Jánoska Mátyás: Az én földem

A „legszentebb” szavakkal sem tudnám kifejezni, miért ragaszkodom eme helyhez, hogy mi is itt tulajdonképpen a feladatom, a küldetésem. Nem is juthat minden eszembe, amilyért ostoroznom kell(ene) magam, de nem is tehetek róla. Micsoda paradoxon.
   A szülőföldemről beszélek, ahol eddigi életem boldog napjait, fájdalmas, szomorú óráit éltem meg. Itt tanultam meg a köszönetet, az örömöt, a szépnek a meglátását, itt ért minden csodálat és csalódás egyaránt.
   Itt neveltek és nevelnek szüleim, eme helyen mesélt nékem nagymamám a régmúltról, a faluról, itt lettem én is Isten gyermekévé, a tájon vehettem magamhoz a szentségeket.
   Kisgyermekként itt fedezhettem fel az élet apró titakait, a mozzanatos, de olykor szürke hétköznapokat, a tanulás és tanítás bölcsességét, melyet nem mindig fogadtam meg, tanultam a hibáimból, de még mindig nem eleget. Az emberi gyarlóság, tulajdonság olyan, mint a történelem: mindig megismétlődik.
   Még fiatal vagyok, a nagybetűs élet kapuja előttem nyitva áll. A kapun még nem léptem át. Bevallom, félek is átlépni, mert nem akarok elszakadni e helytől. Nem szeretném leélni külföldön az életemet, szeretnék itt maradni. Minden szál ideköt, ehhez a helyhez, ahol valójában nincsen nagy munkalehetőség, nincsen semmi látnivaló, semmi a faluban, semmi szórakozás meg miegyéb. Persze, első kiszólalásom hirtelen ez, én is ezt mondom a helyre, mint sok más „idegen” (távoli nagyvárosból, külföldről), aki betérne a falumba.
   Én mégis a szépet, a titkot, az ősök illatát, kemény mindennapjait tapasztalom itt, és úgy érzem, nekem is itt kell maradnom. Az Isten és a Sors ha másképpen rendelkezik, akkor muszáj lesz mennem, de akkor sem örökre !! Nem tudnám itt hagyni ezt a „koszfészket”, mert múltam minden szála ideköt. A Történelem ezer s ezer arca itt van előttem, melyet megélni, tapasztalni akarok még, nem elég, amit eddig megéltem! Tovább kell az ősök, a földem iránt mélyednem elmémben, mert ez mondhatni, hogy mindennél többet ér. Nem vágyódom el a nagyvilágba, nékem ezen a helyen- hol akácosok, tölgyesek, a sok-sok virág, a madarak, és minden más állatok élnek harmóniában-, érzem magam otthon. Egy kicsinyke földrész csupán a Kárpát- medencében, de számomra ez az otthon! Ez a nagyvilág! Ez minden.
   Ó, Inám, Terbegec erdejei, oly sokszor látogattalak már meg benneteket, de még mindig kevés volt lelkemnek csodás szépségetek! Sosem tudok betelni gyönyörű erdőségeitekkel!
   Ó, Inám, én szülőfalum és a környék falvai! Annyira szeretlek, mint amennyire gyűlöllek titeket! Gyűlölnöm kell, mert elamaradott, bezápult emberek hoznak le, bosszantanak engem nap mint nap és "távozásra kényszerítenének". Szeretnem kell, mert én élek, s mert életem napjai, pillanatai bennetek, falutokban zajlik le, de legfőképp tebenned, szülőfalum!
   Ó, Uram, add, hogy leküzdjem eme rossz kísértéseket, és hogy mégjobban ragaszkodjak e helyekhez! Szülőfalumhoz, mert szeretem e helyet, Terbegechez, ahonnak az Ősök is származnak, és a vegyes, mesés erdőségeihez. Ipolyfödémeshez, ahol a legősibb ősök telepedtek meg még a török korban, és ágaztak szerteszét a környéken s a világban. A környék minden más falujához, mert szépségei, gyönyörei, múltjai mindegyikének megvannak, mint a természeti harmónia, vagy a szakrális emlékei, mesélnivalója e községeknek.
   Szülőfalum! Maradj meg mindig énbennem, ahol olyannyira vágylak, kívánlak!