Botz Domonkos: Shakespeare and Company

Valamikor a hetvenes évek elején léptem át először a „vasfüggönyt”, és első utam – részben családi kötődések miatt – Párizsba vezetett. Mintha csak egy más világba cseppentem volna. Minden az újdonság varázsával hatott, az összes érzékszervemmel habzsoltam a várost, az életet. Új ízek, illatok, hangok és képek csereberéltek helyet egymással. Itt éreztem először, mit is jelent a szabadság, és egy kis idő elteltével erősen kezdtem kételkedni mindabban, amit otthon a hivatalos média, a párt lapja próbált meg elhitetni velünk.  

     Egész napos csavargásaimnak egyikén, a véletlennek köszönhetően találtam rá a Sorbonne közelében a Rue de la Bûcherie egyik középkori épületének aljában, a mára már ikonikussá vált Shakespeare and Company nevű könyvesboltra, ami talán teljesen egyedülálló a világon. Itt nemcsak vásárolni, vagy olvasgatni lehet, de akár még szállást is kaphat az oda betérő, némi ellenszolgáltatás fejében.

     Az egyik polcon felfedeztem egy érdeklődésemre számot tartó kötetet. Utánanyúltam, és kezem összeért egy idősb hölgyével, aki szintén azt akarta levenni. Egy, az 1800-as évekből származó, díszes, dombornyomott borítójú, magyar nyelvű biblia volt.

     – El is tudja olvasni? – kérdezte franciául a hölgy.

   – Igen, lévén magyar vagyok, ez az anyanyelvem – feleltem gyatra francia nyelvtudásomra támaszkodva.

     – Akkor Isten hozta Párizsban – mondta, ím már magyarul. – Ritkán találkozni itt a honfitársainkkal, hazai híreket is csak rajtuk keresztül kapunk, ráadásul magyar újságok se nagyon jutnak el hozzánk, és ha mégis, azok sem a valóságot tükrözik. Így aztán nagy öröm, ha találkozunk valakivel, aki otthonról jött. Nem szeretnék tolakodó lenni, de ha ideje engedi, szívesen meghívnám ide, a közeli Notre Dame kávézóba. Talán mindketten tudunk adni egymásnak valamit – mondta sokat sejtetően, amivel felpiszkálta a kíváncsiságomat.

     Aztán a kölcsönös bemutatkozást követően már karon is fogott, és kiléptünk az utcára. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, karonfogva egy számomra idegen, nálam jóval idősebb nővel, aki úgy viselkedett, mintha valami közeli ismerősök lennénk. Pár perc séta után helyet foglaltunk a kávéház teraszán. Ekkor figyeltem csak meg beszélgetőtársamat. Könnyű nyári kosztümöt viselt, divatos selyemsállal a nyaka körül. Arca szép volt, kozmetikumoktól mentes, és a köztünk lévő bő húsz év korkülönbség felét letagadhatta volna.      

     – Először jár Párizsban? – kérdezte, miközben ápolt kezével, vékony ujjaival látszólag szórakozottan a kávéscsésze peremén babrált.

     – Igen, ez az első utam a szabad világban.

     – Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de vannak itt barátai, ismerősei? Mert kapcsolatok nélkül elég nehézkesen mennének a dolgok.

     – Az egyik rokonom itt él már negyvenhat óta.

     – Akkor nem elveszett ember, lesz, aki bemutassa a várost, az itteni életet, a lehetőségeket. Úgy könnyebb lesz itt boldogulnia a továbbiakban.

     Hirtelenjében nem tudtam, mit értett a boldogulnia és a továbbiakban szavakon, de nem sok időt engedett a töprengésre, mert tovább folytatta.

     – Majd meglátja, a jót gyorsan meg lehet szokni. Itt mindent meg lehet kapni, még az egyszerűbb emberek is megvásárolhatják maguknak mindazt, ami otthon egy munkásember számára csak elérhetetlen álom lenne, de gondolom, ezt már megtapasztalhatta. Szóval, mifelénk gondtalanabbak, lazábbak és olykor kissé szabadosabbak a mindennapok. Ez utóbbit persze sokan félreértik. Nem a párt irányítja az életünket, éjszaka, ha későn érnénk haza, és be szeretnénk jutni a házba, nem kell felébreszteni a házmestert, akiről tudjuk, kénytelen időnként jelenteni az „illetékeseknek”, és sorolhatnám hosszan mindazokat a nem kívánt jelenségeket, amelyekkel otthon megnyirbálják szabadságérzetünket. De hisz tudja, miről beszélek.  

     Igen, tudtam és nagyon is értettem. Közben megakadt a pillantásom két előttünk elhaladó fiatal lánykán. Lenge, már-már merész ruhácskájukat a meleg júniusi szellő a testükhöz simította, megmutatva valamit a szépségükből, és mindjárt megmagyarázva valamit a „paradicsomi alma” mindenek feletti hatalmából.      

     – Én a szüleimmel még ötvenhatban, fiatal lányként, mondhatnám, akaratomon kívül kerültem ide. Akkoriban minden menekültet forradalmárnak, szabadságharcosnak tekintettek, és akként is kezeltek bennünket. Nagy volt az ázsiónk, és sokkal könnyebb volt a helyzetünk, mint a ma érkezetteknek. Persze, sokáig hiányzott a hajdani otthon, a Budai Várnegyed, ahonnan kamaszlányként jöttem el, de már nincs visszaút. Talán majd egyszer, ha újra szabad lesz az ország, ha kivonulnak az orosz csapatok, hazalátogatok. Időközben ruha- és divattervezést tanultam. Nem lettem belőle milliomos, de megteremtettem a magam egzisztenciáját, és mindezt egyedül, külső segítség nélkül. Magyarország pedig azóta is egy megszállt ország maradt, ahol kommunista diktatúra van. Ha ezek ellenére mégis visszamegy, akkor maga otthon a „kiváltságosok” közé tartozhat, mert innen nem sokan térnek vissza. A kormányunk elég toleráns, viszonylag könnyen megadják a magyaroknak a politikai menekült státuszt és minden segítséget az újrakezdéshez. Persze ez a tolerancia már nem jellemző a francia emberekre. Számukra a más országokból érkezettek csak koszos idegenek maradnak, függetlenül attól, hogy É-Afrikából, vagy egy európai országból érkezett-e ide valaki. Ennél is rosszabb az, hogy az itt élő magyarok képtelenek az összefogásra, kerülik egymást, mintha valami súlyos titkot cipelnének, vagy valami miatt tartanának egymástól. Nem tudom, illik-e ilyesmit firtatni, és csak félve teszem meg. Ismervén a hazai állapotokat, visszamegy, vagy itt marad? – kérdezte, miközben éreztem, tekintete szinte lukat fúrt belém, mintha csak a válaszomon múlna a beszélgetés folytatása.

     – Maradhatnék, minden adott lenne hozzá, és talán meglepi a válaszom, de amint letelik a szabadságom, indulok vissza.

     Nem sokat tévedtem, az arckifejezését látva tudtam, nem erre a válaszra számított, és talán csalódást okoztam neki.

     Mielőtt még azt hihette volna, hogy a rendszer kegyeltje vagyok, igyekeztem eloszlatni a kételyeit, de éreztem, mintha megrendült volna az irántam tanúsított bizalma. Talán működni kezdtek az otthonról hozott beidegződések. Beszédében óvatosabbá, kimértebbé vált. Azt hiszem, megértettem a félelmét, az óvatosságát… Csak Isten a tudója, mit képzelhetett rólam.

Ezt követően már más irányt vett, ellaposodott a beszélgetésünk, és éreztem, mihamarabb szabadulni szeretett volna tőlem.

   – A vendégem volt – mondtam ellentmondást nem tűrően, némi lovagiasságot erőltetve magamra a beszélgetés végeztével, és azzal odaintettem a felszolgálót.

     Miután elköszöntünk egymástól, még visszafordultam, utánanéztem, de szem elől tévesztettem, gyorsan eltűnt a forgatagban, a Marais negyed szűk kis sikátorainak egyikében.

     Aztán újra kibukkant a felhők mögül a Nap, és felfénylettek azok a sokszor megénekelt párizsi háztetők.  

(Hazátlanul – Hetedhéthatár Kiadó, 2019)