Csernák Árpád: Emberi dolgok

Október eleji borongós idő. Az elszíneződött lombok sötéten hajbókolnak a hematitszürke ég alatt. Kerékpár-kerekek surrognak a vizes aszfalton. Fiúk kerékpároznak meggondolatlan, lázas lendülettel. Ezüstkörökké olvadnak össze a küllők.

   A nagyobbak kipirult arccal, előre meredve csak arra összpontosítanak, hogy egymást lehagyják. Egy-egy artikulálatlan csatakiáltás harsan száguldás közben...

     A legkisebb lemarad. Ő is kisebb a többinél, a kerékpárja is. Igyekszik, de igyekezete hiábavaló. Megcsúszik a kanyarban, elesik. Sír.

A nagyobbak közül az egyik fiú lefékez, megáll, visszafordul. Arcán átfut a győzelemről való lemondás józansága. A kicsire néz. „Fáj?” — kérdezi. A kicsi abbahagyja a sírást. Ahogy felkászálódik, látszik a sérülése, látszik rajta, hogy fáj, de nem mondja. Száját összeszorítva felül a biciklijére és tovább teker.

 

2.

Korareggel. Friss pékárúkat kínáló mozgóárus. Szépséges óriáskiflik, piroshátú briósok, perecek, forró kenyerek halmai. Fiatalember kínálja őket csíkos trikóban, fehér köpenyben. Idős ősz úr áll a kerekes, üveges pult előtt, mellette szőke kisfiú.

— Perecet kérek — mondja az idős úr — a legeslegsósabbat, mert az unokám azt szereti.

A fiatalember gondosan válogat. A ropogós pereceken jégszínű sócsomók. Csipesszel vizsgálgatja, nézegeti őket: keresi a legeslegsósabbat, de újra és újra kiejti a pereceket.

— Még új a csipesz — mondja kissé szégyenkezve.

— Megfoghatja nyugodtan kézzel — mondja a nagypapa.

— Dehogy fogom! Az előbb nyomtam le tíz fekvőtámaszt.

A járda hamuszínű. Az ég világoskék. Zöld lombok hajolnak a mozgóárus kocsija fölé. Tiszta és friss a levegő.

3.

Fakó öregember siet a buszhoz. Kopott, szürke télikabát, szürke haj. A vezetőfülkéhez megy és kéri a sofőrt, hogy várjon. Nehezen veszi a levegőt, hátranéz.

A sarkon feltűnik egy nehézkesen mozgó, fél oldalára béna középkorú férfi. Kopott, szürke télikabát, szürke haj. Nem látszik sokkal fiatalabbnak az öregnél, de feltehetően a fia. Ő is igyekszik, siet, futni próbál, de ez nem igazán megy neki. Mozgását nehezítik az apró, fagyott tócsák. Fel-felnéz, a busz, az apja felé; arcán aggodalom és a remény feszültsége.

A másodpercek perceknek tűnnek. Az öreg hol a láthatatlan sofőr, hol a fia felé néz. A fiú kacsázva, meg-megcsúszva kerülgeti a tócsákat. Teljesítménye bámulatra méltó. Az apa úgy nézi, mintha a lelátóról biztatná atléta fiát. A fagyos levegőben látszik mindkettőjük lélegzete. Bizakodnak, mintha a sors arctalan urának lennének kiszolgáltatva. Pedig a volán mögött egy ember ül.

A busz vár.

Mindketten fölszállnak. A busz elindul.

4.

Két nyolcvan év körüli néni a vonaton. Harmincöt fok meleg, de rajtuk kardigán van. Az állomásra egy középkorú férfi és egy kisfiú kísérte ki őket: apa és fia, az egyik asszony gyermeke és unokája. A két matróna — nyilván — testvér: ugyanaz a testtartás, haj és bőrszín, arckifejezés. Talán ikrek is.

„Köszönünk mindent.” — „Köszönünk mindent anyukának is.” — A fiú és az unoka bólogat. A vonat elindul. A két néni integet. Csak úgy, bele a vakvilágba. A fiú és a férfi már eltűntek, de a két néni rendületlenül integet, fejüket az ég felé emelve. Aztán bejönnek a kupéba, az egyik félig behúzza a függönyt, elhelyezkedik. A másik megszólal: „Nem kéne egészen? — Nem kéne egészen?” — Nincs reakció: behúzza, sőt be is köti a függönyt maga.

„Hova ülsz? — Hova ülsz!? — Ülj oda, aztán majd cserélünk, ha rossz.”

„Hova tegyem a lábam?” — Elrendezik a lábaikat. — „Jó lesz így.” — „Fáradt vagy mert nem sokat aludtál az éjjel.” — „Nagyon fáztam” — „Nem sokat aludtál!” — „Nagyon fáztam!” — „Miért nem csuktad be az ablakot?” — „Betettem, de a szél kifújta. Rettenetesen fáztam. Csak három körül aludtam el. De valahogy nappal is olyan hideg van náluk.” — „Nagyon sima és fényes minden.”

Elalszanak.

Néhány kilométerrel Kelenföld előtt feláll az egyik. Kisvártatva feláll a másik is, és csak áll.

„Mit csinálsz?” — „Felálltam.” —”Miért?” — „Előbb fel kell állnom, hogy meg tudjak mozdulni.” — „Akárcsak nekem.”

5.

Kimentem a pályaudvarra. Itt szokott bombariadó lenni. Ebben az évadban már az ötödik. Mindent hó fed, hó esik... Nem kellett sokáig várni... Csak ötven percig. Csak húsz percig toporogtam a hóban, a huzatos peronon, mert felfordult a rend, nem lehetett tudni mikor indulnak a vonatok, melyik vágányról, mikor ér véget a riadó, állt bent olyan szerelvény, aminek már két órával ezelőtt el kellett volna indulni... Letettem sárga bőröndjeimet a váróterem hematitszürke asztalkájára, sálamat és kalapomat a csomagjaimra. Fél óra sem telt el: megszólalt az állomás hangosbemondója: vonat indul Gyékényesre a hetedik vágányról... Csak ötven percig kellett néznem a január kristálytiszta levegőjében, éles fényeiben szállingózó hópelyheket, a vastraverzeket, a vastraverzekről elrugaszkodó madarak röptét, a csupasz fák ágainak rajzolatát az acélkék égen... Az óra mutatta: pontosan ötven perc telt el, és már vehettem a kalapomat, a sálamat, megfoghattam sárga bőröndjeimet és indulhattam a peronra, a hetedik vágányon álló szerelvényhez, és fölszállhattam a vonatra. Nyugalom volt bennem. Már-már tompaság. Kis időre elhagyom a várost.

Szemben velem komor arcú, elegáns hetvenes úr alszik. Mellette egy hibás szemű hatvanas keresztrejtvényt fejt. Az asszony már letette az újságot... ölében a zizegő, szétcsúszó lapok, maga elé néz. Ők sokáig utaznak, nekik még át kell szállni, késő estére érnek haza... és az alvó hetvenes — vajon — miért nem otthon alszik. A vonat áll, mindent hó fed, hó esik. Jön a kalauz és közli, hogy valami jégkolonc leszakított egy vezetéket: ebben a kupéban nem lesz fűtés, át kell menni más kupékba... elindulnak tömegesen az emberek. Én úgy döntök: maradok. Hideg lesz — majd fölveszem a kabátomat, sálamat, kalapomat— de legalább egyedül leszek. Aztán közli a kalauz, hogy Sárbogárdnál lekapcsolják ezt a kocsit. Nekem is menni kell. Már alig van üres hely, bár sokan két három ülésen terpeszkednek. Az imént velem szemben ülő komor arcú, elegáns úr szól, hogy ott, mellette van még hely, igaz huzatos az ablaknál. Megköszönöm, leülök. Váltunk néhány szót: „Mintha háború lenne.” „Ó, én utaztam vonattetőn is.”

Átellenben egy középkorú ember gubbaszt lehunyt szemmel. Sokat beszélünk magányosságról, szorongásról, szenvedésről..., de amikor egy igazi magányost, szorongót és/vagy szenvedőt látunk, elborzadunk. Most itt ül átellenben. Hasonló korú mint én, kócos ősz haj, a fáradt, fagyos arcon gyűrött bőr, keserű, végsőkig kimerült vonások, alszik. Zubbonyszerű sötétkék kabát, szürke nadrág, sáros, fekete cipő van rajta, rezzenéstelen, múmiaszerű... az ember érzi, látja... és megborzad. Részvét? Nem hinném. Megborzad a gondolattól, hogy ő is bármelyik pillanatban ebbe a helyzetbe kerülhet.

Most egy fiatalember érkezik, leül. Vastag száj, borostás áll, mohó szemek. Kiteszi a fülke bakelit-asztalkájára az almalevet, a Mars-szeletet, a könyvét, a walkmanjét... Az ablak melletti fogasra akasztja a kabátját. Jó kabát: vízhatlan, párizsi kék. Fészkelődik, helyezkedik... az ablak mellé ül. Kibontja a Mars-szeletet, eszi. Megeszi. Elrendezi a könyvet, a walkmant, kicsit errébb teszi, kicsit arrébb teszi. Kinyitja a könyvet, nézi. Fülére teszi a walkman fülhallgatóját, bekapcsolja a walkmant. A fülhallgató ellenére az egész fülkében hallható a halk, dünnyögő zene. Hallgatja. Olvas. Csuklóján arany karperec. Kibontja az almalevet, issza. Zenét hallgat, olvas, csokit eszik, almalevet iszik... Csörög a mobiltelefonja...

Egy három-négy év körüli japán gyerek rohangászik a vonaton. Ide-oda, ide-oda...Ordít, rohangászik, rácsap az ülésekre, az üléseken elhelyezett tárgyakra, csomagokra... Dühöt és lelkiismeret furdalást ébreszt bennem egyszerre. Dühöt az örökös rohangászás, üvöltözés miatt, és bűnbánatot, mert dühöt érzek, és ismét dühöt, mert bűnbánatot érzek...

Aztán megváltozik minden: a kis japán odaáll a bőröndöm mellé, ujjával az egyik arra ragasztott matricára mutat – amin Szigliget címere látható – és kérdően néz rám. Mondom, hogy matrica, címer, Szigliget... Egy mosolygós, bizalommal teli gyerekarc fordul felém, szig-li-get, mondja... élénk, értelmes, kíváncsi szempár...

Rendben mentek, rendben mennek a dolgok... Mindent hó fed, hó esik. A cinksápadt tájba, föld és ég kopár sivatagába, porhó és pára homályára karcolva bokrok és fák ágai... omló, porló kréta-házak, sínek párhuzamossága... Mostanában késnek a vonatok. A vizsgálat lezárult, állítólag el is kapták a telefonálót, egy fiatal srác volt, jót röhögött...

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf