Hajdu Imre: FEBRUÁR

Tegnap – vagy tegnapelőtt? – (a napok úgy rohannak és egybefolynak, hogy nem is tudom pontosan mikor, de egy-két napja lehetett) sütött a fényt és meleget adó nagy égi golyóbis. S bennem éledt – újraéledt! – a remény! Lelkemben ritmust dobol a visszatérő optimizmus, s agyam Áprilyt skandálta: „A nap tüze, látod,  / fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetne / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált.”

    Feledtem, hogy kamrám ürülő, s erőm gyengülő. Az előbbit a kemény tél éppen velem ürítette ki, hogy aztán az így nyert utóbbitól, az erőmtől ő fosszon meg, méghozzá úgy, mint egy útonálló haramia a békésen bandukoló vándort.

    Mégis, tegnap (vagy tegnapelőtt?), mert sütött a nap, mindent megbocsátottam a télnek, feledtem azt, amit elvett, s általa elveszett. Már nem vissza, hanem előrenéztem, s az öröm kerített hatalmába. Ez a februári nap már el tudta hitetni velem, hogy látni az alagút végét, s előbb-utóbb kiszabadulunk a hóvár, a köderődítmény fogságából, s az újra újulni készülő természet mihamarabb emlékké, békévé oldja az elszenvedett megpróbáltatásokat.

    Ez volt tegnap (vagy tegnapelőtt?), ma viszont újfent a meleg radiátor mellett ülök. Jólesik ott kuporogni, odakint nyirkos, ködös újra a táj. Szürkével öntetett le ismét a világ, mint az elmúlt hetekben, hónapokban oly sokszor és tartósan. Megint erőt vesz rajtam a reménytelenség, a bizonytalanság táplálta pesszimizmus. (Februárra már legyengül az ember pszichikai immunrendszere is.) Hát mégsem lesz vége ennek a barlangi bezártságnak? Egyáltalán, lesz még levél azon az ecetfán, mely ablakommal szemben most oly pőre, mint a műtétre előkészített nagybeteg? Csupasz, dermedt ágain a balkáni gerlék mozdulatlansága maga az örökkévalóság. Összetöpörödve, fázósan gubbasztanak, mint vén szülék a temetőkertben, elvesztett párjuk sírhantja mellett, a korán és faggyal érkező alkonyban.

    Nézem a naptárt, s szuggerálom magam: nem tart(hat) már sokáig! Élettapasztalatom mondatja: február a fogyatkozás hava, a változás hónapja. S éppen ezért már semmiképp sem a reménytelenség időszaka. Próbálom győzködni magam, hogy a tél – bárhogy is vicsorít olykor-olykor – már elkezdte szedegetni sátorfáját. A döntés, hogy feladja állásait, már megszületett, csupán a napot, a végleges visszavonulás napját nem hozták még nyilvánosságra. Tulajdonképpen attól teszik függővé, hogy a ma még csak felderítőosztagokat küldő tavasz, mikor indítja meg totális, minden akadályt elsöprő támadását. Mert az ilyesmi nem kismiska, s időbe telnek az előkészületek, így várhatóan csak márciusban indul meg a Kikelet fedőnevű offenzíva.

    Mindenesetre a tavasz elkezdte sorra kiépíteni hadállásait, s ezeknek szebbnél szebb női neveket ad. Karolina, Ágota, Ingrid, Dorottya, Dóra, Aranka, Abigél, Marietta, Lídia, Ella, Georgina, Julianna, Lilla, Bernadett, Zsuzsanna, Eleonóra, Edina…

    Gyönyörű nevek! Ízlelgetem valamennyit ott a radiátor melegénél, – s mi ez, álmodom? – a nevek mind-mind megelevenednek bennem. Már feledem az alkonyatba belevesző ecetfát, a gubbasztó gerléket, lám, február női nevei megbabonáztak, s tőlük pompázik, élettel telik meg minden. Báltermeket látok vidám farsangozókkal. Fények villódznak, s a tér tele zenével, kacagással. S jönnek sorban egymás után február hölgyei, az önfeledten táncoló Dorottyák, a sudár termetű Bernadettek, a szelíd tekintetű Arankák, a szirénhangú Marietták, a kacér Ellák, a királynői eleganciájú Ingridek, az elérhetetlen hideg szépségű Ginák, a liliomszál Zsuzsannák, a megbabonázó Ágoták, az örök vágy Júliák, a lila mámorú Lillák.

    Szól a zene, suhognak az elegáns báli ruhák. Ez a sok szépség kipirult, mámoros arccal a telet búcsúztatja. Hevül minden, s ez februárban mindenképpen figyelemre méltó, hisz – csak nézzünk ki az ablakon – most még nem volna okunk igazán örömre, hacsaknem…

    Úgy gondolom, a kutya (amelyik állítólag még nem ette meg a telet, de most jobblétre szenderülése okán kerül említésre), szóval a kutya ekörül a „hacsaknem…” körül van elásva. Nevezetesen, hogy bár még február is a tél hava, ám ebben a hónapban minden szunnyadozóban (növényben, állatban, emberben) csönget egy picit – talán éppen álmunkban – az időóra.

    Rügyben és szívben ekkor történik meg az első moccanás. Hogy miért éppen most? Ezt a természet nyilván nagyon jól tudja. Mi kevésbé, de ez lényegtelen, mert…

    … ugye, nem is olyan rossz, hogy ez így történik?

     

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf