Hajdu Imre: Fogy a nyár

Minden nyáron, amikor a katáng egyébként gyönyörű kék szirmait először meglátom, az esztétikai kellem érzete mellett – igaz, csupán egyetlen pillanat erejéig -, enyhe borzongást is érzek. Olyasfélét, mint akkor, amikor egy hirtelen támadt hidegfront hajszálnyival a kellem-optimum alá hűti a tomboló kánikulát. Ettől még nem fázik az ember, s nem nyúl kiskabát vagy kardigán után. De ezt az enyhe, libabőrt előidéző jelzést mindazok, akikben finom, érzékeny műszer ketyeg, már  felfogják, és alig hallható sóhajjal konstatálják: a nyárba – ebbe a nyárba is – beszökött az ősz. Olyan észrevétlen jelzés ez, mint a szív egyik pillanatról a másikra történő, kalimpáló dobbanása. Mire ráfigyelnénk a furcsára, az eltérőre, minden visszaáll az eredeti állapotába. A szív halkan és egyenletesen veri tovább a ritmust, s a nyár is olyan változatlan hevességgel, kitartással szórja fényét és sugarát, mintha sohasem akarna véget érni.
    A katáng idén nyáron – minden más virághoz hasonlóan – a szokottnál is korábban bontotta ki halványkék szirmait. Már több mint egy hónapja látom e kedves szirmocskákat az árokparton, az utak mentén, ahol esténként, ha néhány percre megáll az ember virágot csodálni (megáll-e mostanság?), a látvány tücsökmuzsika teszi teljesebbé.
    Bár, ez a finom húrú zene szomorkás (igaz, ettől még lehet szép, hallgatásra érdemes). De mintha csak a rovarvilág hegedűsei is azt adnák hírül nekünk, embereknek, amit a naptárból letépett lapok érzelemmentesen ugyancsak jeleznek: fogy a nyár.
    Bizony fogy. Így is, úgy is. Ez az idei, ez evidens, augusztus van, hosszabbodnak az éjszakák. De fogy az a másik is: az emberi lét nyara. Az első még csak elviselhető, hisz őszre tél, a télre viszont ismét tavasz jő. Így van ez rendjén, amióta világ a világ. Ám az a másik, az a másik fogyatkozás, az viszont visszafordíthatatlan folyamat.
    Az elmúlást észlelve, lám a tücsök hegedűje is fájdalmasabban szól. Mintha azt érezné, dala elszállt hasztalanul és visszhangtalanul, „művészetére” igazából oda se figyelt a nyár, ráadásul a lét anyagi feltételeivel sem honorálta azt. Következésképp keserves ősznek, télnek néz elébe. Bezzeg a hangyák és a többi hangyaszorgalmú! Persze ők most sem a vadvirágok szirmait csodálják, vagy az éhenkórász tücsök muzsikáján andalognak!
    Észrevette ezt már jó ideje a tücsök (érzékeny teremtmény), ezért is szól a szokásosnál kedvetlenebbül, bánatosabban a zenéje. Fásultan veszi tudomásul, lassan már nincs értelme muzsikálnia. A hangyákat, de másokat, az egereket, pockokat, a hörcsögöket is egyedül csak a gyűjtés érdekli. Nekik nem is lesz gondjuk, ha jönnek az őszi esők, a náthát hozó ködök és a mindent dermesztő tél.
    Illetve, dehogy nem lesz! Csak most még nem tudják. A világ ugyanis úgy van teremtve, s egyszer ezt mindenki megtudja, egér is, hangya is, pocok is, hogy attól is üres és unalmas a világ, ha nincs benne tücsökzene (szó).
    Ülök egy bogácsi kertben, lábamnál egy kékvirágú katángkóró, amit a fűnyíró életben hagyott. Az est egyre feketébb palásttal takar be. Hirtelen szél lebben, bele borzongok. Mégsem mozdulok a kerti padról, amelyen hajdan nagyanyám – az ő nyarai régen elfogytak – ilyenkor esténként a babot fejtette. Hallgatom a nyarat elsirató tücsökzenét. Cirip, cirip… játssza a láthatatlan zenekar. S ekkor hirtelen, valahonnan messziről, gondtalanul mulatozó nyaralók nótáját keveri ebbe a muzsikába az augusztus esti szél: „látlak-e még fecskemadár, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? – harsogják a rizlinggel meggyantázott torkok. Olyan groteszk az egész. Vidáman, önfeledten énekelnek azok ott, messze, s nem is gondolják, hogy a nóta kérdése mennyire halálosan komoly.
    Lesz-e tavasz? Lesz-e még nyár? S ha lesz is, kell-e még valakinek a tücsökzene(szó)?