Csernák Árpád: Petúr

Endrődi bátyját, aki Tapolcán töltötte sorkatonai szolgálatát, társai Petúrnak szólították, talán mert lázongó szenvedélye, megalkuvást nem tűrő igazságérzete a Bánk bán Petúrjára emlékeztette őket.
    A laktanyában nem lehetett rádiót hallgatni, az elküldött képeslapokra nem volt szabad ráírni a címet, a kiskatonák nem kaphattak csomagot. A vezérkar igyekezett titokban tartani, hogy Tapolcán harckocsizó zászlóalj állomásozik. Információ nem szivároghatott ki, de a külvilág felöl sem érkezhetett. Persze a diktatúra efféle primitív törvényeit könnyû volt kijátszani. A városban különbözõ megadott címekre küldték a csomagokat, a leveleket, Petúr barkácsolt detektoros rádióján hallgatta a híreket, a pokróc alá bújva, zseblámpa fényénél olvasott. Október 23-án ezt hallotta a tízórás hírekben: „Budapesti fiatalok ma délután a Parlament elé vonultak. Az esti órákban Nagy Imre elvtárs szólt a fiatalokhoz. Nagy Imre elvtárs jelenleg tárgyal az ifjúsági küldöttekkel és több képviselõvel.”
    Másnap Novák hadnagy összehívta a körlet kiskatonáit és hevenyészett beszédet tartott: „Zavargások vannak Pesten. Huligán banditák megtámadták a Rádió épületét, fegyvereket szereztek és a népi demokratikus rend megdöntésére törnek. Jelentéktelen zavargások ezek, de nekünk fel kell készülnünk szocialista hazánk megvédésére”  mondta, és marékszám töltényeket osztogatott. Máskor csak pontosan porciózva lehetett éles töltényekhez jutni, hadgyakorlat idején.
    Petúr, amikor csak tehette, hallgatta a rádiót. Meghallgatta Tildy Zoltán, Nagy Imre és Kádár János beszédét, a Petőfi kör vezetőségének és a Magyar Újságírók Szövetségének felhívását, a Magyar Rádió riportereinek jelentéseit, Háy Gyula üzenetét, aki így kezdte beszédét: „Fiatalok, barátaim! Ott voltam köztetek, veletek együtt vonultam fel Budapest utcáin kart-karba öltve. A nemzeti lobogó és a Kossuth-címer árnyékában mentünk a Petőfi-szobortól a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth térre, de együtt harcolok veletek már évek óta az új fiatal művészetért, irodalomért, a becsületért, az ifjúságért, az igazságért, a népért. Ismerlek benneteket, tudom, hogy becsületes hazafiak vagytok, igaz minden leheletetek...” A különböző rádióállomások ellentmondásos híreiből azt szűrte le, hogy Pesten kitört a forradalom, és neki ott a helye a felkelők között. A lőgyakorlatokon ő volt az egyik legjobb, gondolta hasznát vehetik.
    Fegyvereket, lőszereket kezdett gyűjteni egy  az állomáson hónapok óta holtvágányon veszteglő  vagonba. Néhány társával azt tervezték, hogy ha megfelelő mennyiségű lőszer és fegyver összegyűlik, elindulnak Pestre. Nem nagyon titkolták tervüket, elképzeléseiket, mert biztosak voltak benne, hogy azokkal minden fiatal egyetért. Forradalom van, és a magyar nép végre kivívhatja szabadságát, kikergetheti az oroszokat az országból... Öccse, velünk együtt, a Széna téren hasonlókat érzett és gondolt.

    Október 24-én reggel korábban keltem a szokásosnál, pedig nem kellett iskolába menni. Anyám leküldött a boltba tejért, kenyérért, ott találkoztam Endrődivel. Megbeszéltük, hogy találkozunk a téren és értesítünk mindenkit, akit csak tudunk. Nagy tömeg vonult az utcákon. Olyan érzésem volt, mintha mindenki rohanna, mindenki lázas lenne, de mintha mindenki félne is. Nem gyávaságot éreztem, inkább bizonytalanságot és a „rosszabb már nem lehet” elszántságát. „Itt vannak az oroszok!... Bejöttek a ruszkik!... Jönnek a szovjet tankok!...”  ezt lehetett hallani úton-útfélen. Más szavakkal, más szenvedéllyel, más hangsúlyokkal, de mindenki ugyanarról beszélt, ugyanarra készült...
    Benéztem Mansfeld Peti apukájához a fodrászüzletbe, mondta, hogy a Peti egész éjjel nem volt otthon. Siettem haza. Reggeli után lementem a térre. Endrődi és Völgyesi Misi már vártak.
– A többiek? – kérdeztem.
– Valószínűleg a Kalefon vannak... a metró-bunkiban... odamegy most mindenki – mondta Endrődi. Elindultunk arra. Útközben láttuk, hogy egy csomó ember  csákányokkal, feszítővasakkal, puszta kézzel  bontja az úttestet, feszegetik, fölszedik az utcaköveket és egymásra rakják.
– Barikádok! – fitogtattam történelmi ismereteimet.
– Rakjuk mi is! – kiáltotta Misi.
– Előbb nézzünk körül... keressük meg a többieket – javasoltam.
    A Metró-építkezésen rengeteg ember volt. Többnyire idősebbek, de senki nem szólt ránk, hogy mit keresünk itt, vagy, hogy menjünk haza. Pedig itt már fegyvereket osztogattak. Nem láttam, hogy bárki irányítaná az eseményeket, mégis mindenki tudta, hogy mit kell tennie. Egy harminc év körüli magas, csontos arcú, viharkabátos ember osztotta a fegyvereket és közben elmagyarázta, hogyan kell használni őket, hogyan kell biztosítani, élesre állítani, mi az a súlyzár... A legtöbben géppiszolyt kaptak, volt aki fatusásat, volt aki lemeztusásat. Tájékoztatást adott, hogy milyen irányból várhatóak a szovjet harckocsik, és ezt gyakran megismételte. Ámulva hallgattuk ezt a mindentudó óriást és figyeltünk, nagyon figyeltünk... Közben nézelődtünk, kerestük az ismerős fiúkat. Közülük nem láttunk senkit, de észrevettük Erzsit, a mindannyiunk által körülrajongott nagylányt, aki kalauznő volt, és aki miatt képesek voltunk végállomástól végállomásig tujázni (az ütközőn utazni), csak hogy minél többet lássuk ahogy leszáll a villamosról, belefúj a sípjába, aztán visszaszáll és közben még a térde fölé is felcsúszik a szoknyája. Tudott erről, tetszett neki, és néha szándékosan többet is engedett látni formás lábaiból. Nekem mindig a torkomban lüktetett a szívem, ha megláttam, de nemigen mertem szólni hozzá. Most valahogy fölbátorodtam:
– Nem láttad a Petit? – kérdeztem tőle – ...egész éjjel nem volt otthon...
– Szerintem a garázsnál van... menjetek oda... ott nektek is akad munka... – Boldog voltam: úgy beszélgettem Erzsivel mint egy nagyfiú, és még tanácsot is adott!
Feljöttünk és elindultunk a Krisztina felé.
Ahogy felértünk a lépcsőn, megláttuk Mansfeld Petit, aki egy másik sráccal nagy fémhordót cipelt.
– Merre kell menni? – kérdezte Endrődi.
– Arra! – mutatta fejével Peti – ...és hozzatok el mindent, amit csak tudtok!
El sem téveszthettük volna az irányt, mert rengetegen jöttek arról hordókkal, tartályokkal, szerszámokkal, karosszéria-darabokkal. Mi is nekiláttunk a munkának, hordtunk ki mindent és raktuk a barikádot... Délután már jöttek a felnőttek fegyverekkel és elhelyezkedtek az általunk épített erődítmény mögött. Egy idősebb, számomra ismeretlen egyenruhába öltözött férfi erélyesen ránk szólt:
– Nyomás haza srácok! Most mi jövünk! Itt harc lesz! – Mitagadás: szívesen szótfogadtam. Endrődi elkeveredett mellőlünk, de én és a Misi valóban hazamentünk. Amikor beléptem a lakásba, anyám lekevert egy hatalmas pofont:
– Nem fogsz csavarogni! Érted! Te nem fogsz csavarogni! – ezt ismételgette szinte magánkívül – ...az apád elment Lóránt után... Sándor már úgysem hallgat ránk... de te nem fogsz csavarogni! – Akkor nagyon rosszulesett anyám hisztériás kitörése, a pofon, és főként a vád, hogy csavargás lenne az amit csináltunk, de ma már megértem. Lehet, hogy az életemet köszönhetem ennek a szigornak. Akkor vérig sértve és porig alázva mentem be a szobámba, az ágyra dobtam magam, fejemet a párnába fúrtam és rettenetesen bőgni kezdtem. Aztán megszólaltak a fegyverek, és akkor abbahagytam a sírást. Iszonyú koncert kezdődött és tartott egész délután: ágyúlövések, kerepelő sorozatok, puskalövések, szóló-robbanások, csattanások...

    27-én senki nem hagyhatta el a tapolcai laktanyát. A hadtest rádió bemondta, hogy rendkívüli gyűlés lesz az alakuló téren, azonnali sorakozó. Erre az alkalomra Tátrai százados is megérkezett és beszédet mondott: „Ellenforradalmi erők férkőztek közénk, de szerencsére vannak maguk között, akik katonai esküjükhöz híven leleplezték azokat. Szalai és Kiss közlegények! Kilépni!”  mondta. A két kiskatona előrelépett, összecsapták bakancsos bokájukat. „Ez a két derék katona leplezte le a bandát  folytatta a pókerarcú tiszt ,  amiért őrmesteri rangot kapnak  és fejenként 500 forint jutalomban részesülnek.”
    Petúrt és két társát még aznap letartóztatták. Rejtett csatornákon eljutott a hír a felkelőkhöz. Két nappal később a Széna téren már mindenki tudta, hogy Endrődi bátyját fogva tartják, és hadbíróság elé akarják állítani. Szabó bácsi két teherautót indított Tapolcára. Az egyikre Endrődi is fölkéredzkedett. Október 30-án a felkelők elfoglalták a laktanyát néhány átálló tiszt és tisztes segítségével és kiszabadították a foglyokat sötétzárkáikból. Most Petúr hívott össze rendkívüli gyűlést az alakuló téren, és ő mondott rövid beszédet, majd kiszólította Szalai és Kiss őrmestereket. Sápadtan előreléptek. Látták, hogy fényesre suvickolt bakancsuk orra előtt, az esőverte hematitszürke flaszteron földigiliszták tekeregnek. Petúr kihúzta tokjából a kését és elindult feléjük. Feszült csend volt. A magas betonkerítésen túli fákon varjak ültek. „Ti elárultatok bennünket és a forradalmat. Ezért lefokozlak benneteket”  mondta Petúr, és levágta a két spicli vállapját. Azok nem akarták elhinni, hogy ennyivel megússzák. Mutáló hangon bocsánatért könyörögtek, mondták, hogy nagyon megbánták tettüket, és felajánlották, hogy visszafizetik az 500 forintot. Petúr csak ennyit mondott: „Ne nekünk adjátok, hanem a forradalom árváinak!”
    Szalai és Kiss még aznap eltűnt a laktanyából. Petúr több társával elindult Pestre, és 4-én már harcolt az orosz tankok ellen.

    Hajnalban egy rekedtes, végsőkig megrendült, de elszánt hangra ébredtem: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.
Csapataink harcban állnak!  A kormány a helyén van!  Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” Aztán elhangzott a Himnusz és a Szózat. Én már három napja nem hagytam el a lakást. Valami homályos védelmi okból állandóan a sarkokat és a padlót kerestem. Matracaimat is a földre terítettem és azon aludtam. Ott fekve és vacogva hallgattam végig először Nagy Imre kétségbeesett és könyörgő szavait... mert a nap folyamán még sokszor megismételték... és déltől ezt a szöveget is, amit valószínűleg egy amatőr rádióállomásról közvetítettek: „Figyelem! Figyelem! Figyelem! Mindenkinek! Segítséget kérünk a magyar forradalomnak. Szovjet tankok százai támadják a magyar fővárost! Segítséget kérünk a magyar forradalomnak! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Szovjet harckocsik támadják a magyar fővárost! Kérünk segítséget az egész világtól! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Mindenkinek! Mindenkinek! Mindenkinek! Szovjet harckocsik támadják a magyar fővárost! A világ segítségét kérjük!”

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 marcius 20 puski sandor 1 Rátkai 03 21 drvargatibor drvargaeger l dinnyes NÉE Program 2019 2019tavaszESZTERGOM Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 versmaraton jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf