Jankovics Zoltán: Busó – Egy komondor története II. rész

A Nyurga meg a Rigó

Az éj leple alatt csendes járású, könnyű lovaskocsi közeledett a ludas-tavi tanyához. A gyeplőt egy tagbaszakadt férfi tartotta a kezében. Borostás arcát karimás kalap árnyékolta, csak szúrós szemei villantak meg néha a csillagok fényében. Mellette gonosz tekintetű, hórihorgas, vézna alak ült. Lábával a bak alatt matatott. Félrerúgta a durva pokrócot, és lepillantott, hogy megvan-e még, amit keres. A félhomályban egy feszítővas és egy vadászpuska sziluettje bontakozott ki a takaró ráncai közül. Nyurga cimborájához hasonlóan sokat látott, régi zsivány volt, de mégis mindig rájött a szívdobogás, ha bevetésre indult. A fegyver látványa azonban megnyugtatta valamelyest. Felemelte a fejét és megpillantotta a házat. Mintha világosság szűrődött volna ki az egyik ablakából.

     - Te Rigó, ez otthon van! - fordult a társa felé.

     - Nincs - vetette oda mogorván amaz.

     - Világot látok.

     - Mindig világot gyújt, ha elmegy. És minden éjszaka elmegy. Ne szarjál be egy lámpától!

     - Nem szartam be. Csak nem akarok megint vért ontani - válaszolta csendesen a másik. Egy darabig hallgattak mindketten. Majd újfent a Nyurga szólalt meg:

     - Kutya van-e?

     - Van. Egy növendék meg egy kölyök. Nem lesz gond velük.

     Aztán többet már nem beszéltek.

     A kocsi kisvártatva befordult a tanya udvarára. Csendben lesurrantak a bakról mindketten. Rigó vállára vette a puskát, és elfoglalta figyelő pozícióját egy olajfűz takarásában. Nyurga marokra kapta a pajszert, és nekiállt a bejárati ajtót megdolgozni. Jóformán neki sem kezdhetett, mikor feltűntek az akácos irányából a kutyakölykök. Az akita rohant elöl. Habozás nélkül rontott neki a betörőnek. A nehéz feszítővas lesújtott. Gerinc reccsent. A japán kutya élettelen teste Nyurga lába mellé hengeredett. A zsivány újra felemelte a pajszert. Kicsin volt a sor.

     - A komondort ne! - rivallt rá hirtelen Rigó. A váratlan kiáltás kizökkentette egy pillanatra Nyurgát, az ütés lendülete megakadt, így a vas kissé irányát vesztette. A csapás nem volt halálos, de eltörte a bal mellső mancsot, elrepesztette az állkapocscsontot, és darabokra zúzott néhány fogat. Kicsi bénultan, tehetetlenül vergődött mintegy fél méterre támadójától. Puha kölyökbundáját mindenütt vér borította. Mellkasából morgás, hörgés és sírás egyszerre szakadt fel. Nem a törött csontok és fogak fájtak a legjobban, bár sajogtak veszettül azok is. De az érzés, hogy nem tudta a Gazda portáját megvédeni, szinte elviselhetetlen volt számára. Őrjöngött kínjában és dühében. Marni, harapni, támadni akart. De sem az állkapocs, sem a láb nem engedelmeskedett többé.

     Nyurga diadalittasan emelte végső csapásra a pajszert:

     - Elhallgatsz majd mindjárt, te nyomorult!

     - Meg ne próbáld, te anyád szégyene, mert a beleidet etetem fel ezzel a szerencsétlen kölyökkel!

     Rigó hangja vészjóslóan csattant a pusztai éjszakában. Nyurga pedig ismerte már eléggé ahhoz, hogy tudja: nem viccel. Úgy fordult felé, hogy a vasat nem engedte le.

     - Mit akarsz Rigó? Elittad tán a maradék eszedet is?

     A hold hideg fénye félelmetesen csillant meg a vadászpuska csövén. A torkolat fekete szempárja egyenesen Nyurga hasára nézett.

     - Azt akarom, hogy hagyd a komondort békén, és tedd a dolgodat, amiért idejöttünk! Már eddig is túl sok időt vesztegettünk hiába.

     Nyurga nem ellenkezett. Kicsi pedig saját vérében fetrengve, félig bénára verve volt kénytelen végignézni, hogy szeretett gazdája minden vagyonát kocsira pakolják mocskos bitangok, majd dolguk végeztével gyertyát gyújtanak a ház urának asztalán, kinyitnak egyet a borai közül, jóízűen elfogyasztják, majd épp mielőtt felkel a nap, elhajtanak és eltűnnek nyomtalanul a végtelen pusztai homokon.

     Sem a Rigó, sem a Nyurga nem került rendőrkézre. Ekkor legalábbis még nem. Rigó csuklóján öt évvel később kattant a bilincs egy kocsmai késelést követően. Nyurga ekkor már nem élt. Neki egy parasztember állított fokost a homlokába, miután éjszaka furcsa matatásra ébredt, és a tolvajt egy feszítővassal a tisztaszobában találta. Rendőrt hívni eszébe sem jutott. Nyurgát elásta a pusztában. Azóta sem kereste senki.

      

Babaton Bácsi

Kicsit a Jó Boszorkány megint rendbe hozta. (Legalábbis ami a fizikai sérüléseket illeti.) A Gazda könnybe lábadt szemmel tartotta a bolyhos kis komondorfejet, miközben a doktornő a szilánkokra zúzott tejfogakat a sérült állcsontból kioperálta.

     - Meg fog gyógyulni, ne aggódjon! - próbálta vigasztalni a férfit. - Ezek helyett a fogacskák helyett majd tökéletes végleges agyarak nőnek. A repedés már mostanra is sokat javult. Ami pedig a lábat illeti, nos én kilencven százalék esélyt látok arra, hogy még sántítani sem fog.

     A Jó Boszorkány ezúttal sem tévedett. Kicsi fél év elteltével ismét tökéletes egészségi állapotnak örvendett, senki meg nem mondta volna róla, hogy mi történt vele korábban. A tanyai eseményekre már egy árnyalatnyi bicegés sem emlékeztetett. A Gazda azonban ekkor már messze járt. Az állás, amiért az Alföldre jött, egyik napról a másikra szűnt meg. Zsíros ajánlatot kapott helyette munkáltatójától, de külföldre kellett mennie érte. Először hallani sem akart róla. Úgy érezte, bármi áron, de Kicsi mellett kell maradnia. Aztán, ahogy fogyott a pénz, muszáj volt belátnia, hogy hiába a ragaszkodás és a szeretet, ha még egészségügyi ellátást és ételt sem fog tudni a kutyának biztosítani. Nehezen ugyan, de meghozta a döntést. Egy hónap haladékot kért, hogy a tanyát értékesíthesse, és a komondor számára olyan helyet találjon, ahol nyugodt szívvel hagyhatja hátra. Babaton bácsit a Jó Boszorkány ajánlotta neki. Kicsi hamarosan beköltözött az öreghez. Visszakerült arra a környékre, ahonnét származott. A Gazda pedig, akinek a keze az eső utáni erdők buja televényillatát árasztotta, végleg kilépett az ifjú komondor életéből. Elrepült nyugat felé a felhők felett. A szíve nehéz volt, nagyon-nagyon nehéz. Esküvel fogadta meg, hogy ha Magyarországra vissza is tér, az Alföldre többé be nem teszi a lábát.

     Babaton bácsi egzotikus hangzású nevét nem a keresztségben nyerte. Eredetileg Adalbertnek hívták. (Döntse el mindenki maga, hogy az “Adalbert” szebb-e, jobb-e, kellemesebb hangzású-e a Babatonnál…) Fiatal korától a dohányiparban dolgozott és szenvedélyes bagós volt maga is. Módszeresen élvezte ki a füstöt, a gyufa sercegését, és általában a cigarettázás szertartásának minden apró mozzanatát. Azután egyszer csak furcsa, rémisztő képek kezdtek megjelenni a dohánytermékek dobozain. Adalbert bácsit legjobban egy daganatos tüdő fotója rémisztette el. Alaposan belerondítottak az élvezetébe. Lassan rögeszméjévé vált, hogy tüdőrákban kell majd elpusztulnia. Ez így nem mehet sokáig! - szokta mondogatni magában. Ennél tovább azonban soha nem jutott. Képtelen volt szabadulni a nikotin rabságából. Az isteni szikra, a tubák egy kosztümös angol film nyomán pattant ki a fejéből. Beszerzett néhány adag dohánylevelet, és nekiállt házilag burnótot készíteni. A tubákolásban, ha lehet, még nagyobb élvezetet talált, mint a füstölgésben. Megvolt a szükséges nikotinbevitel is, csak már nem szájon át, hanem az orron keresztül érkezett. Kátrány és égéstermékek nélkül. Adalbert bácsi immár minden nehézség nélkül tette le a cigarettát, és a tubákolás legnagyobb hódolójává vált. Ezt természetesen kollégái is tudták róla. Harminc éves munkaviszonyát ünnepelte a cégnél, amikor főnöke részt vett egy afrikai tanulmányúton. Kitűnő alkalom volt az ajándékozásra, és hazatérte után egy kicsiny kék fedelű tégelyt nyújtott át az öregnek. Testes, aromás tubák volt benne, a fekete kontinens igazi kincse. A dobozkát, melyen a “Babaton” felirat díszelgett, ammónia, istállótrágya, és kókusz illata lengte körül.

     - Parancsolj Adalbert, egy kis egzotikum a jubileum alkalmából, ha már felköltöztetted a rákot a tüdődből az orrodba.

     Adalbert bácsi kissé elkeseredve a hírtől, hogy az orrüregben is lehet rákot kapni, de mégis boldogan vette birtokba a tubákot. A következő hetekben ódákat zengett róla, fűnek-fának újságolta csillogó szemekkel, hogy a Babatonnál nincs jobb, a Babaton így, a Babaton úgy… Ezek után nem csoda, hogy rajta ragadt a név.

     Mint ahogy nem csoda az sem, hogy Kicsi Babaton bácsit leginkább a tubákillattal azonosította. Meg a halszaggal, ami a burnóton gyakorta átütött. Babaton bácsi ugyanis nem csak a kutyákat szerette végtelenül, hanem a halakat is. Utóbbiakat sütve, rántva, halászlébe főzve vagy egyéb ínyencség formájában látta a legszívesebben. Szenvedélyes horgász volt az öreg. Kicsi gyakorta elkísérte a Tiszára, vagy a közeli vizek valamelyikére. Élvezték a csónakázást, az ártéri erdőt, a végtelenül hömpölygő időtlen folyót, és legalább annyira egymás társaságát. Kicsi sokat komolyodott. De valószínűleg a homoki tanyán történt események is hozzájárultak, hogy befelé forduló, embert nem kedvelő kutyává érett. Az öreg nagyjából ugyanennyire volt haragban a világgal és általában az emberiséggel. Jól megértette tehát egymást a két mufurc. És bár a Gazda helyét Babaton bácsi soha nem foglalhatta el a komondor szívében, a hatalmas eb bármire kész lett volna az öregért. A tápai háznak sem előtte, sem azóta olyan elszánt őrizője nem akadt, mint amilyennek Kicsi bizonyult. A Nyurga-fajtáknak most már esélye sem lett volna vele szemben. Szépen alakult a szőrzet is. Babaton bácsi elérkezettnek látta az időt, hogy nekifogjon a komondorzsinórok kialakításának. Ez is egy olyan tevékenységnek bizonyult életükben, ami mindkettejüknek sok örömöt és élvezetet okozott. Ahogy múlt az idő, úgy jöttek ki ők ketten egymással egyre jobban.

     Aztán Babaton bácsi váratlanul meghalt. Nem tüdő-, és nem is orrüregi rák vitte el, hanem a Tisza. Egy meredek partfalról esett a vízbe, és bár jó úszónak számított, nem jött ki belőle többé. A holttestére sem akadtak rá soha. A sors fintorgott egyet, és Babaton bácsi, aki oly sok halat evett meg életében, végül a halak eledele lett. Kicsi az utolsó horgászatán nem volt vele.

      

A rokonok

    
Babaton bácsi tápai háza nem volt ugyan kacsalábon forgó palota, de elég jelentős értéket képviselt ahhoz, hogy elkeseredett és hosszan tartó marakodást robbantson ki a hátramaradt rokonok között. A bejutás nem volt egyszerű, mert Kicsi senkinek sem engedte meg, hogy az öreg távollétében az udvarra betegye a lábát. Két hét elteltével aztán már eléggé éhes volt ahhoz, hogy hagyja magát lekenyerezni, és egy óvatlan pillanatban nehéz acéllánc végén találta magát. A rokonok pedig végre nyugodtan széthordhattak mindent, ami csak mozdítani tudtak. Kicsivel többé nem törődött senki sem.

     Mivel Babaton bácsi maradványai nem kerültek elő, hagyatéki eljárást nem lehetett lefolytatni. Benne volt a pakliban, hogy holttá nyilvánításra éveket kell majd várni. A ház addig senkié sem lehetett. Ám a család egyik élelmes tagja, Babaton bácsi legkisebb lányának férjeura úgy gondolta, hogy az ingatlanért való harcot jobb esélyekkel lehet majd megvívni, ha már eleve birtokon belül tartózkodnak. Nem sokat teketóriáztak hát, hamarosan beköltöztek a házba.

     Addigra Kicsi több mint tíz kilót fogyott. A szomszédok könyöradományainak köszönhető, hogy éhen vagy szomjan nem pusztult. Új “gazdái” sem kényeztették el. Néha-néha löktek csak oda neki egy tál vizet, vagy áztatott kenyérhéjat. A férj félt a komondortól, akit egy pillanatra sem mert a rabláncról eloldani. Félelmét pedig úgy próbálta leplezni a felesége előtt, hogy amikor csak tehette, alázta és verte a kutyát. Ha ugatott, azért mert hangos. Ha nem ugatott, akkor azért, mert semmirekellő és ingyenélő. Kicsi eltángálására külön husáng volt rendszeresítve, amit az ember mindig a keze ügyében tartott. A komondor pedig napról napra magányosabbá és elkeseredettebbé vált. A jó szó, a szeretetteljes emberi érintés, vagy bármiféle szociális kapcsolat távoli emlék volt már csak számára. És ahogy ezek a dolgok sorra tovatűntek, helyet adtak valami másnak: az acsarkodó ősi fenevadnak. Az asszony látta mindezt, és szomorúság vett erőt rajta apja szeretett kutyájának romlása miatt, de szót emelni az érdekében nem mert. Tudta, hogy az ember keze könnyen jár, és a furkó bizony eltáncolhat az ő hátán is. A komondor pedig minél agresszívebbé és zárkózottabbá vált, annál több verést kapott.

     Aztán egy balszerencsés estén a férj egy kicsivel többet ivott a kelleténél. Nagyot döndült a vaskapu, ahogy hazaérve bevágta maga mögött. Keresztültántorgott az udvaron. A bizonytalanul mozgó ember látványára izgatottság vett erőt a kutyán. Mellkasából mély morgás tört elő. A férfi keze a botot kereste, pillantása pedig a komondor tekintetét.

     - Gyere csak, te dög! Megmutatom én mindjárt, hogy ki az ura ennek a háznak! - hörögte, és ütésre emelve a husángot, a láncot rángató, acsarkodó kutyára rontott. Egyetlen lépéssel vétette csak el a távolságot. De ez pont elég volt Kicsinek ahhoz, hogy a botot tartó kézre vesse magát és egy gyors harapással kettéroppantsa azt.

     Hangos sikoltozás verte fel a porta csendjét, melybe cifra káromkodások vegyültek. Az ember tenyeréből és kézfejéből patakzott a vér. A felhasított bőrcafatok nyomán csontok fehérlettek elő. Az asszony a konyha ablakából figyelte a jelenetet, és azon kapta magát, hogy azt kívánja: bárcsak elszakadna az a lánc! De a horganyzott acél szemek kitartottak, és a részeg - bár erősen vérzett és nagy fájdalmai voltak - most már biztonságos távolságra volt a tajtékzó kutyától. A mentők viszonylag gyorsan kiérkeztek. A kocsihoz kísérték a sérültet. Az hátrafordult mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte, aztán a fenyegetéssel vegyes káröröm hangján odaszólt a komondornak:

     - Holnap aludni mész.

     Közeledett a hajnal, és az asszony szemére még mindig nem jött álom. A férjére gondolt. Az urára, aki most kórházi ágyon fekszik a hitvesi ágy helyett, meg az egész kisiklott, félresikerült életükre. Úgy ahogy volt, kócosan és hálóingben ment ki az udvarra. A komondor felkapta a fejét és morogni kezdett. Az ajtó mellett ott állt falnak támasztva a husáng. Az asszony nem nyúlt érte. A kutya felé indult. Barna foltot kellett kikerülnie. Az ura megalvadt vére volt az. Most már csak fél méter választotta el a kutyától. Lehorgasztotta a fejét, mint aki végre megadja magát a sorsának. Egy kis ideig állt ott, szinte pőrén a csillagsátor alatt, aztán csendben, mintha imát mormolna, beszélni kezdett az állathoz:

     - Ide figyelj, komondor! Én most odamegyek hozzád, lesz ami lesz. Leveszem a nyakadról azt a láncot, és kitárom előtted a kaput. Menj isten hírével, és keress magadnak nálunk jobb embereket! És ha valamilyen csoda folytán értenéd, amit most beszélek, akkor kérlek szépen, hogy bocsáss meg nekünk!

     Kicsi lelki szemei előtt egy pillanatra felrémlett a Jó Boszorkány képe a zsolozsmázó hang nyomán. De tudta, hogy most nem ő áll előtte. Minden izma és idegszála megfeszült. Szőre borzolódni kezdett, ínye hátrahúzódott fogairól. Ha az asszony akár csak egy meggondolatlan mozdulatot is tesz, a tragédia elkerülhetetlen lett volna. De nem tett. Lassan nyújtotta ki kezét a kutya felé. A komondor alig észrevehetően megrándult az érintés nyomán, de hagyta, hogy a nő lecsatolja róla a láncot. Szabad volt. Az asszony szinte transzállapotban fordult sarkon és indult a kapu felé, hogy ígérete szerint szélesre tárja azt. Kicsi megállt a küszöbön és szimatolni kezdte a kilincset, melyen még mintha érezhető lett volna Babaton bácsi tubákos halszaga. A kéz megint kinyúlt felé. Ezúttal kicsit bátrabban. Az asszony el akart köszönni tőle. A hatalmas kutya oldalra lépve kitért a simogatás elől, majd sarkon fordult, és a Tisza irányába elügetett.

     Kicsi hónapokig kóborolt a környéken. Nem tudni, hogy Babaton bácsi nyomait kereste-e, esetleg a Jó Boszorkány kisugárzása tartotta itt, vagy csak azért nem akarózott máshová mennie, mert végtére is ez volt a szülőföldje. Az embert messziről kerülte. Az emberek is őt. Féltek a termetes, loncsos és ápolatlan kutyától. A sintérnek nem sikerült befognia, pedig jó pár alkalommal riasztották a komondor miatt, aki egyre rémisztőbb külsőt öltött. Lesoványodott, szőre mocskos és merev nemezpáncéllá kezdett összeállni, kitűnő élő- és búvóhelyet nyújtva az élősködők tömegeinek. Bizony a híres-hírhedt komondorbunda, a fajta legfőbb ismérve, ami annyiszor tett már jó szolgálatot az ősöknek, amikor farkasok harapásaitól vagy az időjárás viszontagságaitól óvta őket, most viselője börtönévé lett. Talán csak egyszer látta hasznát, amikor könnygázzal próbálták meg lefújni. Ahogy teltek a napok és szaporodtak a hányattatások, a szőrzet egyre kényelmetlenebbé és nehezebbé vált. Akadályozta a mozgásában, és szinte lehetetlenné tette a vadászatot bárhol másutt, mint nyílt terepen. Ugyanis Kicsinek - annak ellenére, hogy pásztorkutya volt - vadásznia is kellett, ha élni akart. Az emberek szemetében talált táplálék, vagy amit a gazdaságukból orozni tudott, gyakorta kevésnek bizonyult elgyötört teste számára. Volt úgy, hogy dögre is ráfanyalodott. Néha tettek ki neki ennivalót az erdőjárók vagy a horgászok, akik tudtak a “szellemkutya” létezéséről, és rendszeresen látták felbukkanni bizonyos helyeken. Aztán egyszer csak érintetlenül ott maradtak a kirakott maradékok. Kicsi örökre eltűnt a Tisza-Maros szögének vidékéről.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 12 19 jankocsm archiregnum1209 sztkorona MINI szentmihálynap kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf