Csernák Árpád: A parkban

Amióta meghaltak a szüleim, most járok először a budai lakásban. Holnap Pesten lesz fellépésem. Éjjel érkeztem, és nem féltem fölmenni a lépcsőházban. Valamin  úgy látszik  mégiscsak túl vagyok... Bölcsesség? Közöny? Vagy csak egyszerűen: mérhetetlen fáradtság... Apám íróasztala. Dől belőle a kézirat. Sárgult papírokon réges-régi szövegek, többnyire kézzel írva...
Szédülés jött rám, a rosszullét környékezett. Mit kezdjek ezekkel a kéziratokkal? Egyelőre csak néhány rövidebb írást, levelet, káderlapot veszek magamhoz. Szerencsére apám írása kalligrafikus, tökéletesen olvasható. Mennyit írt, és mégsem lett belőle író... Különös gyöngeség, szédülés környékez... Miért?... Jól is érezhetném magam. Jól kellene magamat érezni... ha nem fojtogatna örökké a sírás. Akárhogyan is: itthon vagyok! Itt is: itthon vagyok. És mennyi év után!
Az öreg, zöld cserépkályha, apám ormótlan, poros íróasztala, képei a falon... Igen, még a képei is! A rólam készült, érzékenyen megrajzolt gyerekportré ceruzavonásai a megsárgult papíron, az ő pasztell-önarcképe: kicsi, zöld ág hajlik felé az aranyfényben, zöld parkban két pirosruhás nő egy padon, ezzel a képpel szerepelt a Szépművészeti Múzeumban..., csendéletek, aktok, tájképek... mindegyiket ő festette: az apám, aki soha nem lett festő sem.
Anyám feljegyzései egy kis rozoga asztalkán. Az egyik pepita füzet tetején ez áll: „Jáki L.-né szürke feljegyzései a szürke napokról.” Dobozokban régi fényképek: róluk, rólunk... apám levelei... Az egyikbe belekukkantok, így kezdődik: „Drága Szerelmem! Örültem itt hagyott drága soraidnak, csak még érdekesebb lett volna, ha a kádba helyezett hús és kávé mellett, valamit a konyhában és az előszobában is találtam volna: egy-egy papírszeletkét a kezed nyomával...”
Nem tudom, hányban írhatta, mert a levélen nincs dátum, de valószínűleg: úgy a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, mert így fejezi be: „Sokszor ölel, csókol Mindnyájatokat, Anyusnak, Sárikának, Zsuzsinak, Elluskának kézcsókom; csókolom az Endre barna arcát, a Béla pisze orrát, a Levi tapsi füleit, és a Te szád, öleléssel: V.”
Ez a „Levi” én lennék, én voltam, hát ebből próbálok következtetni a dátumra, ugyanis 6-8 éves koromig  valóban  nagy, elálló füleim voltak.
Éjjel 2. Félek, hogy nem tudok elaludni. Altatóul azt a módszert választom, hogy leltározok. Olyan tárgyat szemelek ki, ami inkább mulatságos, semmint felkavaró: a vitrint. Ez egy különösen abszurd bútordarab, így abban reménykedem: szórakoztató.
    •    polc: Egy ezüsttálca, egy törött ezüst virágtartó (két ágú), egy erdélyi fakereszt (kézimunka), egy giccses gyertyatartó, négy gyertyacsonkkal, két szürke (porcelán) és egy barna (ébenfa) elefánt, egy lila kehely (oldalán a lengyel sassal: ezt én hoztam anyáméknak Lengyelországból), öt csipketerítő.
    •    polc: 1 darab porcelán-balerina (torzó: mindkét karja letörve), 7 darab különböző porcelán edényke (rendeltetésük, számomra kifürkészhetetlen), egy halványkék porcelán-rózsa, egy virágmintás (törött-ragasztott) porcelán gyümölcsös tál, 1 darab golfozó nő (porcelán) narancssárga nadrágban, narancssárga főkötővel, halványzöld mellénykében, 6 darab csipketerítő.
    •    polc: 1 darab virágmintás desszertestál (porcelán), 4 darab (a fentiekhez hasonló) különböző porcelán edényke, 1 darab porcelán angyalka karácsonyfával, 1 darab piros fanyuszi, sziklás tájon kis alpesi faház (kézimunka), két (valódi értéket képviselő) bronzplakett, egy ülő porcelán kutya, egy ezüstgolyóval játszó, fekvő porcelán cica, egy porcelán leányka és egy porcelán legényke (a legényke kezében virágcsokor, mindketten sohasemvolt népviseletben), 6 darab csipketerítő.
    •    polc: 2 darab porcelán kulacs, 1 darab porcelán tálca, 1 darab népművészeti agyagkorsó, 3 darab ballagási batyu (egyiken hímzett szív, a másikon toboz és makk), 1 darab kisméretű fakulacs, 1 darab kisméretű faköpülő, 1 darab (törött-ragasztott) agyagló (Lipták!), több (gyerekek: általunk készített) piros papírszív, üdvözlő kártya, egy nagy, zöld üveg félig benzinnel, 7 darab csipketerítő.
 A vitrin. R.B. szemközt ült vele és nézte. Közben töltögetett magának termelői borából. Aztán elővette rejtegetett, volt szolgálati fegyverét és újra töltött. Egyenként lőtte szét a tárgyakat, pontosan célozva, egy lövést sem elvétve, aztán a szájába dugta a pisztoly csövét és még egyszer, utoljára meghúzta a ravaszt...
Persze nekem nincs termelői borom, és nincs (sohasem volt) semmiféle fegyverem, s ha lenne, akkor sem lőném szét ezeket a tárgyakat... ezek csak képzelgések... játszadoztam a gondolatokkal, viszont elaludni továbbra sem tudtam. Már csörömpöltek az első villamosok, és az az ismerős, szürke fény terítette be a szoba poros bútorait, amikor elkezdődött a roham. Váratlanul jött, ahogy szokott.  És ilyenkor már hiába veszem be a  gyógyszereket, kihányom. Viszont nem vettem be előbb, mert tudtam, hogy fellépésem lesz, és az nem jó, ha ilyenkor az ember tele van nyugtatókkal. Izzadok, remegek, nem tudok mozogni, nem tudok beszélni, megszűnök önmagam lenni, és úgy érzem: minden csak fájdalom... Nem, nem a fejem vagy a gyomrom fáj, nem a testem, nem én... minden: az egész világ egyetlen kibírhatatlan fájdalom... Nem tudom, hogy’ másztam el a telefonhoz, nem tudom pontosan, hogy’ hívtam föl, és azt sem, hogy’ jött be az orvos... nem tudom, hogyan altatott el... nyilván injekcióval, úgy szokott lenni... Egy dologra emlékszem: amikor felhívtam az éjszakai ügyeletet, egy női hang ezt kérdezte: „És nem tud bejönni?”
Reggel 7-kor fájdalommentesen ébredtem, és azonnal fel is keltem. Már kilenc előtt elindultam, holott a fellépésem csak délután 5-kor volt, de nem tudtam (nem mertem?) a lakásban időzni. A gyűrött ágynemű, az otthagyott injekciós tű, a véres vatta... és a többi: a lakás minden porszemével fájdalmat ébresztő fülledt-zavaros túlzsúfoltsága... és a megmagyarázhatatlan, a lezárhatatlan, a kielemezhetetlen: a múlt, az emlékek felkavart, zaklató vonulása...
Hideg vízben zuhanyozni, ruháimat magamra kapkodni és nekivágni... nekivágni... a napnak.
Egy kávét ittam a Császár-fürdő büféjében. Nem sokat segített. A kávétól remeg a gyomrom, de közben valami tompa, mély fáradtság húz a föld felé... legszívesebben eldőlnék, mindegy hol, épp ahol vagyok...
Leültem egy fakópiros padra. A közelben monoton kopácsolás. Falat vésnek? Utat törnek? Egy fűnyíró berreg? Az Árpád fejedelem útján járműtömkeleg bőg bűzös, mérgező gázokat okádva, kékesszürke homályba burkolva mindent. A Margit-híd remeg, dübörög... Attól kell féltenem: leszakad... de a madarak rendületlenül dalolnak-fütyülnek-diskurálnak ugyanúgy mint régen. Jobbra tőlem moszatos, tavirózsás, dísznádas medencében egy vízköpőből csobog a víz, a szemközti bokorban egy gázlámpa nyurga kovácsoltvas-teste bújik meg, mintha ittfelejtették volna, és a búra alatt az a meghitt halványsárga fény... Elaludt a lámpagyújtogató?... Nem, nem, ez most biztosan másképp van... valahogy központilag...
Ülök a Császár-kertben, egy padon , a játszótéren, ahová annak idején, kisiskolás koromban be-betértem hazafelé menet az iskolából. Miért? Hát természetesen a játékért, a játék lehetőségéért. Pedig nem volt nagy választék: mindig hiányos ülőkéjű hinta, nyikorgó libikóka, egy- két mászóka... hányszor kikaptam emiatt!
Második elemista voltam, és szerettem egy kis kerülő úton hazamenni: a parkon át, utamat megszakítva hintázással, fáramászással, verekedéssel. Kellett ez, nagyon kellett! Ezek voltak a    viszonylagos  szabadság percei. Az iskolai feszültségek után, a hazai feszültségek késleltetése. Mert az iskolában is, otthon is rettenthetetlen (mert rettegő) felnőttek fennhatósága alatt álltam, akik bármit megtehettek velem, mint ahogy velük is megtehettek bármit. Az ötvenes évek elején voltunk.
Ezekkel a kitérőkkel kissé később értem haza, mintha egyenesen, a legrövidebb úton mentem volna, ahogy „rendes úri gyerekhez illik”. Hányszor hallottam ezt, és nem igazán értettem. Egyik alkalommal anyám azt mondta: „Ha még egyszer iskola után elcsavarogsz ezekkel a proli kölykökkel iskola után: huszonötöt verek a meztelen fenekedre!” Ezt nem tudtam komolyan venni. Így aztán másnap sem siettem haza. Igaz, kitérőt nem kívántam tenni, nem indultam a park felé, de egyik osztálytársammal lassan bandukoltunk, és valami ködös faji kérdésről beszélgettünk, meg-megálltunk, vitatkoztunk, neked mi bajod van a zsidókkal, kérdezte Ollé, nekem semmi, akkor mért mondta a Schmideg, hogy nem mész fel többet hozzá, mert zsidó, ne hazudj, ilyen hülyeséget nem mondhatott, a legjobb haverom... szó szót követett, püfölni, rugdalni kezdtük egymást, táskáinkat egymás fejéhez csapkodtuk. A különös az volt, hogy jólesett. Kicsit kitombolhattuk magunkat, levezethettük az órákon felgyülemlett feszültséget. Eközben láttam a bátyámat a túlsó oldalon, de nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget.
Hazaérve anyám azonnal közölte, hogy ezért a késésért megkapom a huszonötöt a meztelen fenekemre. Ő is mosolygott, én is mosolyogtam; mondom: egy pillanatig nem tudtam komolyan venni a dolgot. Hogy késtem, erre könnyen rájöhetett, hiszen ismerte az órarendemet, de azt is hozzátette: különösen kijár nekem a verés, mert nemcsak késtem, de verekedtem is, méghozzá az utcán. Ezt pedig — éles logikámmal azonnal rájöttem — csak a bátyámtól tudhatja, hiszen a verekedésnek nem voltak rajtam nyomai...
Másnap, az amúgy is pocsék, hideg és szürke reggelek egyikén, amikor iskolába kellett mennem, arra ébredtem, hogy anyám lehúzza rólam a takarót, aztán lehúzza a gatyámat, és szépen ráméri a fenekemre egy főzőkanállal a huszonötöt. Akár a mesében. Felnéztem — a hirtelen deressé átváltozott — ágyamról, és anyám mosolygó arcát láttam. Mellette két bátyám állt vigyorgó képpel. Nem a verés fájt, hanem — először is — a „hideg fejjel kiterveltség”, az indulatnélküliség, másodszor pedig — és ez igazán — bátyáim röhögése, és hogy anyám tűri, hogy végignézzék és röhögjenek a megalázotton.
És mégis! Újra és újra betértem ide a parkba. A játszótérre. Megérte. A játék! Az a néhány percnyi  felhőtlen   játék. A szabadság hiedelme! Megérte még a verést is.
Valami változás azért történt: a játszótér egyik végét körbezárták vasráccsal, leaszfaltozták, kiraktak két vaskaput (ó, az emberi lelemény és jó ízlés határtalan): az itt lakó környékbeliek létrehoztak egy focipályát. Óriási!. Rúgják is a labdát jó néhányan: öregebbek, fiatalabbak; fehér hosszúnadrágos és lasztex-fürdőgatyás... Loholnak a labda után, nagyokat ordítanak, izzadnak a flaszteren, a maguk szerkesztette ketrecben, koszosak, porosak...  talán  ha hazamennek ők is „kikapnak”, de megéri. Nekik is megéri. A játék!
A Margit-híd budai hídfőjénél, az aluljáróban vettem egy újságot. Belenézzek? Hova menjek? Mit csináljak? Ilyenkor, fellépés előtt már nem tudok semmi másra koncentrálni. Talán moziba kellene menni. Vagy uszodába... fürdőbe... Nem tudom. A fellépésig még sok idő van. Le kéne dőlni egy órára, kinyújtózni és heverni... De hol? A verseket tudom, felkészültem. Semmi... Semmit... Nem  kell gondolni semmire, nem kell tenni semmit. Talán csak ezt: ülni a gyerekkor játszóterén és bambulni, üresen... üresedve... és töltődve, telítődve... Még egyszer átolvasni az anyagot... Légy nyugodt! Bízzál magadban! Évtizedek óta csinálod... Aztán elindulni... jó korán, mert ilyenkor bármi megtörténhet. Ahol körül kell nézni, ott most háromszor körül kell nézni... az utat, amit máskor öt perc alatt teszel meg, most tedd meg félóra alatt... Ne vezess! Tömegközlekedési eszközre ne szállj föl! Az még veszélyesebb! Ott emberek vannak. Sokan. És te kiszolgáltatott vagy. Senki nem tudja: mire készülsz. Mért olyan nyugodt ez a pasas? És miért ilyen elegáns? Mért ilyen lassú és nagyképű?... (A rémületből fakadó tartózkodást sokan nagyképűségnek vélik.)
Már csak két srác rúgja a labdát, és egy anyuka hintáztatja csöppségét: színes garbó, kék tréningnadrág, szandál, simléderes sapka... Hintázik. „Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogyan talpig zúzmarásak. / Mozdíthatatlan függönyök. // Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög...”*  ismételgetem. Felálltam. („Fel kell állni! El kell indulni!”) Elindultam..
Az est  végül is  jól sikerült. Tudhatnám: általában jól sikerül,
akkor mégis miért előtte ez az üresség, ez a halálfélelem?
A budai lakásba nem megyek vissza. Az autót itt hagyom: ilyen állapotban nem vezethetek. Kimegyek az állomásra: előbb vagy utóbb majd csak indul egy vonat...
Amikor így „megsuhint az elmúlás szele”, másnap kábán támolygok az emberek között, mint aki odaátról jött... vagy nem is jött... még most is ott van, és akik jönnek vele szembe, nyüzsögnek-lökdösődnek körülötte: lidércek, szellemlények... Arcuk nincs, csak színük, fényük, ritmusuk... Most még jól is esik: csak vigyetek, lökdössetek szellemtestvéreim...
A HÉV földalatti megállójának szürke fényében, a túlsó oldalon fehér ruhás pici lány rohangászik föl s alá a vörös műanyagszékeken gubbasztó árnyak előtt... Vagy röpköd?
Rohanó, nyüzsgő áradat a Batthyány-téren... dobozokkal, szatyrokkal... hangoskodva, lökdösődve... Közéjük ékelődöm én is... fölveszem a ritmusukat... Vigyetek!...

*Nemes Nagy Ágnes: Fák (részlet)

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf