Baráth Zoltán: Üzenetek

Azt mondják, hetvennégy éves vagyok. Nem tudom. Sajnos, nem emlékszem. Valószínűleg így van, mert ez áll a papír-cetlin, amit valaki a hűtőszekrényre erősített egy mágnessel.

„Sok Boldog Hetvennegyediket, Apa! A torta maradéka a hűtőben! Az új ápolónő 11-re ér hozzád! Lányod, Margaret!”

Ezek szerint van egy lányom. Jó tudni! Bár úgy is elfelejtem, nem kell hozzá egy óra sem! Azért ezek az üzenetek sokat segítenek. Felgyújtanak egy kis lámpást az agyamban, és egy darabig szétoszlik a homály. Egy fél órácskára ismét tudom, ki vagyok, hol vagyok, és mi van velem. Aztán az Alzheimer-kór, amivel diagnosztizáltak nagyjából egy éve, ismét sötét homályba borítja az elmém és magával viszi az összes emlékem. Tabula Rasa. Csengetnek. Ki lehet? Nyissak ajtót, vagy ne? Tétován ácsorgok a konyhában. A hűtőre nézek. Rajta egy papír a következő felirattal:

„Sok Boldog Hetvennegyediket, Apa! A torta maradéka a hűtőben! Az új ápolónő 11-re ér hozzád! Lányod, Margaret!”

Ezek szerint van egy lányom. Aki most a nyakamra küldött egy új ápolónőt. Muszáj beengednem? Muszáj! Valakinek gondoskodnia kell rólam. A múltkori „baleset” után be kellett látnom, hogy magamról már nem tudok. A város széléről hoztak vissza a rendőrök. Valamiért elindultam, de útközben kiesett az agyamból, hogy miért is. Rendben, most megint tiszta a kép. Ajtót nyitok.

A nő olyan ötven-valahány lehet. Nem szimpatikus. Barna, rövid haja van és éles, kék szeme. Valamint karvalyorra és tokája. Testes. Ruhája kopottasnak tűnik.

- Jó napot! A lánya bizonyára említette, hogy jövök. Az új ápolónő vagyok. Miss.Fossberg. Adele Fossberg.

- Igen. Írt egy üzenetet. Jöjjön be! – mondom kelletlenül, mivel nem szimpatikus a nő. Egy cseppet sem. Azt sem tudom, ki ez? Miért engedtem be? Zavartnak érzem magam. A nő, Miss. Fossberg, elmegy mellettem, és, mint aki otthon van, egyenesen a konyhába siet. Utána sietek.

- Elnézést! Ön kicsoda? – kérdezem.

- Az új ápolónő vagyok. A lánya kérte, hogy jöjjek. Tudja, hisz az előbb mondtam. Ja, persze. Az Alzheimeres. De ne izguljon! Minden rendbe jön rövidesen. Nem kell már sokat szenvednie ettől. Főzzek egy teát esetleg? - kérdezi, miközben már le is vette a kabátját és a választ meg sem várva tenni-venni kezd a konyhámban. Nem tetszik ez nekem. Rossz érzésem van. Túl otthonosan mozog. Szóvá is teszem.

- Járt már itt korábban? Nem emlékszem sajnos!

   Talán a hangsúlyom az, amire felfigyel. Marad a kelletlenség.

- Nem. A lánya lerajzolta nekem a lakás alaprajzát. Tessék csak leülni bent a szobában! Viszem a teát nemsokára. – mondja. Én csak nézek, de nem mozdulok. Nem téveszthetem szem elől. Nem bízom benne! Azt sem tudom, ki ez a nő. Bánthat is! Aztán mégiscsak bemegyek a szobába és előveszem a füzetem és a tollam. Leírom addig, amíg nem látja és a fotel karfája mellé gyömöszölöm a füzetet. Ezt írom:

„Idegen nő a konyhában. Teát készít. Ne bízz benne!”

   Leülök a fotelbe. Valami kemény nyomja a fenekemet. Kihúzom. Egy füzet. Benne ez a szöveg:

„Idegen nő a konyhában. Teát készít. Ne bízz benne!” Mozgást hallok. Ráülök a füzetre. Bejön az idegen nő. Csészében teát hoz. Leteszi mellém az asztalra.

- Már itt is van a finom teácska! – mondja. Szándékosan remegtetem a kezem, ahogy felveszem a csészét. Ki is borítom a szőnyegre. Az egészet. A nő arcán látszik, hogy bosszús.

- Ejnye már! Arról nem volt szó, hogy Parkinson-kóros is lenne! Na, nem baj! Hozom mindjárt a következőt és majd segítek meginni!

Elhagyja a szobát. Felállok a fotelből, felveszem a füzetet és felmegyek az emeletre. Bezárkózom a szobámba.

Kopogtatnak.

- Ne tessék már ezt csinálni! Hoztam a teát! Tessék szépen kinyitni az ajtót és meginni! Mondtam, segítek!

   Lépek az ajtó felé, hogy kinyissam. Ekkor meglátok egy füzetet az ágyon. Megnézem.

„Idegen nő a konyhában! Teát készít. Ne bízz benne!” Nem nyitok ajtót. Kikiabálok.

- Menjen el! Nem kérek teát! Majd később!

- Tessék kinyitni az ajtót! Hoztam a gyógyszereket! – hallatszik kívülről. Az éjjeliszekrényen látom, hogy ott van a gyógyszeres dobozkám. Akkor mégis, hogy lehetne nála! Valami nagyon nem stimmel ezzel a nővel. Félni kezdek. Még jó, hogy bezártam magamra az ajtót! Csak nem töri be!

- Nyissa már ki azt a rohadt ajtót! – kiabál mérgesen az idegen nő. Aztán puffanást hallok, ahogy testestől nekiveti magát az ajtómnak. Az megremeg a keretében. Ez be fogja törni! Mit csináljak? Ekkor szemem megakad egy tükrön, amelyre papír-cetlik vannak ragasztva. Az egyiken ez áll:

„Veszély esetén: 911! Rendőrség! Telefon a fiókban!”

   Kihúzom a fiókot. Egy mobil lapul benne. Felhívom az adott számot.

- Jó napot! Miben segíthetek?

- Segítség! Meg akarnak ölni! – mondom majdnem suttogva. Kintről még mindig hallatszik a puffogás, ahogy az az idegen nőszemély neki-neki esik szobám ajtajának.

- Elnézést! Megismételné? Nem hallottam rendesen!

- Van itt egy nő a lakásomban, aki rám akarja törni az ajtót! Szerintem, meg akar ölni! – mondom kicsit hangosabban.

- Hol lakik? Hogy hívják?

- Azt sajnos, nem tudom megmondani, mert nem emlékszem! De hallgassa csak! Nem hazudok! - mondom és az ajtó felé tartom a telefont. Közvetlenül elé, ahol ismét, tisztán kivehetően nekicsapódik valami súlyos.

- Most komolyan! Kihívta a rendőrséget? Ez tiszta vicc! Simán kimagyarázom magam! És miután ők elmentek, megszabadítom a szenvedéstől, papa! – hallatszik kívülről.

Visszaveszem a készüléket a fülemre.

- …küldöm az Egységet! Már úton vannak! Tartson ki! Ismétlem! Hallottam mindent! Küldöm az Egységet! Már úton vannak! Tartson ki!– hallatszik egy ifjú hölgy hangja. Megszakad a vonal.

   Nem tudom, mi történik. Iszonyatosan félek. Valaki rám akarja törni az ajtót. Már nem tart ki sokáig. Megreccsen a keretében és középen kezd széthasadni. Aztán szirénát hallok. Megszűnik a zaj kintről. Sietősen távolodó lépteket hallok. Majd egy felszólító kiáltást:

- Állj! Fel a kezekkel! - Aztán egy hangos csattanás. Szinte biztos vagyok benne, hogy lövés hangja. De továbbra sincs fogalmam sem, hogy mi történik éppen. Mindent leírtam a füzetbe. Később, ha elolvasom, majd tudni fogom. De most még félek.

   Később a kórházban, ahová kivizsgálásra vittek be, hogy nem esett-e bajom, megjelenik egy fiatal nő az ágyam mellett-

- Apa? Margaret vagyok! A lányod! Most már minden rendben van! Nem kell félned semmitől! Ne haragudj! Fogalmam sem volt róla, ki ez a nő valójában! Ápolónőnek jelentkezett. A referenciái rendben lévőnek látszottak. Valójában pedig maga volt a Halál Angyala! Negyvennégy halálesetet sikerült hozzákötni eddig! Annyira sajnálom! Jobban utána kellett volna néznem! – mondta a fiatal nő, miközben könnyek patakzottak a szeméből. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam az arcát, letöröljem a könnyeit.

- Semmi baj, kislányom! Felejtsük el! Nekem ez gyorsan fog menni! – mondom vigyorogva. Erre ő is elmosolyodik, és ekkor visszakapom őt egy kis időre. Emlékszem! Ő a lányom! Margaret! Szeretem! Nagyon szeretem!

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 12 19 jankocsm archiregnum1209 sztkorona MINI szentmihálynap kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf