Csernák Árpád: Libikóka

Dr. Oláh Andor barátomra emlékezve

„...a tudat küszöbét átlépõ minden pszichofizikai mozzanat abban a mértékben jár örömérzéssel, amennyiben a teljes stabilitást bizonyos határon túl megközelíti, és abban a mértékben kínnal, amennyiben bizonyos határon túl eltér tõle, míg e között a két határ között, melyek az öröm és kín kvalitatív küszöbének nevezhetõk, az esztétikailag közömbösnek bizonyos szélessége terül el...”

                                 (G.Th. Fechner)


Diákok között a Rippl-Rónai Kollégiumban. Egy tanár bemutatott, beszélgettünk, felolvastak az írásaimból, én elmondtam egy Áprily és egy Nemes Nagy Ágnes verset... Jó volt, szép volt, de az est legszebb és — számomra — legmegrendítőbb percei azok voltak, amikor egy kislány felolvasta Andor barátom egyik versét: „Ne félj megszületni! Szülni és születni!”... Mintha ő szólt volna hozzám... ismét... annyi év után!...Nem tudtam uralkodni magamon: elsírtam magam. Kissé szégyelltem, de nem tehettem ellene semmit. Negyed évszázadon át volt a legjobb barátom. Ha valamilyen bajomról, fájdalmamról számoltam be — és ez gyakran előfordult — ő soha nem volt hajlandó betegként kezelni, de a vele való találkozások, beszélgetések, az ő levelei többet jelentettek és jobban használtak minden gyógyszernél. Andor! Hitted volna, hogy így, ilyen formában találkozunk 1998-ban? Persze, rólad ezt is feltételezem: hitted. Sőt: lehet, hogy tudtad.

*

 
ÁLMOMBAN IDEGEN VÁROSBAN JÁRTUNK, a két fiam, a feleségem és én. Túl voltunk az ebéden, az ebéd drága volt és kevés. „Egy perc, rögtön jövök” — mondtam, mert valahonnan vizet akartam hozni, friss vizet, jó vizet, hogy ne ezeket a pancsokat kelljen innunk, löttyöket és szirupokat, amik nem oltják a szomjunkat. Találtam egy boltot, szép zöld üvegekben víz! „Abból kérek” — mondtam. „Abból?” — kérdezte csodálkozva a pult másik oldalán álló fehérbőrű, csupasz karú szőke nő. „Abból.” Adott. Ittam. Nagyon jó volt. Eszembe jutott a családom, sajnáltam, hogy ők nem ihattak máris belőle. „Kérem az egész üveget” — mondtam. „Az egész üveget?” „Az egészet!” „Üvegestül?” — kérdezte a kerekarcú csaposlány megzavarodva. „Hát hogy!?” Förmedtem rá. Ideadta. Szép sütemények is voltak az üveg mögött. Kicsi diós- és mákoskiflik. a mákosból kértem négyet. Adott. Formatervezett nejlonszatyorba tette az egészet. Fizettem. Négy-öt pénz volt az egész. Nem tudom milyen pénznem, nem tudom milyen ország.
Vittem a vizet meg a mákoskifliket. Csaknem boldog voltam.

IGAZ, AMIT  KOSZTOLÁNYI  MOND A BOLDOGSÁGRÓL, hogy az nem más, mint a szenvedés hiánya... a fájdalmak szüneteltetése. Ezt szeretném megfogalmazni, formába önteni, amióta az eszemet tudom. Venanzo Crocettinek sikerült! Igaz, akkor ő már hetvenöt éves volt. Az a ló és a lovasa... A béke, a harmónia, a boldogság... a fájdalmak szüneteltetése... vagy túllépés a fájdalmakon... mert a fájdalom és a boldogság semmiképp sem egymással ellentétes fogalmak. Inkább az egyik a másik függvénye... ugyanannak a folyamatnak más-más aspektusa... nézete, pillanata...
Mintha ma este is lett volna egy ilyen pillanat. Bármilyen nehezen is szánom rá magam, jó újra kiállni a pódiumra... megfürödni... valamiben... nem, nem a siker, nem a fények, nem a taps... valamiben, ami grandiózus, ami emberhez méltó... mintha lángban vagy hóban vagy jégverésben...
...aztán az a ragyogó, barna leányarc... felcsapódott az ajtó, én mentem ki a fellépés után, fáradtan, kiüresedve... és ő jött velem szembe, odajött, mondott valamit sugárzón, kigyúlt arccal, és én csak álltam bambán, értetlenül, talán valami ilyesmit motyogtam, hogy köszönöm... de mire észbe kaptam, hogy itt valami nagyon fontos történt, már el is tűnt. Ő is felfedezhette a tekintetemben azt a mély, sérült vadállatokra jellemző tompaságot, ami már-már ijesztő... és mégis, ezek voltak a boldogság pillanatai. Aztán megszólalt az a jólismert, kaján férfihang, annak a morózus öregúrnak a hangja, aki szintén bennem lakik: MÁR KÉSŐ! Mintha bosszantani akarna. Mintha tudna még bosszantani. Mintha azt gondolná, hogy én azt gondolom: még sikerülhet. Azt gondolom: nem sikerülhet. Mégis újra és újra próbálkozom. Azt hittem él bennem egy eltiporhatatlan, hinni és lelkesedni tudó kamasz, de úgy tűnik nem volt eltiporhatatlan... Aligha tudnám meghazudtolni, már nem is akarom: az apám fia vagyok. Mindenkinek hurcolnia kell bizonyos genetikai öröklöttségeket. Van aki, ha elbukik, feláll, és újabb és újabb vállalkozásba kezd... van olyan hosszú- és középtávfutó, aki visszalök, ha ki akarják lökni a pályáról, és az élre tör... Én, mint ahogy az apám is, inkább hasonlatos vagyok egy szöghöz, amit, ha bevernek egy deszkába, és egyre csak vernek, — különös módon — egyre mélyebbre kerül, onnan legföljebb csak harapófogó segítségével lehet kihúzni, de akkor az a szög már görbe, rozsdás, használhatatlan...

KIS, VIDÉKI VASÚTÁLLOMÁS. Vasárnap. Borús, májusi vasárnap. sehol egy lélek. Aluminiumkeretes, rosszul záródó üveges ajtókon át üdén zöldellő nyírfákat és fenyők komorabb zöldjét lehet látni. Madárhangok. Váróterem. Üres váróterem. Délelőtt. NEM DOHÁNYZÓ VÁRÓTEREM. Ez áll egy farostlemez-ajtóra csavarozott fehér táblán. Aluminiumkilincsek. A többi ajtón is. Padok. Masszív padok, piszkoszöld vasvázzal, kifényesedett, barna lécülésekkel, támlákkal. Összesen hét. Komoran, üresen, fényesen. Mintha pihennének. Vasárnap van. Hétköznapokon hány fenék koptatja őket. Csomagokat tartanak, részegek alszanak rajtuk. Most üresek. Csend van, vasárnap. Olajkályha. Hideg olajkályha. Hiszen május van. Borús idő, de május. Mindenütt a világban földrengések, szökőár, forgószél, lázadások, tüntetések, gyilkosságok, polgárháborúk, Bangladesben több mint kétszázezer halott, tízezer ember került a csupasz földre, a csupasz ég alá. Koreában három diák felgyújtotta magát, Irakban a diktátor kilencven siita lázadót leöntetett benzinnel, élve megégettetett, Örményországban ölnek a szovjet csapatok, Azerbajdzsánban földrengés, halottak, Horvátországban tüntetések, rendőrgyilkosságok...
Itt csend van.
Itt, ezen a kis vidéki vasútállomáson. Mert amúgy az országban itt is gyilkosságok, emberrablások, szaporodó bűncselekmények, káosz... de még mindig jobb az anarchia, a káosz, mint a diktatúra...
Most két ember érkezik. Egy farmeröltönyös fiatalember, narancssárga hátizsákkal, cigarettázik, egy könyvet vesz elő, olvas...
Idős, ősz asszony fejkendővel, kopott, barna kabátban, barna nadrágban, barna cipő a lábán, ölében elnyűtt, barna táska...
Fakó tüdőszín, szürke cementlapok...
Barna cipők a tüdőszín cementlapokon. befelé álló lábfejek.
Változatlanul: csend.
A néni néha odébb csúsztatja a lábát, a fiú feláll, jegyet vált, a néni a dohányzást tiltó táblára mutat, a fiú a cementpadlóra dobja a féligszívott cigarettát, eltapossa, leül, olvas, lapoz...
A hangok fokozódnak.
Most már jönnek többen. Lépések kopogása, nyikorgása...
Nemsokára indul a vonat.
Érkezik valahonnan, indul valahova...

EGYIK CSOMAGOMBAN HÁROM KÖTETNYI KÉZIRAT, a másikban pizsama, törülköző, fogkefe, fogpaszta, könyvek...
Felhívtam L.B.-t. Nem volt otthon. Azért odamentem a házhoz, hogy néhány sor kíséretében ott hagyjam O.A. könyvét. Bedobtam az ajtó-résen, mert a lenti postaláda annyira tele volt, hogy kilógtak belőle a levelek, küldemények. Rémes volt látni: ennyi olvasnivaló!
Aztán, nem tudom miért, üldögéltem még egy kicsit a park szélén, egy padon. Rájöttem, hogy a telefonfülkében hagytam a noteszomat. Egy jótét lélek leadta a fülke mellett árusító zöldségesnek. Mehettem tovább...
Fekete macska ballagott át előttem keresztbe az úttesten, és ahogy a macska nyomvonalát követtem, megláttam az egyik út szélén parkoló kocsi mellett egy lefelé fordult kártyalapot. Odamentem, megfordítottam: a makk IX-es volt... visszatettem ahogy volt...
Semmit nem „intéztem”... Vagy mégis? Mit jelent: hasznosnak lenni?
Indultam haza...

„AZ EMBER NEM TESZ EGYEBET, MINT FOLYTON HAZATÉR.”
                                                                                        (Novalis)
35 celsius fok. Mégis írok. Írok? Verem a gépet. Végképp felhagytam a formákkal. Várni csendre, nyugalomra, kegyelemre... Áh! Mindegy. Verem a gépet. Ülök a hûvös szobában, ablakom elõtt a diófám... még az ablakom, még a diófám... ez se lesz...  persze miért is ne? Én ültettem, az én diófám lesz, akárki is költözik ide... Itt lesz továbbra is, és itt lesz gyönyörû továbbra is... Enyém, tied, övé... Röhej! Soha nem volt semmim. Persze ez más...
...aztán megint éjjel. Az éjjel rendszeresen, pontosan és kíméletlenül megérkezik, mint ahogy a reggelek is megérkeznek, és ahogy a reggelek is kíméletlenek. Aludni nem tudok, csak fekszem a sötétben. Dübörög, morajlik az ég... hadgyakorlat... Néhány száz kilométerrel arrébb a szerbek ölik a szlovéneket, a horvátokat és a magyarokat... Temesvár mellett földrengés volt. Hályogosodik az ég. Savak íze a levegőben, savak marják a torkomat, égetik a bőrömet... Hogy’ bírják ezt a fák, a füvek?

LEVÉL L.B.-TŐL.
„Kedves Árpád,
                         sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni és nagyon köszönöm, hogy Dr. O.A. ajánlatára Ágnes nagy baját felvetetted. Csakhogy az ő ügye...: másféléves citosztatikus kezelés (44 kilóval lefogyva); és mivel „non Hodkin limphomája” van, alig hiszem, hogy onkológiai kezeléshez lehetséges volna még természetgyógyászati módszereket alkalmazni. Bár lehetne!
Megpróbáltam Dr. O.A. rendkívül meggyőző gondolatait követni, sajnos azonban elég lassan tudom könyvét olvasni, mert magam is beteg vagyok, és egy darabig kórházba kerültem. Majd itthon, a fiammal és feleségemmel lakom, nem a Naphegy utcában. Pillanatnyilag nem is tudok dolgozni, és az Újhold ügyeit sem tudom intézni, hanem Török Endre és Balassa Péter foglalkoznak az új számmal. Sajnos időbe telik, míg valamelyest rendbe tudok jönni. Még szerencse, hogy nagyjából képes vagyok írni, és már nem kusza az írásom.
Tudom, hogy sok bajod van és a kéziratok is itt vannak nálam (ill. barátaimnál), de most nem tudok segíteni. Ha újra Budapesten leszel, hívj fel telefonon.
             Minden jót kívánok, szeretettel
                                                                     Lengyel Balázs”
(Nem tudtam a végére azt írni: L.B., hiszen ő sem ezt írta. Különben is kiderült, hogy róla van szó, és Ágnes: Nemes Nagy Ágnes, és Dr.O.A.: Dr. Oláh Andor. Kiknek a nevét írjam le, ha nem az övékét? Nevük puszta említése, a rájuk gondolás is erőt ad... jóllehet, ők már nincsenek erejük teljében... nem, ez sem igaz, az ilyen emberek életük utolsó pillanatáig erejük teljében vannak... talán még azon túl is... Ki tudja? Amíg el nem röppen az a „madár”! És ha elröppent? Hogy utána mi van, arról sem tudhat senki bizonyosat.)
Vakítanak... inkább a tények, mint a fények.

MINDIG  FEJFÁJÁSSAL  ÉBREDEK.
Ez megrémít. Ahogy kinyitom a szemem, már be is csuknám. Becsukom, és ott vibrál fájó szemgolyóm a sötétben, a szemhéjam alatt. Riasztanak az első hangok, az első elhúzó gépek zaja, az első sorozatok pattogása a lőtérről, a kutyák ugatása, vonyítása, távoli vonatzakatolás, gumikerekek surrogása a nem is olyan távoli aszfalton... Rémiszt a gondolat: megint egy nap áll előttem, és fejemet a párnába fúrom, mert nem akarom, hogy vége legyen az éjszakának, a tudattalan állapotnak, az álmoknak, de végül is nincs menekvés: föl kell kelni, neki kell vágni...
Ma úgy gondoltam: dolgozni fogok.
Éjjel háromkor fejfájásra, kutyavonyításra ébredtem. Antineuralgica, ridol... nem tudtam újra elaludni.
Napközben megint az az idegtépő kutyavonyítás! Hetekkel ezelőtt kitettek itt a kanyarban egy fekete-fehér foltos kutyát. Állítólag már akadt volna ember aki befogadja, de a kutya nem volt hajlandó elmenni vele. (Az a híres, sokszor indokolatlan és önpusztító kutyahűség!) Többnyire ott tanyázik ahol a volt „gazdája” kitette. A kutya most itt vonyít a közelben. Számomra ez már-már kibírhatatlan, de nem tudok segíteni. Itt van Morzsi, megint vemhesen, és Borzi, még az előző alomból...
Megtaláltam. Itt vonyított az a foltos kutya, hátul a hazosban. A szomszéd (állatorvos) azt mondta, ő úgy tudja, elütötte egy autó... kéne neki adni egy injekciót, de nincs aki  megfogja. Mondtam, hogy erre én sem vállalkozom. Egy tál vízzel elindultam felé... Az a riadt, fájdalmas-csalódott-gyanakvó tekintet! Amikor a közelébe értem, felállt és elment. Nem látszott sérültnek, csak végtelenül bánatosnak. Mi lesz vele? És mi lesz az ilyen kutyakirakó gazemberekkel?
Nem tudtam dolgozni.
Meghalt Forcas, a cicánk. Méreg. Ez egy ilyen környék. Kertbarátoknak álcázott nyugalmazott labancok, spionok, gyilkosok. Erről nem tudok többet írni. Sírással küszködöm. Nem akarok több macskát!
Már költözünk. Itt már nem, ott még nem... Leszerelt polcok itt, hiányzó bútorok ott, új bútorok, könyvek hegyei. A hegycsúcsok tetején: az Ujhold-Évkönyvek legújabb (sárga) száma, Pilinszky, Jaspers, Menekülés a homályba (Osztrák elbeszélők), Fioretti...

VILÁGVÉGE.
Elhájasodott gólyák a tyúkudvarban. Vagy: Elhájasodott gólyák döglődnek a tyúkudvaron. (Nincs tyúkudvarom, soha nem is volt, soha nem is lesz. Apám egyszer levágatta kilencéves tyúkunkat, Picurkát. Senki nem bírt belőle enni. Csak ültünk a feldarabolt, megsütött tetem körül és folytak a könnyeink.)
A szerbek és a szlovének gyilkolják egymást. Talán ha eltűnne a Jugoszláv zászlóról is a vöröscsillag... ha véglegesen kiűzetne a sátán a térségből!?
Június 30. Szép nap! A szabadság napja. 450 év óta először nincs idegen hadsereg az országban. Hogy ezt Márai nem élhette meg! (A Fekete Doboz döbbenetes, megrendítő dokumentumfilmje a megszállókról. Az idegösszeroppanás szélén. Nem a most látott percek, hanem az átélt évtizedek miatt. Csak gyógyszerekkel bírtam. De ki kell bírni! Most már bírni kell! Várni és remélni! Lehet. Kell! Ha megkésve is, ha erőink fogytán is, de bírni kéne.)

Két álom, két egymást követő éjszakán:
Egy pincében, infernális környezetben, körben a falak mentén alig felismerhető, rongyokba csomagolt emberek. A pinceablakon beszűrődő fényben egy nyúzott ember látható. (Szokták mondani: nyúzott, a fáradt, lestrapált, sovány emberekre. De ez nem így, ez igazán nyúzott volt. Mint a szerencsétlen kis szörmés állatok, akiket megnyúznak a bundára vágyó, pénzes, elkárhozásra ítélt nőstények kedvéért. Vagy a vaskampóra akasztott állattetemek a húsboltokban...)
            Egy nyúzott test, félreérthetetlen pózban, mint akiről épp szeretkezés közben nyúzták le a bőrt, de már mozdulatlan... Valami mérhetetlen lassúsággal kinyitotta a szemét és rám nézett... Száját is mozdította, mintha szólni kívánna, de ujjamat rémülten és tiltólag a magasba emeltem, majd tenyeremet, szétfeszített ujjakkal magam elé löktem, hogy ne!, ne!... és felüvöltöttem...
(2.) Forcas lépcsőkön lépked fölfelé. Utánaszólok, megfordul, a szemembe néz és nyávog. Az elégedett, üdvözlő nyávogásával. Fölveszem, magamhoz ölelem, Forcas, kiscicám, hát itt vagy? Nyugodt, már-már dorombolásba átmenő kurrogás a válasz: Hát persze. Hol lennék?... és mintha azt mondaná: Jól vagyok...
                Közben mindent tudok..., ami — amúgy — a valóságban (?) történt...
Hamvas Béla: Anthologia humana-ját olvasom, és — persze — épp ott tartok, ahol a Bhagavad Gitából idéz:
       „A test mulandó. Aki a testet áthatja, örök. Halhatatlan és mérhetetlen.
       ————————————
         Mint ahogy az ember nyűtt ruháját leveti és az újat felölti, úgy veti le a testben levő lény elviselt testét és költözik a másikba.
       ————————————
       Aki megszületett, annak halála biztos. Aki meghalt, annak születése biztos. Elkerülhetetlen szükség. Azon, ami elkerülhetetlen, ne bánkódj.
          A lények serege a láthatatlanból lép elő. Az út a látható világon át vezet, de végül minden lény a láthatatlanba visszatér. Miért panaszkodsz amiatt?
       —————————————
         A test hordozója mindenkiben örök és sérthetetlen. ne gyászolj hát senkit...”
       ——————————————

Elfogadom. Sőt: megvigasztal, megnyugtat. Én — azért — megsirattam Forcast, eltemettem, és két éjszakán át égettem sírján a barátság gyertyáját.
Cicám, vajon most milyen testben élsz? És emlékszel-e az előző életedre? A test elmúlik, tudom, de miért ilyen szenvedések közepette, Uram?!

Morzsi kutyánk öt kölyköt hozott a világra, és itt van még Borzi is, az előző alomból. Most őket is költöztetni kell.
Szobámban már csak az íróasztal és az ágy. A csaknem üres szobámban csattognak gépemben a kis fémkarok, és a karok végén kiméletlenül csapódnak le a betűk a fehér papírosra.
Fülledtség, hurcolkodás, örökös fejfájás, a legváratlanabb pillanatokban sírhatnék. Tudás? Bölcsesség? Milyen távol vagyok mindettől.
Kint ültem a kertben. Arra gondoltam: egy hónap múlva már nem ülhetek itt. nem nézhetem a diófámat, az almafámat, a cseresznyefákat..., nem sétálhatok köztük, és a többi, a körte, a mandula, a birs, a barackfák között... Nézhetem a falat meg a tűzfalat...
Képtelen vagyok írni. Képtelen vagyok bármire. Olyan érzésem támadt: vége, nem bírom tovább...

Mindkét lakásban rumli. Ott még nem, itt már nem... Négy szatyor könyv, egy szekrény, egy szék... oda, aztán megint vissza... mint a hangyák... oda-vissza, oda-vissza... föl-le, föl-le... halál, születés... billegés, káosz...
Ültem a hintaszékemben, az még ott volt, az üres szentjakabi ház előszobájában... Itt töltöttünk több mint tíz évet... nem is tudom pontosan, tizenkettőt, tizenhármat... itt nőttek fel a gyerekek és a fák, amiket én ültettem... Hitegetem magam: a fáknak napfényre és vízre van szükségük, és azt megkapják nélkülem is...
Ültem a homályos előszobában, nyitott ablaknál, hallgattam az eső kopogását, néztem az ablak előtt zöldellő szőlőleveleket, a még zöld fürtöket... Körben poros, kiürített szobák, az üres falakon a kihúzott szögek nyomai... Az ingaóra megállt. Csend. Csak az eső kopogása, ÜRESSÉG. Ez a lehetséges legjobb mostanában. Ez a tompaság. A fénytelenség. Az eső monoton kopogása... A legapróbb tragédia — egy levert fészek, egy letaposott virág, egy bunda látványa — már-már kibírhatatlan számomra... Inkább ez a zsibbadtság, fénytelenség, monoton eső, kint és bent...
A kert. Földjében: Frédi, Forcas... porladó testek.
Itt sokat dolgoztam. Itt sokat alakítgattam a dolgokon... még fiatalabb voltam, bírtam... s mindez hiábavaló lett volna? Nem hiszem. Amíg itt éltünk, lakhatóvá kellett tennem a házat, a kertet... aztán odébb áll az ember, változnak a dolgok... végül is vendég az ember mindenütt, és ideiglenes minden...

Van egy hiedelmem: ha fáj valamid, nem tudsz dolgozni. és van még egy hiedelmem: az írás is munka. Örökké fáj a fejem, mégis írtam. Megdőltek hiedelmeim? De arról, amiről akartam, nem írtam. Akkor mégiscsak érvényesek hiedelmeim? vagy teljesen mindegy, hogy mit akartam, vagy akartam-e valamit, és mi lett belőle?

(ÖN)KRITIKA

Nyavalygunk, mi!? Nyavalygunk?! Ne nyavalyogj baszd meg! Mit nyavalyogsz?! Mért gondolod, hogy te másnak születtél mint más, mért gondolod, hogy neked mindent a segged alá kell tolni, hogy neked fenékig tejfel jár?... Majd ha nem lesz fedél a fejed felett, és akárhogy összehúzod magad, akkor is befagy a segged, meg olyan mintha bukósisak lenne a fejeden jégből, hiába dugod a szemétbe vagy büdös rongyaid közé, meg lopnod kell tíz deka parizert, mert különben éhen döglesz, és minden összekunyerált filléredet pálinkára költöd, akkor majd pofázhatsz... de akkor nem pofáznál, mert az is kalória baszd meg!... Szóval ne nyavalyogj!, mert úgy pofán csaplak, hogy a protkód fölcsúszik a fejed búbjára, akkor aztán lesz szép csontkoronád, de a pofád az nem lesz, amivel pofázhatsz, mert pofátlan leszel baszd meg! Hót tuti ziher!

Megfontolandó, megfontolandó... de éjszaka legalább ötször felültem az ágyamban, hogy beengedjem a macskát, mert állandóan nyávogást hallottam...

ANDOR LEVELE

„Kedves Árpád!

                         Köszönöm az elküldött „Titkos levél” c. írásodat, igazán nagyon jól írtad meg! Annyira a legszükségesebbet, a lányeget, szuggesztíven, mindvégig gördülékenyen és izgalmasan. Ez az igazi Ady-színvonalú publicisztika, dokumentáció a szó legigazibb és legnemesebb értelmében. Mindezt nem dicséretként, hanem objektív megállapításként írom, a magyar publicisztika teljes ismeretében, egyetlen szavam se túlzó. Nagyon jó író vagy. Szeretem és tisztelem az írásművészetedet.
Hetek óta azon gondolkodom, és Mátyás időnként kirobbanó elégedetlensége láttán-hallatán erősödik meggyőződésem, az országosan szított, céltudatos romboló pesszimizmus, elégedetlenség láttán-hallatán ugyancsak erősödik érzésem, hogy én elégedett vagyok. És ez nem sikerélményeimmel függ össze! Nem akarok külföldre menni. A világnak egyetlen helyén érzem jól magam, de ott nagyon jól, Szentendrén, az Iskola u. 11-13 számú házban, annak is a dolgozószobájában, könyveim, gondolataim, igazságom védfalai között, és a kis füves térségben, szobám előtt. Két hetente a Dagály fürdőben érzem jól magam. Naponta vagy másodnaponta a parkban, Dunapartra sétáláskor érzem jól magam Klárával és Sándorral* együtt.

Jól érzem magam, hogy írok, olvasok. örülök a nekem ajándékozott életnek és annak, hogy igaz az Ige, aki mindvégig hív marad, annak adom az Életnek Koronáját. Nem szerkesztőségek, tisztségviselők, professzorok, szakértők, képviselők stb. stb. adják az Élet Koronáját, hanem Egyetlen Felséges Urunk.
Micsoda boldogság (és itt már osztozunk egymással boldogságunkban — a Titkos levél alapján — ), hogy nem kell múltunkat szégyellnünk, hanem büszkék lehetünk rá, és nem azért mert „jó lóra tettünk” ellenzékiségünkkel, ami egyébként úgysem nyilvántartott és elismert „liberális” vagy lakitelki stb. ellenzékiség, hanem azért mert hûek voltunk és vagyunk az Igazsághoz és az Igazság Atyjához, valóban minden jutalom-igény nélkül, tehát a radzsa jóga szerint: helyes cselekedet és magatartás által. Eszményien.
Költözés, szomorúságod a válás miatt. Salinger vigaszát ajánlom: (nem idézem pontosan) az igaz(ságra törekvő) ember egyik szent helyről a másik szent helyre megy. Neked a poeta sacernek nincs okod attól félni, hogy nem lesz szent hely az a hely is.
Egyikünk sem szereti, ha a világi zene az ünnepi muzsikát megzavarja.(Ez volt Konfucse, azaz Kung mester utolsó tanítása.)


*Klára: Dr. Oláh Andor felesége, Mátyás és Sándor a fiai.


Ennyi elég, hogy szent hely legyen az a hely a Nap alatt, ahol tanyázunk. Letanyázunk, letarisznyázunk, nem olyan nagy dolog! — a költözés.
Ma éjjel azt álmodtam, és most látom, Neked (is) álmodtam, hogy egy szobában voltam, mintha hivatalos helyiség lett volna, de félig lakószoba, egy hölgy ült ott, és még valaki, nem tudom ki és milyen nemű, és Antall József is a szoba másik végében állt, járkált, nem ránk figyelt, de neki is szántam, amit mondtam, talán válaszként mondtam a hölgynek, aki lektori véleményről, cenzúráról, ilyesfélékről beszélt, hogy mi a véleményem róla, az én könyvem vagy cikkem lektori véleményéről. A lényeg az, hogy ez volt a válaszom (néha szinte egy-egy mondat az álmom): „Én megtanultam, hogy ez transzcendens régió.” Igen, mert meg kell bocsátanunk a kritika, az ú.n. lektori vélemény szerzőjének, ugyanakkor nem szabad, hogy megkísértsen a tartalma, ami hazugságot, tévedést, félreértést, megnemértést tartalmaz rólunk, művünkről. Kísértés, megbocsátás, mindez nyilván transzcendens dimenzió. További transzcendencia: minden kritika ellenére menjünk tovább az Utunkon és őrizzük meg Isten adta megbízatás-, küldetés tudatunkat, Önérték tudatunkat.
Azért volt jelen Antall József, mert õ volt az Orvostörténeti Múzeum és Orvostört. Közlemények igazgatója, ill. szerkesztõje, és részérõl is folyamatosan ért kritika, de munkatársai részérõl is a népi orvoslás, „fanatikus” természetgyógyászati szemléletem és munkásságom miatt. (De közölte lapjában munkáimat.) Saját betegsége is másként alakul, ha hisz nekem. Akkor. További: talán még most sem bocsátottam meg neki? A kísértést elhárítottam életem során, de a megbocsátást kevésbé éltem meg. Fel hát munkára!
Tolsztoj mai napra szóló üzeneteit olvasom: A te jó kedélyhangulatod — ajándék felebarátaid számára. (Keleti bölcs mondás.)
Panaszkodnak az emberek, milyen drágák a gyógyszerek. Sokszázakat, ezreket adnak ki havonta gyógyszerre, méregre. A leghatékonyabb orvosságok olcsók, sõt ingyen vannak. Rossz hangulatunk, depressziónk legjobb gyógyszere ez az Ady verscím: „Holnapra gyógyuló bánat”. Tehát minden bánatot holnapra gyógyuló bánatnak tartok, s mivel biztos vagyok abban, teljes reménységem van arról, hogy holnapra gyógyuló bánat a mai bánatom, s mivel „a hit a reménylett dolgok valósága”, már most megvigasztaltattam, meggyógyultam bánatomból. (Nem érdekel az egész vers sok negatívuma, semmi más nem érdekel, csak a cím, csak a cím, és ez a nagyszerû, vigasztaló gondolat és érzés: holnapra gyógyuló bánat a bánatom.)
A másik (nagyobb lerobbanásokra tartogatott) Szent Igém is Adytól származik: „Harmadnap feltámadok”. Mert ő írta így az ismert bibliai élettényt egyik versében. Mikor tiporták bitóbánatok, akkor látta meg ezt a vigasztaló, szent igét. Ez a két „pozitív gondolat” elég nekünk hamubasült pogácsának, hogy minden kétségbeeséstől — útközben — megszabaduljunk.
Különben nekünk, népmese hősöknek másként is bíznunk lehet a legnehezebb konfliktus-, krízis helyzetből való szabadulásban, mert útközben észrevesszük bajbajutott vagy beteg állattestvéreinket és segítünk rajtuk. Meghalt cicád is segítő szellem, ha eretnek gondolat is ez talán az ortodox egyházi kereszténység szerint.
Ugrott a Jászai-díj. tudom, hogy nem bánt, mégis bánt. Engem az a versem vigasztal, és gyógyít, amikor mégis vágyni kezdek díjosztások alkalmával, hogy „a kitüntetettek listájáról végképp töröltek”. Minden rendszerben érvényes ismérve ez úgylehet az igazságkutató, igazságmegélő emberfiának. Tehát siker-élmény, hogy nem tüntettek ki!
Befejezem, annál is inkább, mert azt hiszed pszichoterápiát folytatok, holott igazán tiszta szívből mondom, örömmel és teljesen spontánul írok a barátomnak, és milyen jó volt írni Neki, beszélgetni vele. Igen, beszélgetni, mert közben hallani vélem mit is vetsz közbe, sőt ellenvetsz közbe.
És most — befejezésként — felütöttem Ady verskötetét, és ott nyílt ki, ahol megelégedettség-tudatomat nem „alátámasztja”, hanem táplálja:

Boldogok vagyunk, hogy ma vagyunk
És boldogok, hogy sokat érünk.
A mi vérünk, a mi vérünk
Ma minden, ma minden.
Boldogok vagyunk, hogy ma vagyunk.
                                                       (Hogy ma vagyunk)
Még azt is írja: „Halálodig maradj meg önmagadnak”.
„A mi vérünk”: a mi életünk, megváltozott, megváltozásra törő, megváltó életünk, és a mi vérünk: fajunk, magyarságunk. A kettő együtt boldogító tudat.
A Magyar Fórumot és az Új Magyarországot járatom. Mindig az üldözötteket pártoltam, és pártolom, most éppen ezért a kormányt és a kormánypártot. Ezzel a „jó vicc”-el (három cé kellene?) valóban bé is fejezem.
Nagyjóuram, légyen Véled a mi vigasztaló, örökkévaló Urunk kegyelme, hatalma és dicsősége! Légy boldog, legyetek boldogok e másik szent helyen!

Szentendre, 1991. VII. 31.                          Andor

*

Dr. Oláh Andor 1994. február 13-án Szentendréről Budapestre indult előadást tartani. Útközben érte a szívroham. Autóját az útpadkára kormányozta, megállt, az ülés támláját hátratekerte, így próbált magán segíteni. A közeli benzinkúttól érkező emberek találtak rá: hanyattfeküdt a vezetőülésben, mintha aludna.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf