Csernák Árpád: LESZÁMOLÁS

    A szoba

     

    Nyitott ablak. A lehúzott redőny műanyagléceinek érintkezésénél apró lyukak: fénylő pontok. Kint tomboló nyár, bent hűvös homály. A hosszúnyakú fekete ventillátor forgó feje halkan duruzsol, kavarja, megmozgatja a levegőt, néha belelapoz a parasztbarokk íróasztalon álló folyóiratköteg legfelső példányába. Mellette egy gondolkodó szék, macskaszőrös ülőpárnával.
Az ágyon gyűrött vánkos, gyűrött lepedő, gyűrött, a falhoz szorított paplan. A gyűrődések formájából kirajzolódik a hiányzó test alakja. Ha a paplan gipsznegatív volna, ki lehetne önteni a nemrégiben még itt alvó-fetrengő test torzóját: középmagas, korosodó testet mutatna az öntvény embrió pózban.
Az ágy mellett éjeliszekrény, az éjjeliszekrény fekete márványlapján szemüvegtokok, könyvek, papírzsebkendők, szemcseppek, egy karóra, tollak, egy ceruza. Az ágy előtt kis polcos bútordarab, amit eredetileg tévéállványnak szántak, de itt teljesen más a feladata. A tetején gyógyszeres dobozok, tégelyek, egy palack víz, egy pohár, egy olló és egy csukott zsebkés. Polcain újságok, folyóiratok, dossziék.
A szobában, az íróasztalon, az ágyon, a két éjjeliszekrényen és a ventillátoron kívül nincs más, csak egy szék és polcok, polcok körbe-körbe, a padlótól a mennyezetig, és a polcokon könyvek, folyóiratok. Feltűnő, hogy sok azonos című folyóirat látható az egyik polcon, ráadásul az egyes számokból több; egy másik polcon meg nem gerincükkel kifelé, állítva vannak a könyvek, hanem fekve, és az egyes stócokban ugyanazok a könyvek, és a borítójukon ugyanaz a név.

     

    A név tulajdonosa már elhagyta a gipsznegatívra emlékeztető gyűrött ágyneműt, éjszakai csatározásainak színhelyét, és most az ágy szélén ülve megpróbálta bevenni első gyógyszerét, de a tökmag kapszula kiugrott a kezéből, és mint mikor egy makk a földre hull, pörögve, parányi kongó hangot hallatva eltűnt.

    A középmagas, korosodó ember felkattintotta az éjjeliszekrényen álló lámpát, orrára ültette erősebbik szemüvegét és letérdelt. Benézett az ágy alá: drótokat látott ott, pormacskákat meg egy száraz cseresznyemagot, de tökmag kapszulát nem. Nem adta föl. A lámpát a földre tette, hogy nagy felületen bevilágítsa a parkettát, ő az ágyra hasalt, és fejét lelógatva az éjjeliszekrény alá nézett: ott lapult a tökmag kapszula. Zsebkésével kipiszkálta, ráfújt kettőt-hármat, aztán bekapta. Felült, vizet töltött a poharába és ivott egy kortyot.

    A szemcseppentésen már túl volt, már bevette – kevés vízzel – a tíz csepp gentost, és némi elégedettséggel indult a nadrágja felé, hogy most már a tökmag kapszulát is sikerült bevennie.

    Miközben teát és kávét főzött, teát és kávét szürcsölgetett, az ablakon át nézte, méregette a szemközti kamrát, mint leendő feladatai színhelyét, mint hegymászó az előtte tornyosuló sziklákat, mint bokszoló az ellenfelét, vagy ahogy Szent György nézhetett a sárkányra.

     

    A kamra

     

    Itt is könyvek, folyóiratok minden mennyiségben. Némelyiknek a teteje már penészes, vannak köztük elszineződöttek, molyrágták. A könyveken, folyóiratokon kívül: poros papundekli dobozok rozoga polcokon. Az egyiken felirat, nagy vörös betűkkel:    

    ALUL KÖNYVEK!

    FELÜL TÖRÉKENY!

    VIGYÁZNI!

     

    A középmagas, korosodó ember nézi a feliratokat; „...ja, persze... a legutóbbi költözés miatt...”, de tudja: innen már nem költözik sehova. Eszébe jut: „...innen már csak egy helyre...”, de gyorsan elhessegeti a gondolatot: „közhelyes, melodramatikus... még gondolni sem szabad ilyeneket... kimondani: tilos... leírni: bűn!...”, és ő nem akar újabb bűnöket elkövetni. Soha nem tudta pontosan meghatározni, hogy mi a bűn, de abban biztos, hogy Dosztojevszkijnek igaza volt, amikor azt mondta: „Harminc ívnyi középszerűség megbocsájthatatlan.”

    Felnyitja az egyik papundekli dobozt; horrorisztikus kép fogadja: szétrágott, szőrös játékállatok, és a majomszemek, mackófülek, átrágott tigrishasak és foszló kengurulábak között egy egércsontváz... „Ezt a gyerekeknek nem szabad látni!”, gondolja, és érzi, hogy lángba borul az arca, hiszen a gyerekei már felnőtt emberek. Gyorsan visszazárja a dobozt, és az egészet elhelyezi a kukában. Nem dobja, elhelyezi, elérzékenyülve, szeretettel, mintha temetne. „Nincs ezen semmi szégyelni való – nyugtatgatja magát – : ezeknek a kis játkállatoknak mind nevük volt, és az én gyerekeim ma is érzékeny emberek, bizonyára rossz érzés lenne így viszontlátniuk régi, kedvenc játékaikat... játszótársaikat Úristen! Az egész országot bejártam annak idején, mert a gyerekek majmot szerettek volna, és akkoriban sehol nem lehetett majmokat kapni...”

    Bevitt egy széket a kamrába és leült. Mintha máris kimerült volna. Mi lesz így ezzel a temérdek kacattal? Mázsás súlyokat érzett a hátán; jólesett a kamra hűvössége. Körbenézett. „Itt majd üvegház épül, télikert... Minden tiszta lesz és világos, csak virágok lesznek benne és fény... de ahhoz ki kell üríteni ezt a helyiséget; jönnek az ácsok, a kőművesek, az üvegesek... rá sem lehet majd ismerni... de ahhoz el kell tüntetni mindent, ami felesleges... ezt a sok vacakot, évtizedek hordalékát... de hogyan kezdjem?” A falnak támasztva meglátott egy jó hosszú, erős deszkát. Hirtelen felvillanyozódott, felpattant, mozgása felgyorsult: „Elég volt a szenvelgésből, a nosztalgiázásból... Valamikor ezek mind fontos dolgok, fontos tárgyak voltak, értékek... az első publikáció, az első könyv... indexek, érettségi, diploma... oklevelek... de, hiába, mindez ma már fölösleges kacat. Kiviszek a színbe két konyhaszéket, átfektetem rajtuk ezt a deszkát, és arra kihordok mindent... aztán majd meglátjuk...”

     

    A szín

     

    Kivitt a színbe két konyhaszéket, átfektette rajtuk azt a jó hosszú, erős deszkát, aztán visszament a kamrába, és az egyik polcról leemelt nyolc-tíz könyvet, csak úgy találomra, két tenyere közé fogva, – ahogy annak idején, diák korában, vagonkirakáskor a téglákat – és elvitte a deszkáig. Itt már „stócolva”, borítóval fölfelé helyezte el őket. Ezt a műveletet négyszer-ötször megismételte... izzadt, az orrában penész- és porszagot érzett, levette az ingét, a kerti csaphoz ment, hideg vízzel megmosakodott, leült egy székre a kamra mellett, nézte a terméskővel kirakott udvart, a deszkán tornyosuló könyvhalmokat, fáradtnak és álmosnak érezte magát, bement a házba, újabb kávét főzött, közben töltött magának a Smirnoff vodkából egy vizespohárba, egy hörpintéssel megitta, aztán állt az ablaknál az üres pohárral, és megint úgy nézett a kamrára mint ellenségre, a kitárt ajtóra, mint a sárkány kénes bűzt okádó pofájára. A kávéfőző sistersége riasztotta föl tompa merengéséből, a kávét ultramarinkék üvegcsészébe töltötte, néhány hófehér kockacukrot ejtett a fekete lébe, kiskanállal kavargatva kilépett a házból, leemelt egy könyvet az egyik kupac tetejéről, ismét leült az árnyékba, a kamra melletti székre, kortyolgatta a fekete kávét, közben felütötte a könyvet, de alig olvasott el néhány sort, elnézett a könyv fölött, és az egyik kőlapon, a vakító fényben meglátott valami különös kis fekete tárgyat, közelebb lépett: egy parányi gyík formás alakja volt az, ujjaival megérintette, nem mozdult, kiszáradt a gyíkocska, de a halál pillanatában is a fajtájára jellemző sikkes mozdulatot őrizte, fekete volt, csak amikor fölemelte, akkor látta, hogy a hasa még tündökletesen zöld A kávéskanállal alányúlt és az udvar szélén húzódó borostyánbokror alá tette.

     

    Elindult a ház felé, közben a könyvet visszatette a kupac tetejére, gyengéd mozdulattal megpaskolta, mint egy kiskutyát, „...nem is olyan rossz... nem is olyan rossz...”, gondolta, és kiitta a maradék kávéját, bent a kiskanalat a mosogatóba dobta, aztán megint töltött és ivott a vodkából.

    Naplementéig dolgozott. A kamrából kihordta az összes könyvet, folyóiratot, hetilapot, napilapot, teljes évfolyamokat, kötve és kötetlenül, elrongyolódott dossziékban sárguló kéziratokat, noteszokat, összekötözött levélcsomagokat, plakátokat, okleveleket..., mindent ami papírból volt, aztán ismét leült a kamra melletti székre, az árnyékba, kissé remegett, verejtékezett és nézte a poros papírhegyeket az alkonyi fényben...

    Ekkor megjelent a kapuban egy borostásarcú, sovány, félmeztelen ember, kis kétkerekű targoncával.

    – Jó napot! Bocsánat... Látom költözik... vagy takarít... rámol..., nincsen véletlenül valami fölösleges fémtárgya?... edények, bádog, vasak...

    – Az nincs... de van papír... – mondta a hirtelen öregedésnek indult középmagas, korosodó ember, és különös fény villant a szemében, mint a lázbetegeknek, de a hangjában a jó ötlet szülte remény vibrált, felállt és egy széles, teátrális mozdulattal a könyv- és folyóirathalom felé mutatott – ...papír az van... sok-sok papír!... – Ahogy közelebb lépett az idegenhez, látta, hogy az cseppet sem lelkesedik.

    – Fém nincs? – próbálkozott újra a lomtalanító – ...edények, bádog...

    – Fém nincs... csak papír... ez mind papír... ezt mind viheti – mondta az öregember szinte eszelősen, megmagyarázhatatlan szigorral, már-már parancsolóan, és kinyitotta a kaput.

    – Na jó... – mondta beletörődve az idegen, és behúzta az udvarra a kis gumikerekes kocsit, leállította a papírhalom mellé, rakodni kezdte a könyveket, kissé kényszeredetten, mint aki szívességet tesz. És az árnyékba húzódó, székén kuporgó töpörödött aggastyán úgy is érezte: szívesség ez... nagy terhektől szabadítja meg őt ez a csontsovány alak...

    Amikor a könyvekkel, folyóiratokkal és más papírokkal feltornyozott targoncát kitolta az udvarról az ószeres, a kapuból még visszafordult, hogy elköszönjön a házigazdától, de a kamra mellett, az árnyékban álló tonettszék üres volt.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 12 19 jankocsm archiregnum1209 sztkorona MINI szentmihálynap kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf