Jankovics Zoltán: Busó - Egy komondor története [III. rész]

Az orgoványi zsivány

Orgovány a Duna-Tisza közi homokhátságon fekszik, annak is a déli részén. Úgy száz kilométernyire Tápétól, ahol Babaton bácsi lakott, és mintegy félórányi járásra a Ludas-tótól, melynek közelében állt valaha Kicsi első, és egyetlen igazi otthona. A települést kiterjedt tanyavilág övezi, amely az orgoványi lakosság közel egynegyedének ad otthont. Rideg vidék ez, melyet többször megtépázott a történelem, és az időjárás sem volt soha kegyes hozzá. Az éltető eső ritka vendégnek számít errefelé, ám annál gyakoribbak a kemény téli fagyok. A homok itt már nem vándorol. Megkötötték a réti gyepek, meg a buckás borókások, melyekben Rózsa Sándor is bujkált valaha. A Tolvajos tanyavilága történetünk idejében is otthont adott egy törvényen kívülinek, akit a hasonszőrűek csak úgy emlegettek: a Zsivány. Állatokkal foglalkozott. Egészen pontosan jószáglopásból, orgazdaságból és orvvadászatból élt. Gátlástalan haszonleső hírében állt, akit mindenki ismert, de elkapni senki sem tudott. A homoki utakat, a süppedős láposokat, az akácosok rejtekeit úgy ismerte, mint a tulajdon tenyerét, és ha megszorították, egy pillanatig sem habozott fegyvert rántani.

    Zsákmány után járt akkor is, amikor a Nyakvágó környékén egy magányos birkára lett figyelmes. Az állat egy olajfüzes árnyékában hevert mozdulatlanul. A Zsivány körülkémlelt. Sehol semmi mozgás. Csak a levegő remegett a nyári forróságtól. Óvatosan elindult a birka felé. Ahogy közelebb ért, rá kellett jönnie, hogy látása már nem a régi - megcsalta a szeme. A füzes alatt ugyanis egy kutya feküdt. De milyen kutya! Szinte csak csontból és bőrből állt, meg összemocskolódott nemezes szőrből. Valószerűtlenül soványnak tűnt, és lerítt róla, hogy már jártányi ereje sincsen. Épp csak a fejét tudta valamennyire felemelni az ember közeledtére. Hiszen ez egy komondor! - állapította meg a Zsivány - és rögvest fontolgatni kezdte, hogy miképpen húzhatna hasznot az állatból. Úgy gondolta, ha felhízlalja valamelyest konyhai maradékon vagy a dögkútból elemelt hulladékon, pár hét múlva sikeresen túladhat majd rajta, ha másért nem, hát egy demizson borért cserébe.

    Az elgyötört kutya ellenkezés nélkül hagyta kötél végére kötni magát. Hazavezetnie azonban nem sikerült a zsiványnak, mert a kiéhezett, legyengült Kicsi már a lábait sem volt képes felemelni. Más választása nem lévén, megadóan tűrte, hogy az ember, a gyűlölt, megvetett és ugyanakkor rettegett ember a nyakába vegye.

    - Ejha! - döbbent meg a férfi, ahogy felnyalábolta a komondort - tán ha 25 kiló van az egész…

    Nem sokat tévedett. A kutya ebben a halálközeli állapotában normális testsúlyának a felét sem érte el, és még annak is szőr és mocsok tette ki egy részét. Az ételen azonban, amit a zsivány hazahordott neki, lassan-lassan gyarapodni kezdett. Értéktelen és egészségtelen volt szinte minden, amit elébe vetettek, de Kicsi szervezete rendkívül jól hasznosított bármilyen táplálékot. Ez egyrészt a kóborlásai során kifejlődött képessége, másrészt fajtájának közismert jellegzetessége volt. Az étrendje nagyrészt dögökből állt.

    Ekkoriban még százszámra működtek az országban dögkutak, szinte minden falu határába jutott egy. Itt végezték azok a betegségben vagy végelgyengülésben elhullott állatok, amiket már sem vágóhídra hajtani, sem más módon hasznosítani nem lehetett. De ide kerültek a lopott és titokban leölt, vagy orvul levadászott jószágok maradványai is. Egyesek szerint emberi testrészek is feltűntek néha e bizarr kaleidoszkóp alkotóelemei között. A dögkutak eredetileg lezárt létesítmények voltak, melyeket csak az arra feljogosított személy nyithatott ki, ha úgy hozta a szükség. A szigor nem volt indok nélkül való, mert ezek a földbe vájt, kilométerekről bűzlő gödrök, melyek némelyikét még betongyűrűkkel sem bélelték ki, a legocsmányabb fertőzéseknek voltak a forrásai és terjesztői. Soknak közülük nem kellő körültekintéssel jelölték ki a helyét, és a szigetelésére sem fordítottak elegendő gondot. Ezek azután hosszú évekig szennyezték észrevétlenül a település ivóvízbázisát, és csak egy-egy nagyobb lépfenejárványt, vagy hasonló kórságot követően derült fény a bajra, mikor a hatóságok vizsgálódni kezdtek.

    Történetünk idején az orgoványi dögkúton régóta nem volt lakat, és nem volt már annak gazdája sem. Szabadon hozhatott-vihetett bárki bármit. A frissen bedobott tetemekhez a kóbor kutyák és a környék ragadozói csak akkor fértek hozzá, ha azok elég magasan voltak, a környék legszegényebbjei viszont mindig megtalálták a módját, hogy innét jussanak ételhez. Mi több, olyan is előfordult nem egyszer, hogy az elhullott és dögkútba vetett tyúkját a gazdasszony a piacon látta viszont. A teli aknákban máskülönben úgy volt szokás helyet csinálni, hogy benzint vagy petróleumot locsoltak a tetemekre, majd felgyújtották őket. Főképp innen származott hát a Kicsit éltető energia azokban a hónapokban, amit a Zsivány portáján töltött.

    A komondor újdonsült gazdája vérmes reményeit nem váltotta be, mert amint egy jottányi erőre kapott, azonnal agresszívvé, kiszámíthatatlanná, gyakorlatilag érinthetetlenné vált. Így aztán csereértéket sem képviselhetett.

    - Hát így vagyunk! - förmedt rá a férfi. - Akkor éhezz megint egy kicsit, osztán majd megjuhászodol újra!

    És valóban - a napokig koplaltatott kutya, aki ilyenkor még vízből sem kapott eleget, ismét szelíd állattá gyengült. Majd kezdődött minden elölről. Néhányan eljöttek ugyan, hogy az eladásra kínált komondort szemügyre vegyék, de a féktelenül acsarkodó eb, aki csak marni és támadni akart, mindenkit elriasztott.

    - Vadállat ez, nem kutya! Megenné a saját gazdáját is. Nem köll ilyen senkinek sem! - mondogatták. A Zsiványnak pedig hamarosan be kellett látnia, hogy terve kudarcba fulladt. Végül elhatározta, hogy megszabadul a komondortól. De csak úgy útjára engedni nem akarta. A környéken páran már ismerték az ebet, és tartott tőle, hogy ha esetleg valami kárt okozna, azt majd az ő nyakába varrnák.

    - Agyonüsselek itt az udvaron? - fordult a kutyához. - Persze, hogy aztán még cipelhesselek utána a dögkútig! Elmész te oda a magad lábán is…

    Hogy az elkínzott komondor a saját lábán ment volna el a sírjáig, azt azért túlzás lenne állítani. Úgy vonszolta oda kötélen a Zsivány. Azután a dögkút szélén rúgott az oldalába egy hatalmasat. Kicsi az aknába hullott. Tompa puffanással landolt egy kizsigerelt birka és egy marhakoponya között. De mindebből már nem sokat érzékelt. Utolsó homályos emléke erről az árnyékvilágról nem volt más, mint átható, szúrós dögszag, és a felröppenő fényes zöld legyek zümmögése.

Busó

Mamka épp lefekvéshez készülődött, amikor megcsörrent a telefon a nappaliban. Fáradtan felsóhajtott, és úgy döntött, inkább nem veszi fel a kagylót. Túlságosan kimerült volt még egy beszélgetéshez is. Hosszú ügyelet állt mögötte. A város egy jó nevű állatkórházában dolgozott. Elismert és elkötelezett állatorvos hírében állt, aki kevés szabadidejét is a védenceinek szentelte. Fajtamentő alapítványt működtetett: elhagyott vagy mostoha sorsú komondorok útját próbálta egyengetni. A mentett kutyák, akik általában szörnyű állapotban voltak, elsőként az állatkórházba kerültek be, ahol megkapták a szükséges egészségügyi ellátást, átestek a kötelező ivartalanításon, és fizikailag is összeszedhették valamennyire magukat. A következő állomásuk jobbára Mamka háza volt, ahol hat öregecske, de tiszta és takaros kennel sorakozott az udvaron. Egyfajta szanatórium, ahol a test után a kutyalélek is a gyógyulás útjára léphetett. Mert bizony a védencek gyakorta híján voltak mindenféle nevelésnek vagy szocializációnak, de bőviben a legkülönfélébb traumáknak.

    Mamka állatotthonába többnyire pszichózisokkal és kényszeres viselkedésformákkal terhelt extrém félős ebek, vagy tajtékzó vadállatok kerültek be, és szerencsés esetben egészséges, kiegyensúlyozott, felelősséggel örökbe adható jószágok hagyták el azt. Hogy ez így lehessen, azon nem csak az állatorvos, de számos önkéntes is dolgozott. Volt aki a komondorok oktatásában-nevelésben vállalt tevékeny szerepet, akadtak fuvarra vállalkozó segítők, szükség esetén térítésmentes kutyakozmetikai szolgáltatás is rendelkezésre állt, csakúgy, mint egy nagy műgonddal szervezett és kiépített ideiglenes befogadói hálózat. Utóbbi arra az esetre, ha Mamka szanatóriumában elfogyna a hely, vagy egyéb logisztikai szempontok úgy kívánnák. De mindennek a jól működő rendszernek a szíve és lelke Mamka volt. Hozzá futottak be az információk, ő szűrte és válogatta a gazdajelölteket, gyógyított, szállított, könyvelt, levelezett, koordinált, szinte fáradhatatlanul. Most azonban úgy érezte, hogy megroggyannak lábai a kimerültségtől, és feltétlenül pihennie kell. A telefon azonban csak nem akart elhallgatni.

    - Talán most hagyok veszni egy életet - villant Mamka agyába a gondolat, és erőszakkal elhessegette magától az alvás meg a vetett ágy vízióját. Felemelte a kagylót. Egy szolgálatban lévő tűzoltó szólalt meg a vonal túlsó végén. A beszélgetés nem tartott sokáig. Mamka sietve kapkodta magára a ruháit. Két perc sem telt bele, és az öreg furgonban ült. A kulcs elfordult, a hűséges motor felbrummogott. A kocsi tövig tiport pedállal, csikorgó gumikkal, korát meghazudtoló fürgeséggel fordult ki az udvarról, és szempillantás alatt eltűnt a tűzoltóság irányában, volánja mögött a kócos, sminkeletlen Mamkával, akinek fülében ott visszhangzottak az őrmester baljós szavai: A komondor valószínűleg nem éri meg a reggelt.

    A kutya valóban szörnyű állapotban volt, de még lélegzett, amikor Mamka vizsgálni kezdte. A feszültség, ami a nő gondolatait és mozdulatait az előbb még uralta, egy pillanat alatt szertefoszlott. Most volt igazán önmaga, most azt csinálta, amihez valóban értett, és amire az életét tette fel: segített és mentett. Jól begyakorolt mozdulatokkal, simán, gördülékenyen dolgozott. Látszólag érzelmek nélkül, nem vesztegetve egyetlen másodpercet, egyetlen szót sem. De mit is mondhatott vagy kérdezhetett volna? A tűzoltó már a telefonban elsorolt mindent, amit a kutyáról és fellelésének körülményeiről tudni lehetett. Megrendítő dolgok hangzottak el, de hivatásukból adódóan mindketten átéltek már jó pár sokkoló esetet. Mi értelme lett volna sopánkodni, siránkozni? A komondornak sem erre volt most szüksége, hanem hideg fejre, meleg szívre és rutinos orvoskézre. Egyszóval Mamkára.

    Az őrmester csendben figyelte a nőt, ahogy az a kutya fölé hajolt és haja az arcába hullott. Maga volt a funkcionalitás, az adott szándéknak alárendelt tökéletes működés. Valami felsőbb, nem e világi eszme hűséges szolgája és megtestesítője egyben. Talán a józan, de ugyanakkor odaadó és feltétel nélküli szereteté. A férfin furcsa érzések vettek erőt. Mintha sok évvel azelőtti önmagát látta volna. Amikor még ő is úgy tudott egy megégett, vagy autóroncsba szorultan vérző ember fölé hajolni, ugyanolyan igazi, szép segíteni akarással, mint ahogy ez a nő teszi most. De mindebből mára nem sok maradt. Megismerte és meggyűlölte az embert, Fekete István simabőrűjét, "aki nem tud csendben lenni, és azt hiszi, hogy minden őérte van". Nem tudta többé szeretni paradicsomi bolygónknak ezt az agresszív parazitáját, akinek talán már nem csak lelkiismerete, de lelke sem maradt, máskülönben hogyan is lett volna képes úgy elbánni egy élőlénnyel, ahogyan ezzel a szegény kutyával elbánt…

    A tűzoltót távoli gondolataiból Mamka hangja térítette vissza a jelenbe:

    - Kérem, segítsen a furgonba tenni!

    - Természetesen. Bocsánat, elméláztam egy kissé - válaszolta a férfi, majd a komondorhoz lépett. A kutya már a kocsiban feküdt, amikor - kicsit szégyellve magát az állat felett érzett aggodalma miatt - megkérdezte a nőtől:

    - Túléli?

    - Igen. Harmatgyenge, de megmarad. Élni fog, mert élni akar. És ha már itt tartunk - nézett az őrmesterre Mamka -, mi legyen a neve? Maga talált rá, magáé a névadás joga.

    A férfi tétovázott egy kicsit, majd kibökte:

    - Busó. Legyen a neve Busó!

    - Busó… Busó… - ízlelgette a nő a furcsa szót. - Jó név, de miért pont Busó?

    - Tudja, amikor az elhaló nyöszörgést meghallva lenéztem annak a kútnak az aljára, pont egy marhakoponya szarvai közt feküdt szegény. Talán valami birkamaradvány is volt mellette, és ezért, meg persze a saját loncsos bundája miatt, az első pillanatban valami bizarr busóra emlékeztetett.

    Ha a kutyák ünnepelnének születésnapot, akkor Busónak két születésnapja lenne. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a halálból támolygott vissza. Az életmentő kezeléseket és a legsürgősebb beavatkozásokat követően Mamka nekiállt, hogy megszabadítsa a kutyát az összeállt, mocskos nemezpáncéljától. Az elhanyagolt bunda nem csupán a járásban akadályozta viselőjét, de kimerült szervezetének is felesleges cipelnivalót jelentett, miközben az már amúgy is utolsó tartalékait élte fel. Közel húsz kilónyi szőr jött le két darabban róla. Az ekkor eléje táruló látványtól még a tapasztalt állatorvos is émelyegni kezdett. Busó testét tizennégy helyen ették elevenen a nyüvek. Fertőtlenítő gyógyfürdők következtek, majd a maradék külső élősködők kiirtása, eltávolítása. Ezután került sor az orsó- és szívférgekre. Folyamatosan kezelni kellett a benőtt szőrtől krónikus gyulladásban lévő füleket, és a bőr egyéb elhanyagolt sérüléseit is. Infúzió, injekció, varrat, kapocs, cseppek, kenőcsök, tabletták, megint és megint. Busónak másfél hónapra volt szüksége, hogy elhagyhassa a kórházat, és megkezdhesse rehabilitációját Mamka otthonában. Ott pedig még majdnem két esztendőre, hogy a valaha alig tizenöt kilós kutyaroncsból újra hatalmas termetű, egészséges, csontfehér szőrű oroszlán legyen, a porta rettenthetetlen őrizője.

    És Busó ez idő alatt egyetlen egyszer sem mutatott agressziót Mamka irányában. Morgás vagy ellenkezés nélkül tűrte még a legnehezebb kezeléseket, beavatkozásokat is. Ha már nagy fájdalmat érzett, egy rövidke torokhanggal jelezte a nőnek, aki ebből tudta, hogy szünetet kell tartani, vagy valamit máshogyan kell csinálnia. De ennél messzebbre a komondor soha nem ment. Jaj volt viszont minden más élőlénynek, aki vagy ami Busó közelébe merészkedett. Nem segített ezen az örökös támadni akaráson semmilyen foglalkozás, semmilyen lélekgyógyász, semmilyen terápia. A komondor megközelíthetetlen, gyanakvó és kiszámíthatatlan maradt. Szinte teljességgel alkalmatlan az örökbe adásra.

    Mamka a nehezebb percekben már-már feladta a küzdelmet, és úgy tűnt, elfogadja, hogy Busó élete végéig otthonának lakója lesz. Valójában nem is bánta volna, hiszen szívből megszerette a morcos kutyát. Amellett azonban, hogy Busó eredményes gyógykezelését szakmai sikerként élte meg, a másik oldalon ott volt a kudarc, hogy gazdához juttatnia nem sikerült. A komondor szerepelt ugyan a fajtamentők honlapjának gazdikereső rovatában, de mivel Mamka az egyenes beszéd híve volt, és egy pillanatig sem próbálta véka alá rejteni, vagy szépíteni a Busó temperamentumával kapcsolatos problémákat, a kutyának nem sok kérője akadt. Az a kevés pedig, aki így is megpróbálkozott volna vele, Mamka elvárásainak nem felelt meg. Általában azért, mert potenciális kutyatámadás-áldozatot látott bennük, esetleg családtagjaikban, vagy azért, mert lánc végére, rosszabb esetben viadalokra akarták volna a komondort. A próbálkozók tehát kosarat kaptak, elfogytak, és nagyon sokáig senki sem érdeklődött Busó után.

    Azután egy este megcsörrent a telefon. Pontosan ugyanúgy csörrent meg, ahogy egyébként szokott, de Mamka érezte, hogy mégis máshogyan. Hasonlóképpen, mint azon az estén, amikor Busó belépett az életébe. Szenzorai a szokásosnál is élesebbre hangolódtak. Felemelte a kagylót, és szemét lehunyva próbálta maga elé képzelni a férfit, aki a vonal túloldalán összekapcsolódott vele. Pár mondatot váltottak csupán, amikor a nő titkos belső műszereinek egyikén villogni kezdett a találatjelző: Ő az! Azután egy másik berendezésen kilendült a mutató, egy harmadik szerkentyű lámpája pedig zöldre váltott. Az észérvek a férfi ellen szóltak, és Mamka - racionális ember lévén - általában az eszére hallgatott. Ezúttal azonban úgy döntött, hogy ad egy esélyt a megérzéseinek. Elkezdődött tehát a gazdijelölt alaposabb megismerése, a levélváltás, a kérdőívek kitöltése és az egyéb ilyenkor szokásos formaságok. Hamarosan megérkeztek a helyszínről készült fotók is, és Mamka azokban sem talált kivetnivalót. Így történt, hogy egy hideg, de verőfényes téli délelőttön Busó, a majdnem-meghalt és újjászületett Busó, a pokróctermészetű, de mégis szeretetre méltó vadállat útra kelt nyugat felé, hogy a Bakony lábainál végre igazi otthonra leljen.

    És a komondor most ott feküdt a ház teraszán, busa fejét oszlopszerű mellső mancsain nyugtatva, pontosan úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és soha életében nem is csinált volna semmi mást azon kívül, hogy erre a férfira, erre a családra, és erre a portára vigyázott. Körben a hegyeken szürke fellegek ültek. Havazott. A férfi kinyitotta a nappali ajtaját. Nevén szólította a kutyát, és kezét feléje nyújtotta.

    - Busó, gyere ide!

    A komondor felállt. Lassan indult el. Titokzatos mélységekből feltörő őserőket, és hosszú évek szenvedéseinek reá rakódott kérgét kellett minden lépésével legyőznie. Aztán ott állt az ember előtt. Mindössze pár centiméterre a védtelen kéztől. A nappali nyitott ajtaján át kellemes meleg áradt a teraszra. Busó érezte, hogy orrára hull egy hópehely, és ott lassan olvadozni kezd. Pár pillanatig még állt moccanatlanul. Aztán a kutya, aki már az idejét sem tudta, hogy mikor érintett utoljára önszántából embert, egy határozott mozdulattal a férfi kezének nyomta az orrát. Valami megnevezhetetlen nyugalom és békesség áradt szét az ereiben, ahogy mélyre szívta a szagot. A gazda bőre az eső utáni erdők buja televényillatát árasztotta.

–vége–

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf