Csernák Árpád: Kék korláton sárga ernyő

MÁJUS 24.-ÉN BOLDOG VOLTAM. Este 10-kor lementem kenyérért. Az utca, ahol máskor utálok (félek) végigmenni, most békés volt, barátságos. Girbe-gurba hamuszürke utca, bársonykék ég néhány csillaggal... és csak az egyik házban, ház körül volt mozgolódás. A második emeleten nyitva voltak az ablakok, bent a szobákban égtek a villanyok, az ablakokban gyerekek lógtak, a ház előtt egy szőke kislány ugra-bugrált és azt kiabálta: Szerenádozzunk! Szerenádozzunk! Akkor jóban voltam a világgal. Megvettem a szép nagy kerek kenyeret, selyempapírba csomagoltam, a mellkasomhoz szorítottam, úgy mentem hazafelé...

    MOST MÁR ŐSZ VAN. TOVÁBBRA IS BIZAKODÓ VAGYOK,  DE csak úgy mint a halálos beteg vagy a háborúból jött...
    Éjszaka esett... Úgy surrogtak a kerekek, mintha kutyák nyüszítettek volna, macskák nyivákoltak volna. Nem lehetett pontosan tudni. Nem lehetett megítélni. Többször kimentem, körülnéztem... kinyitottam a külső ajtót, kiálltam a lépcsőházba és hívtam a macskát. Odáig már eljutottam, hogy a kutyát nem szabad keresnem, nem szabad hívnom, nincs értelme... nincs. Már csaknem egy éve. De a szemközti romház rom-kutyaházai elé kötött kutyák vonyítása-sírása ellen nem tudok védekezni... csak reménykedni lehet, hogy lebontják azt a félházat, és a benne lakók és a kutyák majd kapnak egy másik házat, kerttel... És addig? A macska nem jött, a gumikerekek surrogtak, és a kutyák nyüszítettek szemközt, a félház előtti tákolmányok elé kötve... Hiába a hangtompítós üvegek, hiába a lehúzott redőny, hiába az altató... Korán bevettem, mert holnap dolgoznom kell... és ha nem alszom ki magam, akkor másnap  még nehezebb... még nehezebben bírom magam elviselni, még nehezebben bírnak elviselni mások, és én is még nehezebben bírok elviselni másokat... Zajok (persze) mindig vannak. Főút mellett lakom, és a vasúti sínek sincsenek messze, nem ez a baj... ezt meg lehet szokni... de az előbb valami egészen kibírhatatlan hangot hallottam. Nem lehetett tudni honnan jön, embertől vagy állattól... egy hang... nem túl erős, mint hang, de mint hanghatás hátborzongató... egy hang a sírás és a jajgatás határán, érzés és erő nélkül... öntudatlan, gyönge hang... az agonizálók hangja... Mint az a hang közel egy éve... Az  előbb volt, aztán abbamaradt, és most megint... nem merem kinyomozni, hogy mi az... a hang létezik, hallgatni kell, és ez már-már kibírhatatlan... Kis időre megszűnik, aztán újra és újra hallhatóvá válik... érzem, egyre görcsösebben fekszem a takaró alatt, fokozott izomtónus... verejtékezem... aztán mégis felkelek, körülsétálok a szobában, fülelek a falakra tapasztott fülekkel... kinyitom az ablakot... hátha rájövök, és hátha jobb lesz, ha rájövök, és hátha segíthetek, ha segítségről egyáltalán szó lehet... Elhallgatott... Pontosabban: nem hallottam többé AZT a hangot. Megszűnt.

    MÁSNAP DÉLUTÁN SÉTÁRA INDULTAM MÉG VILÁGOS, NYÁRI RUHÁBAN, MINT ANNAK IDEJÉN APÁM. Egy-egy verőfényes vasárnapon felvette világos, nyári öltönyét, ekrü szalmakalapját, vászonbetétes cipőjét, elővette sétapálcáját és elindult a Margit-szigetre. Jobb esetben engem is magával vitt.
    Fehér sapkát tettem a fejemre, válogattam a botok, ernyők között  esőre állt  , végül egy sárga esernyőt választottam. Így indultam útnak. Vonzott az a mellékvágány, ahol mindig vagonok állnak, és a sínek mellett farönkök... Történetért mentem oda. Tócsák, sár, és a háttérben egy hatalmas, titokzatos épület, amire az van ráírva: NOSTRA. Egy kamerákkal felszerelt fémkonténer (őrbódé) mellett mentem el... oda- vissza... amikor a közelébe értem zizegni és kattogni kezdett... A park felé vettem az irányt. A hídon megálltam. Néztem, hogy milyen keskeny a folyó medre, agyagsárga a vize, és milyen indulatosan kavarog, elfektetve, cibálva a partmenti sás kardpenge-formájú zöld leveleit. Sárga ernyőmet a híd kék vaskorlátjára akasztottam, álltam és néztem a vizet. Ha egy autó arra ment: megrázkódott a híd. A szemben levő kis utcában egy rokkant ember gyakorlatozott. Valószínűleg agyvérzése lehetett: mindkét lábát húzva, felsőtestét kissé mereven előre döntve ment... Föl-le, föl-le, ugyanazon a kis szakaszon. Ugyanazt a néhány métert tette meg: a házától a sarokig, a saroktól a házáig... Szemöldökéig lehúzott szürke sapkája alól gyanakvóan nézett föl a hídra. Szemben egy üzem. Homlokzatán, az eltűntetett ötágú csillag helyén egy fényes tábla hirdeti az új cég kimondhatatlan nevét. Vállas, tar fejű óriás jött ki terepszínű ruhában, bakancsban, körülnézett tekintélyt parancsolóan. Megmutatta magát, hogy van. Vastag láncon kutyát tartott. Egy rotweilert. Segíthetek, kérdezte. Nem, nem, mondtam, csak nézelődök... tetszik ez az épület, meg a rönkök, meg a vagonok... A múltkor az ottani őr fejbelőtt egy cigányt... vasakat rakodtak és a cigányok megtámadták a rakodómunkásokat... voltak vagy tizenöten, az őr rájuk szólt, erre őt is megtámadták, az meg belelőtt az egyiknek a fejébe. És meghalt, kérdeztem. Nem. Hogy’ lehet úgy fejbelőni valakit, hogy nem hal meg? Rosszul célzott az őr. Az óriás visszament az épületbe, a rokkant tovább gyakorlatozott, néha a híd felé sandítva. Akik elmentek mellettem a járdán, vagy kerékpárral az úttesten, azok is, mind, ugyanazzal a gyanakvó tekintettel méregettek: MI AZ, HOGY EGY EMBER ÁLL ITT A HÍDON, FEHÉR SAPKÁBAN, SÁRGA ESERNYŐJÉT A KÉK VASKORLÁTRA AKASZTVA?

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf