel, oklevéllel, pozícióval, rendjelekkel, mégis ezen kell haladnom: ez az egyetlen emberhez méltó út.

    Úgy éreztem a szívem helyén nyolcszögletű kristályban lótusz virág nyílik.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf