Csernák Árpád: Szonatina

„Szeretni az igazságot annyi, mint elviselni az ürességet, s ennek következtében elfogadni a halált. Az igazság a halál oldalán van.”
(Simone Weil)

Apám és Laci bácsi egy évben, egy hónapban, ugyanazon a napon születtek. Az iskolában tizenkét éven át egy padban ültek, és az árvaházban egy szobában laktak.

    Apám csak félárva volt, mert — általam sohasem ismert — nagyapám harminchat éves korában megázott a lóversenyen, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Nagyanyám nem tudta a varrásból eltartani három gyermekét, és a legkisebbet árvaházba adta. Apám ritkán mesélt a gyerekkoráról, meg másról is; ritkán beszélt, de ezeket tőle tudom.

    Akkoriban — apám és Laci bácsi — jó barátok voltak. Megkockáztatom: apámnak egész életében Laci bácsi és Laci bácsinak apám volt az egyetlen barátja. Az árvaházban örültek, ha a kenyérre egy darab sajtot vagy gyümölcsízt kaptak. Laci bácsi zeneszerzőnek, apám festőnek készült, de a tanárai lebeszélték erről, mondván: „Nem nyomorogtál eleget kisfiam? Azt akarod, hogy egész életedben kilógjon a segged a nadrágból?” Ez meggyőző érvnek bizonyult, és apám beiratkozott a közgazdasági egyetemre. Hivatalnok lett belőle, ahogy Laci bácsiból is, de továbbra is zenéltek, festettek, álmodoztak és írtak mindketten. Néha találkoztak, megmutatták egymásnak legújabb műveiket, apámnak meg is jelent néhány novellája, cikke, verse, amik közül Laci bácsi néhányat megzenésített. Aztán megnősültek, aztán megszülettünk mi hárman: apám fiai, aztán kitört a második világháború, aztán jöttek az ötvenes évek, és — annak ellenére, hogy az apám nem lett festő — vele együtt nekünk is kilógott a seggünk a nadrágból, de hát ami ezekben az években történt, azt épeszű ember nem láthatta előre.

    Gyerekkoromban még gyakran megjelent nálunk Laci bácsi és a felesége: Ilus néni. Ilyenkor sokat beszélgettek, sőt még nevettek is, de én ezeket a nevetéseket rendkívül természetellenesnek találtam ott az ágy alatt, ahol ezidőtájt tartózkodtam; ugyanis mindig az ágy alá bújtam, amikor jöttek, és ott is maradtam egészen addig, amíg el nem mentek. Nem tudok rá magyarázatot adni, hogy miért, de irtóztam Ilus nénitől: hófehér, nyirkos bőrétől, csontos — koponyaszerű — arcától, vadvörösre festett szájától. Bűbájos modora csak fokozta bennem a viszolygást, mert a mézes-mázos szavak mögött hazugságot éreztem, és én már akkoriban torkig voltam a hazugságokkal.

    Később Laci bácsi egy köteg — kézzel írott — verset hozott nekem. Ez volt az első oldalra írva: „Néhány sárgulásra ítélt költemény”. Tökéletes — klasszikus — formákban megírt szomorú versek voltak ezek a magányról, a megaláztatásokról, az elröppent ifjúságról, a megvalósulatlan álmokról. Laci bácsi akkor már egyedül jött. Kiderült, hogy elváltak Ilus nénivel, de ha együtt jöttek volna, akkor sem bújtam volna az ágy alá, mert akkor már a főiskolára jártam.

    Én elolvastam a verseket és a fiókomba tettem. Amíg otthon éltem, ez a fiók volt az egyetlen olyan terület, amivel úgy-ahogy rendelkeztem: egy nagy fiók a rozoga komódban, aminek fehér porcelán fogantyúi voltak. Laci bácsi versei azonban eltűntek. Soha nem derült ki, hogy hová lettek, mi történt velük. Azóta is lelkiismeret furdalásom van, mert nem vigyáztam rájuk jobban, mert nem őriztem meg őket, s ha erre gondolok: láz önt el és szédülés jön rám. Úgy emlékszem: jó versek voltak, és ma még jobban tetszenének mint akkor.

    Aztán egyre ritkábban jött Laci bácsi, és szinte soha nem hallottam róla. Igaz, akkor már elköltöztem otthonról. Évekig nem is mentem haza, mert igen viharos — mondhatnám: drámai vagy tragikomikus — körülmények között hagytam ott a családi fészket.

    Évek múltán, amikor már biztos volt, hogy bent maradok a főiskolán, tompultak az indulataim és néha-néha meglátogattam a szüleimet, különösen Gárdonyban, ahol egy kis vityillónk volt, s ahol a nyarakat töltöttük. Ilyenkor és itt minden derűsebbnek és igazabbnak látszott.

    Egyik ilyen alkalommal — apám hetvenegyedik születésnapján — mindenki számára váratlanul: megjelent Laci bácsi. Szmoking volt rajta és fekete csokornyakkendő; hóna alatt egy köteg kotta, kezében hegedűtok, kéziratok. Akkor még nagy mező volt a házunk előtt, ezen a mezőn vágott át, nem az úton jött. Hosszú lábaival lendületesen lépdelt a lángoló fűben és úgy ragyogott az arca, mint egy érettségiző diáké; csontos, kopasz feje, sasorra fénylett.

    Büszkén mutatta legújabb szerzeményeit, aztán elővette a hegedűjét, meggyantázta a vonót, a vállára kis fehér kendőt terített és játszani kezdett. Apám fanyalogva hallgatta. Laci bácsi letette a hegedűjét, a fehér kendővel megtörölte verejtékező homlokát.

    — Szonatina... C-dúrban írtam, mint Bach egy szonátáját... csakhát ez kisebb... meg én sem vagyok Bach... — mondta Laci bácsi szinte bocsánatkérően, aztán oldalt apámra nézett és kissé zavart mosollyal folytatta:

    — Amikor eljutunk a domináns hangnemhez, egy kadenciával jelzem az ideiglenes megpihenést... de ez csak ideiglenes... nem végeredmény, csak erőgyűjtés... Ettől kezdve váltakozó regiszterekben szólaltatom meg a főtémát... Megfigyelted? A zenei történés célja nem az alaphangnem, hanem a domináns G-dúr elérése...

    Apám hallgatott. Laci bácsi a kéziratai között kotorászott, és egy drámát kezdett felolvasni, de apám félbeszakította az előadást:

    — Mit akarsz ezzel az egésszel? — Laci bácsi arca kissé megrándult.

    — Hát... azt szeretném szavakkal elmondani, amit az előbb zenében... arról szeretnék írni, hogy ki lehet bírni a magányt... ki lehet bírni sikerek, emberi kapcsolatok nélkül is... minden szenvedést ki lehet bírni, ha az embernek van hite... ha ezt az időszakot feltöltekezésre használja... ha meggyőződése, hogy jó úton jár... Mindez ideiglenes... káprázat... maya... nem végeredmény, csak felkészülés, erőgyűjtés a végső elszámolásra... — szaggatottan, izgatottan beszélt, mint egy leckéjét felmondó kisdiák, aki nagyon sokat tanult, s most összetorlódnak benne a szavak. Beszéd közben, a szavakat keresve fájdalmasan meg-megrándult fehér arca.

    — Azt mondod, nincs szükség emberi kapcsolatokra? Akkor minek jöttél most ide? — kérdezte apám.

    — Ez más... ez egészen más... — felelte Laci bácsi szinte riadtan — ...mi barátok vagyunk... hetvenöt éve... és éppen ez az... éppen, hogy én egy ilyen időszak után vagyok... és most... — dadogta.

    — Nézd! Elegem van a degenerált dolgaidból, a mindenféle agyalt teóriádból, a vegetarianizmusodból... Miért nem próbálsz meg élni? Miért nem mész ki a napra? Miért nem vetkőzöl le? Úgy jársz-kelsz itt fekete ruhában a verőfényben, mint egy nappali kísértet! Vedd tudomásul: ez az írás rossz! Egy erőltetett marhaság. Egy beteg agy torzszüleménye...

    Laci bácsi egyetlen széles mozdulattal összesöpörte kincseit, felállt, és ahogy jött: keresztülvágva a napfényes mezőn, távozott.

    Apám egy darabig állt, maga elé nézett, aztán a festőállványhoz lépett, egy darabig nézte, aztán levette onnan félkész képét és a sarokba hajította, majd hanyatt dőlt az ágyán, eligazította a párnán hatalmas, barnára sült morózus fejét, és ezt mormogta:

    — Minek jön ide?

    Ilus néni néhány nap múlva ment Laci bácsihoz, mert elváltak ugyan, de néha meglátogatta. Ilyenkor mosott, kitakarított, kicsit beszélgettek. Most holtan találta.

    Valahogy így történhetett: Amikor hazaért, furcsa, szorító fájdalmat érzett a mellkasában, nyúlt az orvossága után, de ebben a pillanatban megállt a szíve. Erre lehetett következtetni a felborult üvegcséből és a padlón szétgurult tablettákból. Ott ült napokig szmokingban, csokornyakkendővel a nyakán. Zongorája fölött egy bekeretezett rajz: feketébe öltözött, kopasz, sasorrú férfi veri a zongora billentyűit. A rajzon látható zongora fölött egy női arc árnyképe bekeretezve. A rajz alján apám dedikációja: Lacinak, örök barátsággal.