Czipott György: Raport

–     Levele jött... – az idős férfi nem titkolt figyelemmel körülnézett a kicsi helyiségben, történt-e valami változás, amit számon kérhetne az albérlőn. Az egylapos villanyfőző a vaskályha tetején, ennek használatában megegyeztek, egyéb, áramot fogyasztó készüléket megnyugodva nem látott. – Hivatalos ajánlott levél, de a postás volt szíves ideadni, csak szállásadóként alá kellett írnom. Ugye, nem csináltam valami kellemetlenséget ezzel?... – két ujjal, eltartva magától nyújtotta a fejléces levelet.

–     Köszönöm Vass úr, dehogy csinált, mehettem volna be a Postára érte – csak azt nem tudom, mikor. Mire én hazaérek, azoknál már rég nincs ügyfélfogadás, hát nagyon is örülök.

Hanem Vass úr, még mindig nem zavarja magukat az estébe nyúló gyakorlásom? Tudja, igyekszem halkan fújni, de a magasabb hangokat muszáj nagyobb levegővel megszólaltatnom…

–     Dehogy, ha nem vagyunk a konyhában, a ház többi helyiségében nem is halljuk, ha zenél. A feleségem meg örül is a muzsikának, csak azt mondja, nem mindig tudja, milyen dalt fúj. Én meg világ életemben szerettem a bluest, fiatalságomra emlékeztet, ezeket a mai izéket meg már annyit hallom a rádióban, megszoktam. De ha valami újabb villamos dolgot akar használni, szóljon, nem bánom én, csak kiszámoljuk, mennyi a fogyasztása. Mert ugye a lakbérbe az nem számít bele…

 

Leült az egyetlen karos tonettszékre, aztán fölállt és visszahajtotta a takaró sarkát a párnájára, a tulajdonos felesége azt gondolja, neki is tetszik, ha úgy van. Megint benn volt takarítani, műanyagkancsónyi friss vizet tett a mosdóállvány szélére, pedig kérte már, hagyja azokat rá, nem akarja terhelni ezzel is, biztosan van elég gondja a ház többi helyiségével, főzéssel, meg bármivel. De mindig bejön. Persze, kíváncsi. Meg talán ellenőrzi is, került-e valami új tárgy az albérletbe kiadott kisszobába.

Megigazította az olcsó kottatartóra halmozott papírlapokat, visszaült a székre, meredten nézte a kezében tartott levelet, fölnyitni még nem akarta. Az ígért határidő lejárta óta két hete várja már, ami abban van, évekre, de akár egész életére ható változást hozhat.

Országos Szórakoztatózenei Központ – állt a boríték fejlécén, letörölte az egyetlen evőkését és a hajtóka alá csúsztatva óvatosan fölnyitotta. Szeme átsiklott a kezdő mondatokon, a határozat részt kereste. Örömmel… szavazattöbbséggel… a bemutatott zeneszámok előadása alapján Önt alkalmasnak találtuk a meghatározott mértékű célközönség szórakoztatására.

Kérjük, fáradjon be a Központi Irodánkba, hogy a vonatkozó rendelkezések értelmében előadóművészi státusát a Személyi Igazolványába bejegyezzük.

Felhívjuk szíves figyelmét, Ön köteles az OSZK felé bejelenteni, ha beugró előadásnál hosszabb, munkaszerződéssel rögzített feladatkört lát el, hogy gázsijából az esedékes levonásokat eszközölhessük. Minden egyéb esetben a munkaügyi és adó rendeletek hatályosak.

Üdvözlettel…

Egy pillanat alatt futottak át gondolatain a további teendők, felmondani a gyárban, még a felmondási idő kitöltése közben azonnal leszerződni a zenekarral és végre turnézni…, TURNÉZNI!

Kivette a blokkolókártyáját a tartóból – mennyire utálja, hogy már csukott szemmel is tudja a helyét –, behelyezte az órába és rácsapta a blokkolókart. Mindig ugyanúgy, mindig ugyanazzal a csattanással. De ez lesz az utolsó, többé a büdös életben be nem teszi ide lábát…

 

–     Elvtárs, értesültünk róla, hogy el akar hagyni minket, ezt a jó közösséget. De hiszen megbecsülik, nem?, szépen halad a fizetési ranglistán már tíz éve, most mi a baj, több pénzt akar? azt is meg tudjuk oldani, no, csak úgy szerényen, vagy más oka van a kilépési szándékának? – A párttitkár merev tekintettel nézte, biztosan azt gondolta a hülye, a veséjébe lát. Nem lát az sehova, de neki meg miért jön azonnal elő ez az izzadós kellemetlen érzés, ha valami főnökkel kell beszélnie… – Mi az igazi ok? abban is biztosan tudunk segíteni. Maga jó, fiatal elvtárs, szükségünk van az ilyenekre…

–     Nincs nekem semmivel se gondom itt, higgye el. Csakhát, tudja zenész vagyok valójában, abból akarok megélni és úgy gondolom, a napi munkában elfáradt dolgozókat szórakoztatni sem utolsó feladat.

–     De nekünk nem zenészekre van szükségünk az esztergapad mellett, hanem elhivatott megbízható elvtársakra!

–     …Hát úgy vélem, arra már én nem vagyok alkalmas. Tanultam én éppen eleget munka után, éppen eleget gyakoroltam a hangszeren, hogy inkább alkalmas legyek zenésznek, tetszik másnak vagy sem…

–     Kisebb arccal elvtárs! Éppen elég jót tettünk magával, szép fizetés, ahogy látom, üdülési lehetőséget is felkínáltak már magának… azt se vette igénybe…, elnéztük a pusmogásait is…, hát minek akarna olyan semmirekellő muzsikus lenni? Mi keresztbe is tehetünk ám…

–     Tehetik, de mi hasznuk lenne abból? Én drehálni már nem fogok, legfeljebb bevarrnak valahova káemkáért. Megbocsásson, leszarom legnagyobb tisztelettel! – Érezte, talán túllőtt a célon, de ez a veresképű idióta kiborította, pont az utolsó munkanapján. – Az elvtárs sosem ült még be egy jó presszóba, ahol kellemes, halk élőzene mellett ihatta meg a kávét, konyakot? Vagy nem volt soha cigányzenés helyen?… Látja, az sem kevesebb, mint darabbérben esztergálni…

 

Minden izma, idege vitustáncot járt, alig tudta összeszedni magát az esztergapad mellé érve. Csak arra tudott gondolni, nemsokára vége, letusol, átöltözik, melós ruháját összecsavarva a táskájába teszi, aztán holnap bejön leszerelni és megkapja az utolsó fizetését, na meg a munkakönyvét. Mi a fenét fognak írni bele?… de mindegy!, hét végén már Balatonnál fújja az altszakszofonját, az a lényeg!

–     Mi volt? Mivel piszkáltak a pébén? – kérdezte a sorban mögötte lévő gépen dolgozó társa.

–     Nem érdekes, megfenyegettek…, de leszarom, én apám már holnap nem mutatok hátat neked naphosszat. Ha látni akarsz még ebben az életben, legközelebb Szárszón találsz meg…

–     …de ma még hoznia kell a normát! Azt nem művészkedheti el!… – szólalt meg a gép mellől a művezető, vasalt kék munkaköpenyében, illatosan.

Befogta a nyers acélrudat a tokmányba, pillantást vetett az esztegapadra szerelt tartóba tett műszaki rajzra és magában elmosolyodott, olyan, mintha kottából játszana itt is. Még mindig vibráltak az idegei a pártirodán zajlott kényszerű beszélgetéstől, …tán csak nem olyan szemetek, hogy tényleg utánanyúlnak, mi a fene hasznuk lehetne abból…, de jó dzsesszfúvósra mindenhol lesz szükség…

Megszorította a tokmánykulcsot, erőből, mert elég hosszú munkadarabot kellett megmunkálnia nyeregcsúcs nélkül, a szánon érintő fogásig tekerte az eszergakést.

Jobb keze szorította még a tokmányba illesztett kulcsot, amikor bal kezével megnyomta a zöld indítógombot. Szokásból, ahogy mindig is, napjában több százszor. A villanymotor felpörgött és a tokmánykulcs egy pillanat alatt odavágta kezét a késbefogóhoz és továbbrántotta. A teljes fordulattal pörgő tokmányból ekkor kiröpült a tokmánykulcs, éppen a feje mellett és az esztergályosműhely végében nekicsapódva a mennyezetnek, a fémtartóban lévő kész tengelyekre zuhant.

–       Rohadt életbe, mit csinálsz te idióta?… – hallotta hátulról a munkatársa rohanó ordítását, érezte amint az odakapva megnyomja – kezét félreütve az olajkapcsolóról – a piros gombot, de mindent valahogy tompán, mintha víz alól..., csak jobb kezének leszakadt, göndör fémforgácson heverő, nem fájó két ujját nézte. Amúgy, nem is értette, föltépődött munkásköpenye karjából, szabályszerűen begombolt mandzsettája fölött miért lüktet ki ütemesen a vér.

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat 2019SZENTKORONA iroszov konyvtar 11 26 attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf