Csernák Árpád: Visszatérni

„Az emberi tehetetlenséget az indulatok mérséklésében és megfékezésében szolgaságnak nevezem. Az indulatoknak alávetett ember ugyanis nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira hatalmában van, hogy gyakran, noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen követni.”

Spinoza: Etika (Szemere Samu fordítása)

1.

Kopogtattak. Dr. Werth felállt, otthagyta a sakkasztalt és átült az íróasztalához.

– Tessék! – mondta.

Az egyik ápoló lépett be. Egy pillantást vetett a függõjátszmára.

– Hogy’ áll, fõorvos úr? – kérdezte cinkos mosollyal az arcán.

– Vesztésre... mindig vesztésre... de csak így gyõzhetek – mondta Dr. Werth, aki többnyire önmagával játszott – No, mi újság, Géza? – kérdezte.

– Új beteg érkezett... Megnézi, fõorvos úr?

– Vendég... mondjunk inkább vendéget... Mi a tippje?

– Nagyon lerobbant állapotban van... Játékszenvedély... depresszió... talán öngyilkossági kísérlet... – mondta az ápoló, majd kis szünet után hozzátette: – altatóval...

Dr. Werth ezt a betegségfajtát személyesen is megtapasztalta. A kutyái mentették meg... a kutyái meg a sakk... Azóta csak sakkozik és kártyázik. Sakk és kártya mindig van nála. A tévében kizárólag vetélkedõket és sportmûsorokat néz. Néha egy-egy filmet, de csak olyat, ahol a jó gyõz.

– Hogy’ került be?

– A húga hívta ki a mentõket... Elláttuk, most infúziót kap... Az ötösben van...

– Menjünk.

Sovány, sápadt fiatalember feküdt az ötös kórterem egyik ágyán. A fehérre mázolt vasállványra akasztott üvegcsébõl, mûanyag csövön át csepegett a vénájába a vitamínokkal dúsított sós víz. A teste alig látszott a vékony takaró alatt, de a szeme nyitva volt. Dr. Werth az ágyához lépett.

– Én vagyok itt a fõorvos – mondta magyarázólag, ugyanis soha nem hordott fehér köpenyt. Most is világos öltöny volt rajta és kockás ing.

– Hedera – mondta a fiatalember.

– Tessék?

– Hedera Félix.*

– Komolyan?

– Nem... csak vicceltem.

– Értem. Én meg Rhus Hirtax** vagyok.

– Tessék?

– Csak játszom, mint maga. – Halvány mosoly jelent meg a sápadt arcon. A merev, sötét szempárban különös fény villant. – Betegként soha sem szerettem a fehérköpenyeseket... Ne aggódjon, van kiút... nekem elhiheti... Most csak az a fontos, hogy pihenjen és megerõsödjön egy kicsit.

*   hedera helix=borostyán

** rhus hirtax=ecetfa

2.

Három nappal késõbb a szobájába hívatta Hederát.

– Foglaljon helyet – mondta, és a kis kerek asztal melletti székre mutatott. Az asztalon sakktábla, a sakktáblán félbehagyott játszma. Hedera tanulmányozni kezdte az állást. – Maga jön – mondta Dr. Werth.

– Viccel? Három lépésben matt.

– Na látja! Kezdünk egy új partit? – kérdezte a fõorvos és állítani kezdte a figurákat. Hedera csatlakozott. Aztán Dr. Werth jobb és bal kezébe rejtett egy sötét és egy világos gyalogot, és két öklét elõrenyújtotta. Hedera rámutatott az egyikre. – Maga kezd – mondta a doktor.

Az elsõ partit Hedera nyerte, a másodikat dr. Werth. Az idõsebb játékos teával kínálta a fiatalabbik játékost.

– Vannak órák, napok, amikor hatalmába kerít az ördög... – mondta Hedera – ...olyan gyönge és kiábrándult vagy, annyira szûkül a kör, annyira feldolgozhatatlanok számodra a kudarcok, az árulások, a becsapások, hogy hatalmába kerít az ördög...

– Mert az ördög mindig a gyöngéket, kiszolgáltatottakat és kiábrándultakat környékezi meg, biztosra akar menni... – mondta dr. Werth – ...az ördög nem szereti a kudarcot, azt akarja elvinni, bekebelezni, magáévá tenni, aki már elveszett, aki félig már úgyis az övé... amikor azt érzed, hogy addigi életed fontos helyszínein egyszerre csak feleslegessé váltál; emberek, miután kihasználtak, elfordultak tõled...

– A játékterem is ördögi színtér, ahol maga alá akar gyûrni a rossz... – mondta Hedera – ...és nem csak az elvesztett ezrekrõl, tízezrekrõl, százezrekrõl van szó... hanem arról a szellemi leépülésrõl amit ilyenkor át kell élned, arról a mocsokról, ami – úgy érzed – ilyenkor fogva tart... már nem vagy a magad ura, rohansz az elvesztett pénz után... újra és újra odamész a pulthoz, és levetetsz a számládról egyre nagyobb összegeket, már nem is fogod föl az események realitását, ott ül abban a kis üvegkalitkában az ördög egyik kisinasa, és udvariasan felkínálja, hogy el sem kell hagynod a termet, ott helyben intézik az ügyet, te odaadod a kártyát, beütöd a kódot, megnyomod a kis zöld gombot, aláírsz egy cetlit és már kezedben is van a pénz, és – abban a pillanatban – szinte boldogan sietsz vissza a rulettasztalhoz, hogy egyre nagyobb tétekkel tedd meg a számaidat, áltat a gép, néha bejön némelyik számod sok ponttal, egyre nagyobbak a tétek, de ilyenkor a gép szisztematikusan elkezd buktatni, tehetsz akár harminc számra, a program elintézi, hogy a gép annak a hét számnak valamelyikére ejtse a golyót, amelyikre te egyetlen pontot sem tettél... tudod, hogy ez az az idõszak amikor le kellene állni, de nem állsz le, mert hátha... mert hátha éppen most jön be megint az a szám amit te alaposan megpakoltál, mondjuk a 0, az 5 a 23 és a 32..., esetleg még a 10, 11, 13, 15, 24, 26, 28, 29...

– Ha nem csalnának, akkor is kicsi esély volna arra, hogy pont ezek jöjjenek be... – mondta dr. Werth – ...de te mégis ezeket erölteted... és erre nincs magyarázat, egy idõ után szinte már nem vagy magadnál, a háttérben hallod a répadaráló „zenét”, a többi gép ocsmány morgását, csilingelését, az izzadságtól rád tapad az ing, várod a következõ pörgetést... a pénz amit pontokra váltasz, mintha már nem is a te pénzed lenne, nem is pénz lenne, hanem lehetõség valami elveszett, elvesztett öröm, siker visszaszerzésére, és ezekben az órákban már nem tudod reálisan megítélni, hogy erre itt semmi esély...

– És amikor kissemmizve, szédelegve, izzadó háttal és zsibbadt kézzel kibotorkálsz az ocsmány épületbõl, még mintha valaki utánad kiáltana, mintha valaki kajánul röhögne... – mondta Hedera – ...és amikor átléped a fotocellás ajtót, megnyílik elõtted a monumentális plekszi, hirtelen megcsapja arcodat a szél, megint hallod a madarakat, érzed, hogy lépkedsz az aszfalton vagy a keményre letaposott földes úton, és most már pontosan látod, hogy becsaptak, átvertek megint, és bárminnyire is utálod, és bármennyire is küzdesz ellene, rád tör a sírás, tétova fohászt mormolsz magadban, hátha segít az Isten, hátha tud még ilyenkor is segíteni... és lépkedsz, haladsz tovább az ismerõs úton, a megszokott házsorok között, sorra megugatnak a kutyák, lassan hazaérsz, szeretnél mindentõl és mindenkitõl bocsánatot kérni...

– ...még a kutyádtól is, hogy ezt az idõt nem vele töltötted – mondta dr. Werth – ...a kertben álló fáktól, de még a tárgyaktól is, a könyveidtõl, a bútoroktól... és szeretnél visszazökkenni a normális emberi életbe, de egyelõre nem megy, remegsz, járkálsz föl s alá, levetkõzöl... de ez a fáradt test, mintha nem te volnál... ilyenkor kell nagyon vigyázni, nehogy egy-két altatónál többet vegyél be, de egy-két altatót be kell venned, mert ilyenkor nincs más megoldás: aludni, aludni, kialudni, felejteni... és másnap megpróbálni újra talpra állni, kimászni a gödörbõl, az általad még mélyebbre ásott gödörbõl, és el kell hitetned magaddal, hogy vagy, hogy te ennél többre érdemes vagy...

Dr. Werth és Hedera kissé kimerülve egymásra néztek. Elnevették magukat. Ittak egy korty teát.

3.

Egy héten át minden délután sakkoztak és teáztak. A hetedik napon végre elmesélte Hedera azt a történetet, amire dr. Werth türelmesen várt.

– Most mozdulatlannak látom az apámat...– kezdte Hedera egy sötét huszárral a kezében, a szõnyeg egyik mintáját bámulva – Nem, nem a halálos ágyon, nem is a ravatalon... Füreden, a vityillónk elõtti réten...

        Tollaslabdáztunk. Boldog voltam, hogy játszik velem. De valójában csak én játszottam. Szerváltam, apám meg csak állt mozdulatlanul, magasba tartott ütõvel, és ha nem pontosan az õ ütõjének a húrozására esett a labda, akkor alaposan letolt, hogy miért nem adok neki jó labdákat, és én rohantam, mint a kutyakölyök, hogy megkeressem a tollas gumibogyót a magas fûben, és újra próbálkoztam, szépen ívelt, magas labdákkal, és boldog voltam, ha apám ütõjérõl visszapattant, és megint loholtam, hogy a lapos és rövid ütéseket korrigáljam, és megpróbáltam megint magasra ütve, pontosan célozva...

Õ meg csak állt mozdulatlanul, szinte rezdületlen arccal.

Ezen a szép, nyári hétvégén az apám volt soron.

A válóper után még nem született végleges bírósági határozat arról, hogy én és a húgom kihez kerülünk. A húgom az anyánknál maradt én pedig apámnál. De néha, hétvégeken, mind a ketten apámnál voltunk. Ez is egy ilyen kivételes nap volt. Anyánk már egy másik emberrel élt együtt, aki szintén elvált, és akinek szintén volt egy fia az elõzõ házasságából. Én nem szerettem ott lenni. Apám több mint húsz évvel idõsebb volt az anyámnál. András, apám barátja mesélte, hogy õ – annak idején – nem nagy jövõt jósolt ennek a kapcsolatnak, dehát apám rendíthetetlen volt, még egy kicsit össze is vesztek ezen. Késõbb apám többször kifejtette, hogy Andrásnak igaza volt, és nagy marhaság húsz évvel fiatalabb nõt feleségül venni, de akkor hitt ebben a kapcsolatban: belehabarodott ebbe a lányba, leendõ anyánkba, és minden jel arra vallott, hogy õ is halálosan szereti ezt a fura, marcona férfit, apánkat. Aztán néhány év alatt minden megváltozott. Nem az volt a baj, hogy elmúlt a szerelem, hanem az, hogy helyébe a gyûlölet lépett. Én – mindezek ellenére – azt mondom: valami oka csak lehetett annak, hogy így alakult, és mi megszülettünk.

A tollaslabdázás után bementünk a kertbe, a félkész házba. Fürdõszoba még nem volt, apa kinyitotta a kerti csapot, hideg vízet spriccelt a slagból, és mi az elõtt ugrálva, rohangászva, visongva „zuhanyoztunk”. Egész nap játszottunk. Bent a házban társasjátékokat, kint a kertben mindent és mindennel.

Anna, a húgom két deszkát választott ki az építkezés miatt összegyûlt lomok közül. Gondterhelt arccal hozta oda õket apámhoz, és azt kérte, hogy szögelje õket össze. Apám csodálkozva nézett rá, meg rám is, de hát, ha most ilyen játékhoz van kedve a lányának, ám legyen. Amikor gerendákból várat épített nekünk, akkor is ott segédkeztünk, és nagyon élveztük, ahogy a hatalmas szegek egyenesen és pillanatok alatt eltûntek a fában, apám ütései nyomán.

– És mi legyen belõle? – kérdezte apám.

– Semmi... csak szögezd össze... – mondta Anna.

– ...de, hogy?

– ...hát így! – mondta Anna durcásan, és a rövidebbik deszkát keresztben rácsapta a hosszabbikra.

Apám elõhozta a szögesdobozt meg a kalapácsot, és szépen, határozott, rutinos ütésekkel tüntette el a szögeket a fában. Mi meg csodálattal néztük. Apánk szakértelemmel forgatta az alakuló tárgyat, a túloldalon kibújó acélhegyeket gondosan lekalapálta, még egy smirglipapírral meg is csiszolgatta a deszkákat, nehogy belénk álljon valami szálka.

– Tessék! – mondta, és átnyújtotta a húgomnak.

Anna elégedetten nézegette, forgatta, és gyengéden elhelyezte kicsit odébb a fûben.

Ezek után lementünk fürödni, hancúroztunk a vízben, csúzdáztunk, tejfölös lángost ettünk meg kukoricát, életem legfinomabb kukoricáját, jól megsózva. Már a nap is lement, és olyan volt a Balaton víze, mint egy szépen mintázott aranylemez. Apa megdörzsölt bennünket frottírtörülközõvel, és mire visszaértünk a házhoz, már a hajunk is megszáradt.

Amikor beszálltunk a kocsiba, Anna odament ahhoz a füves részhez, ahol elhelyezte legújabb játékát: a kereszt alakban összeütött két deszkát, fölemelte és betette a kocsi hátsó ülésére.

– Minek az? – kérdezte apa csodálkozva.

– Haza akarom vinni – mondta a húgom.

– De minek?

– Ha majd meghalsz, ezt tesszük a sírodra.

Apám nem szólt semmit. Gondosan becsukott minden ajtót, és elindította a kocsit.

Amikor ott voltunk anyáméknál, mindig elmondta, hogy apa hamarosan meghal. De én ezt soha nem emlegettem. Igaz, én már nagyfiú voltam, kilenc éves, Anna meg csak négy.

Most mozdulatlannak látom az apámat... Nem, nem a halálos ágyon, nem is a ravatalon... Füreden, a vityillónk elõtti réten...

Hedera letette a táblára a sötét huszárt.

– Matt – mondta.

– Holnap haza mehet – mondta dr. Werth.

4.

Hedera, egyik reggel csak két mondatra emlékezett az álmából: „Doktor Werth a villámait várja! Remélem megvan mind?!”. Semmi másra nem emlékezett, sem a történet elejére, sem a történet végére, de nem volt az álmában semmi szürreális vagy misztikus. Inkább olyan volt, mintha egy boltban történne az egész. Mintha ő boltos lenne, Werth doktor pedig egy törzsvásárlója, aki már napokkal előbb hírét vette, hogy jó kis villámok érkeztek, félretetetett belőlük néhányat, és most eljött értük. Ő pedig – kicsit aggódva – beszólt az inasnak a raktárba: „Doktor Werth a villámait várja!...”

Ezzel egyidőben Dr. Werth azt álmodta, hogy elvesztette mindenét.

Otthagyta, ottfelejtette az éjszakai földalatti egyik kivilágított kocsijában a táskáját, a zakóját... Valójában csak a táskáját és a zakóját, de úgy érezte: mindenét. A pénztárcáját, a mobiltelefonját, a kéziratait nem nagyon sajnálta. De az okmányai!..., amiket majd újra be kell szerezni!..., micsoda utánajárás, micsoda tortúra!...

A földalatti végállomásánál bejelentette, hogy elvesztette a táskáját és a zakóját, pontosan leírta az elveszett tárgyak küllemét, elmondta, mikor és melyik járaton hagyta ott őket... Kezdte volna újra magyarázni, mert a fülkében ülő vörösréz-szín hajú, fehérbőrű leányka szemlátomást semmit nem fogott föl az egészből, viszont tágranyílt szemekkel bámulta őt, és igyekezett elfojtani fel-feltörő nevetését. Dr. Werth követte a lány tekintetét, és akkor észrevette, hogy csaknem anyaszült meztelenül áll ott a neonfényes vágállomáson, csupán egy vászon törülköző van az ágyéka köré csavarva...

Különös módon nem volt benne szégyenérzet. Diogenész jutott eszébe, a vén künikosz. Azon töprengett, hogyan történhetett? Szóval nem csak a zakója meg a táskája? Hol van az inge, nadrágja? Talán fürdőbe ment és otthagyta? De miért így jött ki a végállomásra? Nem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre, és tudta: már nem fontos felelni semmilyen kérdésre. De még nem adta föl. Tovább működtek benne azok az irracionális erők, amelyek 72 éven át, napról-napra tettekre sarkallták, fölkelésre és egyéb mozgolódásra kényszerítették.

Egy vonaton találta magát. Nem értette. Tudta, hogy nem ilyen vonaton hagyta el mindenét, mégis itt kereste, és komolyan remélte, hogy meg is találja. A vonat zsufolásig tele volt, alig tudott moccanni. Ekkor már egy szürke ballonkabát volt rajta, az amelyikben mindig a kutyákat sétáltatta, etette, vagy ha labdázott velük, akkor is ezt vette föl. Soha nem tudta, nem akarta megtanítani őket, hogy ne ugráljanak föl rá, ne harapdálják a csuklóját, ne lefetyeljenek az arcába... Magyarázatképpen, hogy miért nem marad veszteg, mindenkinek elmesélte, mi történt vele. Blazírt pókerarcok néztek vissza rá. Mintha mindegyik ugyanazt mondaná: jó, jó, de miért mondja el ezt, hiszen itt mindenkivel ez történt, mindenkivel ez történik.

Elindult a vonat. Dr. Werth utat tört magának a dermedt, szürke testek között, feltépte az ajtót, fagyos szél csapott az arcába, épp hogy le tudott még ugrani a csörgő, szürke kövek közé. A sínek fénylő pántjai között, a talpfákon lépegetve indult visszafelé. Visszafelé? Mihez képest? Mindenesetre a vonattal ellenkező irányba.

A ballonkabát alatt állandóan lecsúszott a törülköző, kioldódott a csomó. Eleinte igazgatta, aztán rájött, hogy ennek sincs semmi értelme. Bár ez így nem pontos, mert értelmet már régen nem keresett a dolgokban. Funkciótlan. Ronda szó, de valami ilyesmit mondhatnánk ebben az esetben a törülköző feleslegességéről. Levette a törülközőt és meglengette a feje fölött, mint egy zászlót.

És ekkor halk trappolást hallott a háta mögött. Sok pici talpacska megnyugtató zenévé szublimálódó caplatását. Megfordult. Egy falka kutya követte. Megismerte őket, a kedves arcúakat, a hűségeseket, a megbocsájtóakat. Mindegyiket néven nevezte. Itt voltak mind, valaha volt összes kutyája.

Akkor megértette. Deus est anima brutorum! Isten az állatok lelke! Megállt. Csend lett. Már csak a villámokat várta. Nem kellett sokáig várnia. A hematitszürke eget fényes erek szabdalták, ezüst dárdákat hajigáltak szorgalmas angyalok, de hangokat nem hallott, csak a fényt látta, feloldódva a higany és ezüst fényben, maga is fénnyé válva. Széttárt karjain a ballonkabát a két szárnya, nyomában a falka...

5.

Visszatérni.

Visszatérni a fontos dolgokhoz...

Fölmenni a kertbe. Nézni macskádat a fényes fűszálak között, kutyádat a babérbokor árnyékában, hallgatni a madarak csivogását, a szél duruzsolását a gyergyói havasokból áttelepített fenyőfák között...

Ülni a napernyõ alatt, kortyolgatni a kávédat, egy jó könyvvel az öledben, nem is föltétlenül azért, hogy olvass, csak, hogy legyen kéznél, ha már beteltél a virágzó meggyfán ugrándozó madár, a csészéd szélén sétálgató darázs látványával, föllapozhasd, beleolvashass, hogy írókkal, költõkkel beszélgethess, hogy visszazökkenj a hiteles, a valóságos életbe, és felejtsd el a felszínes zsivajt, ahol már nincs jelen az ember csak a tömeg, nincs jelen a dolgokra való elmélyült odafigyelés, csak a személyiségveszejtõ ujjongás vagy az önkontrollt gyilkoló gyûlölet.

Visszatérni!

Kutyád szemébe...

Gyermeked ölelésébe...

Isten tenyerébe.

Hedera, egyik reggel csak két mondatra emlékezett az álmából: „Doktor Werth a villámait várja! Remélem megvan mind?!”. Semmi másra nem emlékezett, sem a történet elejére, sem a történet végére, de nem volt az álmában semmi szürreális vagy misztikus. Inkább olyan volt, mintha egy boltban történne az egész. Mintha ő boltos lenne, Werth doktor pedig egy törzsvásárlója, aki már napokkal előbb hírét vette, hogy jó kis villámok érkeztek, félretetetett belőlük néhányat, és most eljött értük. Ő pedig – kicsit aggódva – beszólt az inasnak a raktárba: „Doktor Werth a villámait várja!...”

Ezzel egyidőben Dr. Werth azt álmodta, hogy elvesztette mindenét.

Otthagyta, ottfelejtette az éjszakai földalatti egyik kivilágított kocsijában a táskáját, a zakóját... Valójában csak a táskáját és a zakóját, de úgy érezte: mindenét. A pénztárcáját, a mobiltelefonját, a kéziratait nem nagyon sajnálta. De az okmányai!..., amiket majd újra be kell szerezni!..., micsoda utánajárás, micsoda tortúra!...

A földalatti végállomásánál bejelentette, hogy elvesztette a táskáját és a zakóját, pontosan leírta az elveszett tárgyak küllemét, elmondta, mikor és melyik járaton hagyta ott őket... Kezdte volna újra magyarázni, mert a fülkében ülő vörösréz-szín hajú, fehérbőrű leányka szemlátomást semmit nem fogott föl az egészből, viszont tágranyílt szemekkel bámulta őt, és igyekezett elfojtani fel-feltörő nevetését. Dr. Werth követte a lány tekintetét, és akkor észrevette, hogy csaknem anyaszült meztelenül áll ott a neonfényes vágállomáson, csupán egy vászon törülköző van az ágyéka köré csavarva...

Különös módon nem volt benne szégyenérzet. Diogenész jutott eszébe, a vén künikosz. Azon töprengett, hogyan történhetett? Szóval nem csak a zakója meg a táskája? Hol van az inge, nadrágja? Talán fürdőbe ment és otthagyta? De miért így jött ki a végállomásra? Nem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre, és tudta: már nem fontos felelni semmilyen kérdésre. De még nem adta föl. Tovább működtek benne azok az irracionális erők, amelyek 72 éven át, napról-napra tettekre sarkallták, fölkelésre és egyéb mozgolódásra kényszerítették.

Egy vonaton találta magát. Nem értette. Tudta, hogy nem ilyen vonaton hagyta el mindenét, mégis itt kereste, és komolyan remélte, hogy meg is találja. A vonat zsufolásig tele volt, alig tudott moccanni. Ekkor már egy szürke ballonkabát volt rajta, az amelyikben mindig a kutyákat sétáltatta, etette, vagy ha labdázott velük, akkor is ezt vette föl. Soha nem tudta, nem akarta megtanítani őket, hogy ne ugráljanak föl rá, ne harapdálják a csuklóját, ne lefetyeljenek az arcába... Magyarázatképpen, hogy miért nem marad veszteg, mindenkinek elmesélte, mi történt vele. Blazírt pókerarcok néztek vissza rá. Mintha mindegyik ugyanazt mondaná: jó, jó, de miért mondja el ezt, hiszen itt mindenkivel ez történt, mindenkivel ez történik.

Elindult a vonat. Dr. Werth utat tört magának a dermedt, szürke testek között, feltépte az ajtót, fagyos szél csapott az arcába, épp hogy le tudott még ugrani a csörgő, szürke kövek közé. A sínek fénylő pántjai között, a talpfákon lépegetve indult visszafelé. Visszafelé? Mihez képest? Mindenesetre a vonattal ellenkező irányba.

A ballonkabát alatt állandóan lecsúszott a törülköző, kioldódott a csomó. Eleinte igazgatta, aztán rájött, hogy ennek sincs semmi értelme. Bár ez így nem pontos, mert értelmet már régen nem keresett a dolgokban. Funkciótlan. Ronda szó, de valami ilyesmit mondhatnánk ebben az esetben a törülköző feleslegességéről. Levette a törülközőt és meglengette a feje fölött, mint egy zászlót.

És ekkor halk trappolást hallott a háta mögött. Sok pici talpacska megnyugtató zenévé szublimálódó caplatását. Megfordult. Egy falka kutya követte. Megismerte őket, a kedves arcúakat, a hűségeseket, a megbocsájtóakat. Mindegyiket néven nevezte. Itt voltak mind, valaha volt összes kutyája.

Akkor megértette. Deus est anima brutorum! Isten az állatok lelke! Megállt. Csend lett. Már csak a villámokat várta. Nem kellett sokáig várnia. A hematitszürke eget fényes erek szabdalták, ezüst dárdákat hajigáltak szorgalmas angyalok, de hangokat nem hallott, csak a fényt látta, feloldódva a higany és ezüst fényben, maga is fénnyé válva. Széttárt karjain a ballonkabát a két szárnya, nyomában a falka...

5.

Visszatérni.

Visszatérni a fontos dolgokhoz...

Fölmenni a kertbe. Nézni macskádat a fényes fűszálak között, kutyádat a babérbokor árnyékában, hallgatni a madarak csivogását, a szél duruzsolását a gyergyói havasokból áttelepített fenyőfák között...

Ülni a napernyõ alatt, kortyolgatni a kávédat, egy jó könyvvel az öledben, nem is föltétlenül azért, hogy olvass, csak, hogy legyen kéznél, ha már beteltél a virágzó meggyfán ugrándozó madár, a csészéd szélén sétálgató darázs látványával, föllapozhasd, beleolvashass, hogy írókkal, költõkkel beszélgethess, hogy visszazökkenj a hiteles, a valóságos életbe, és felejtsd el a felszínes zsivajt, ahol már nincs jelen az ember csak a tömeg, nincs jelen a dolgokra való elmélyült odafigyelés, csak a személyiségveszejtõ ujjongás vagy az önkontrollt gyilkoló gyûlölet.

Visszatérni!

Kutyád szemébe...

Gyermeked ölelésébe...

Isten tenyerébe.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf