Székely-Máté László: Csompos vadócok
1.
– Miért tapostad el?
– Mi van? Csak egy bogár volt.
– Honnan tudod? Kis hülye...
– Tanultam másodikban.
Felpillantott a gesztenyefára, szemébe sütött a nap, hunyorgott. Nem akart a testvérére nézni, belerúgott egy kőbe, az elgurult. Megfájdult a lába. A kő nehezebb volt, mint gondolta. Kigombolta terepszínű kabátját, megdörzsölte merev csuklóját.
– Mikor megyünk haza?
Nyafogó hang, már unta. A tanárnéni megmondta, hogy határozottnak kell lenni. Nem értette, de csöndben maradt az óra végéig. Örült, hogy végre kimehet.
– Láttad a csompos filmet? – kiáltott fel hirtelen. Egy galamb felszállt az iskolakerítés mellől, próbálta elkapni, nem sikerült, majdnem elesett.
– Anyu azt mondta, nem szabad bántani őket. Apu meg azt, hogy kit érdekel.
Szép idő volt, nem akart hazamenni egyikük sem. Bolond szarkák rikoltoztak a kerítésen, egy sólyom figyelt a töltés felett. Lassan vitorlázott, de nem volt esélye, hogy nappal patkányt, vagy vakondot kapjon el.
– Mi az a csompos?
– Háát, valami olyan, amit nem kéne látni.
Megvakarta a füle tövét, felvette táskáját a földről. Hangyák mászkáltak rajta, rossz helyre tette le. Nem merte lesöpörni. A távolban fagyiskocsi zenélt. Tíraríram… Elmosolyodott, aztán lefittyedt a szája.
– A bogárnak is fájt?
– Mi van? Honnan tudjam?
– Anyu azt mondta, mindenkinek fáj, ha bántják.
– Hülyeség.
Körülnézett, aztán mégis lesöpörte a hangyákat, beletörölte ragadós kezét a farmernadrágjába. Otthon kezet mosok, gondolta.
– Megnézzük a Gangeszt?
– Megint? Éhes vagyok. Amúgyis unom már. Mindig sárba lépek. Anyu lecsutakoltatja a cipőmet. Tegnap büdös volt.
Ránézett a talpára, fogta a bokáját, odaképzelte a kutyaszart.
– Apu azt mondta, mondjuk ki a nevét…
– Minek?
– Hát a dolgoknak.
Az iskolában szirénáztak, felkapta a fejét.
– Kirohannak? – kérdezte szipogva. Előkotorta a gyűrött zsebkendőt, szétkente az arcán.
– Tényleg ikrek vagyunk?
Nem nézett fel, a napfény súrolta az arcát, gyűrögette kabátja szélét. Egy autó hangosan dudált, felkapták a fejüket. Valaki ordított.
– Menjetek haza, purdék!
Nem értették, mi az a purdé, de elindultak a tavak felé. Szemben az igazgató néni ablakot tisztított. Tudta, hogy csak vakriadó. Mindenki teszi a dolgát. Megigazította melltartóját, aztán bezárkózott a fürdőszobába szőrteleníteni.
2.
Ültek a tóparton, nézték a ragyás vizet.
– Megtanultad?
– Melyiket?
– Hát a petőfiset.
– A tyúkosat?
– Ja.
– Még a ládára is fölszáll, vagy ilyesmi.
– Már láttam tyúkot, ronda.
– A kajáldában is azt eszünk. Kit érdekel.
Beledobott két kavicsot a vízbe, békák ugrottak utána.
– Láttad az eldobott kakaós csigát?
A túloldalon egy horgász káromkodott, valami beakadt. Pár perc múlva kiszabadította a horgot, lenyalta a vért az ujjáról.
– Utálom, ha eldobják. Odaát a gyesznók megennék.
– Gyesznók? Megint olvastál valamit…
Unalmasnak tűnt a nap. Két vadászgép játszott egymással, biztos valami gyakorlat. Mint két udvarló pillangó. Befogta a fülét, rezgett a térde.
Hirtelen az egyik az égnek vette az irányt, új küldetést kaphatott. Kondenzációs kúp jelent meg a gép körül, mikor vízszintes repülésre váltott.
– Szerinted eltalálnak? Véletlenül? Miért repülnek ilyen alacsonyan? Ez már Magyarország?
Megállt, visszanézett rá, megcsóválta a fejét.
– Nem érdekel. Menjünk. Jobb lesz odaát.
Megfogta a kezét, húzta a gazos földön.
– Ne taposd el, ha nem muszáj. Ők sem fognak téged.
Lyukak tátongtak a kerítésen, átkúsztak. Végighasította a hátát egy drót, ordítani szeretett volna, csendben nyüszített, aztán elhallgatott. Melegség csúszott le a hátán.
– Várj, öcsi. Várj, öcsi.
Felültette, megtámasztotta a tarkóját, átjárta a hideg, de talpra állította. Mindjárt ott vagyunk, suttogta. Jövőre ezerkilencszázkilencvenöt lesz.
– Nem taposok el semmit.
Alig hallotta, egy ág recsegett, aztán beleesett a tóvárosi patakba.
– Kis hülye.
Halkan mondta, mert magának szólt.
3.
– Hol vannak a gyerekek?
– Odalent.
– A bombázások óta?
– Normális vagy? Szerinted kibírják?
Lassan, de biztosan ért véget a háború. A NATO csapatok minden fontos kereszteződést ellenőriztek. Kedd óta vadászgépeket sem láttak, de nem hitték, hogy véglegesen vége.
4.
– Nem adok interjút. Találgassanak. Túlélték, ez a fontos. Ön ott volt az erdőben a bombatölcsérek között? Beleestem, alig tudtam kimászni. Három évig nem hallottam semmit. Süketség. Apró tévedés volt, de már tudom, hogy ők is magukat védték. Közhely. Utálom a veteránokat, engedtessék meg nekem.
Megdörzsölte bal kezét, alig hallotta a következő kérdést. Rögtön reagált.
– Megbocsátás? Viccelődünk, vagy riportot gyártunk, kolléga? A cinizmus is komoly fegyver, oda-vissza elsülhet.
– Mi az a csompos?
Megfagyott a vibráló levegő. Két varjú szállt fel, kárálva köröztek a völgy fölött. Nem akart válaszolni, irritálta a divatos nyakkendő. Aztán mégis válaszolt, de nem szavakkal. Elmosolyodott.