Csernák Árpád: Csömör

„Túl sok állati eltorzítja a kultúrembert,
 túl sok kultúra beteg állatokat eredményez.”
                                        C.G. Jung


Véget ért a nyár. Most már bereteszelem a kaput, kétszer kulcsra zárom az ajtót, lehúzom a redõnyöket, ágyúimat csövükkel az utca, a külvilág felé fordítom, kikapcsolom a csengõt, a telefon zsinórját kihúzom, háromméteres drótkerítésembe áramot vezetek, bekapcsolom a hangtompítókat és leülõk kedvenc karosszékembe. Hazaértem. Lábamnál a kutyám, ölemben a macskám, vállamon az óriáspapagájom. A kutyám elégedetten szusszantgat, a macskám dorombol, a papagájom a fülem szélét csipkedi és azt mondogatja: Karrrcsi kretén krapek, Karrrcsi kretén krapek... A papagájomat Karcsinak neveztem el. Engem is így hívnak. Eleinte töprengtem, hogy a "Karcsi kretén kripli" vagy a "Karcsi kretén krapek" alliterációt tanítsam-e be neki, végül az utóbbi változat mellett döntöttem, mert az elsõ nem lett volna találó, hiszen közismerten megnyerõ külsejû férfi vagyok. Megnyerõ külsejû és behízelgõ modorú, persze épp csak annyira és úgy, amennyire és ahogy szeretik a nõk. Most úgy gondolom, az lett volna a legjobb, ha erre tanítom a papagájomat: "Karrrcsi kurrrvapecér"...
Judittal a vonaton ismerkedtem meg. Mellettem ült: nyurga, melles—faros, kipirult arcú, loboncos hajú, szőke nőstény. Nem volt rajta harisnya, a cipőjéből is kibújt: ott fehérlett mellettem két hosszú, húsos, a kánikulától enyhén a műbőrhuzathoz ragadó combja, amiket hol egymásra csapott, szinte durván, hogy csak úgy cuppant, hol kissé széttárt, szoknyáját felhúzta és lebegtette, így hűsítve ágyékát, fészkelődött és nyögdécselt, néha rám nézett, mintha segítséget várna, kigombolta a blúzát, rázta szőke loboncát, aztán kis tükröt vett elő a táskájából és rúzsozni kezdte vastag száját...
Nem szálltam le ott, ahol akartam. Másnap elindultunk a tengerhez. Egész úton én vezettem életveszélyes szerpentineken, vérlázítóan szép, vad tájakon át, s bár jó néhányszor megálltunk, hogy enyhítsük egymás teste iránti éhségünket, még naplemente előtt megérkeztünk Omisba.
Judit egész úton meztelen volt. Végre megszabadulhatott idegesítő gönceitől. Nem csoda hát, hogy nem álmosodtam el, és néha meg kellett állnom, hogy foglalkozzam ezzel a vadregényes, minden porcikájában örömre és örömszerzésre termett testtel, hol grandiózus vénuszdombját, hol tömör, mégis lágy, izmos, tehetséges istenek által formázott, eleven farát bámulva, verejtékben úszva a tűző napon, deliráló tücsökciripelésben, méhek és el—elhúzó autók zümmögésében...
Felvertük a sátrat és azonnal fűtődni mentünk. A Nap már lebukott, de a horizont még égbekiáltóan fényes volt, és a tenger leírhatatlan, kifejezhetetlen színekben tündökölt, kellette magát, és a kavicsok a parton, mind megannyi élvezni tudó és élvezetet okozó, parázsló sejt... Izzó testünk a simogató hűs vízben, csak nyögtünk és jajgattunk a gyönyörűségtől, de egyetlenegyszer sem hangzott el ez a szó: szerelem, vagy szeretlek, csak folytatódtak az egymás kielégítésére tett ádáz, gyönyörű küzdelmek, vízben és sziklákon, a szabad ég és a sátor narancsszín ponyvája alatt, de nem tudtunk betelni egymással...
A nyár végére mégis elegünk lett az egészből. Csúnyán egymásnak estünk. Ő le "perverz állatozott", én "lekurváztam", mert  valószínűleg  valami..., valami nagyon fontos hiányzott a kapcsolatunkból.
Néhány nappal később ijesztő állapotba kerültem. Mélységes szégyenérzet és elmezavart okozó vágy váltogatták bennem egymást. Sötét, szélsőséges gondolatok foglalkoztattak. Ismét rászoktam az altatókra.
Ritkán megyek orvoshoz, de most úgy éreztem, segítségre szorulok. Szerettem volna találkozni pszichológus barátommal. Kerestem, de nem volt otthon. Helyette a lánya: Ágika fogadott.
Az ő utcájukban még most is bazaltkövek vannak.
Már alkonyodott, mire fölértem a dombra.
Ágika ott sepregetett a házuk előtt. Ciroksöprűvel tisztogatta az utcakövek közti réseket. Akkurátusan dolgozott, eltávolítva onnan minden apró kavicsot, porszemet. Szürke nadrágja, szürke kabátkája, szürke haja, fakó, fonnyadt arca, savószín szeme belemosódott az utca hamuszín szürkeségébe, csak az alkony vont köré különös, tüdőszínű fényt. Indultam a kapu felé.
 Bemész?  kérdezte Ágika, szinte riadtan. Már bent voltam az árnyékos, köves kis udvaron.  De patkányok vannak bent.
— Patkányok?
— Igen. Egy nagy és két kicsi — mutatta a kezével —, félni lehet tőlük... Bemész? Apáék csak tíz után jönnek meg...
— Gondoltam, azért veled beszélgethetnék... — Semmiképpen sem akartam sarkon fordulni, amikor kiderült, hogy nincs otthon a barátom.
— De... mondom... patkányok vannak bent... — látszott rajta, hogy valóban fél — ...épp az előbb borogattam a sebemet... mert van egy sebem...
— Megsérültél? Hol? — Két kezét az ágyékához szorította. Már bántam ostoba kérdésemet.
— ...éppen borogattam a sebemet, amikor a mellemre meg a hasamra ugráltak a patkányok... Undorító! Ezért is járok nadrágban... de a sebem fáj... — Kiléptem a ház elé. — Sokat félek.
— Én is — mondtam a világ legtermészetesebb hangján. Jelentéktelenné vált, hogy ez a félelem egészen más természetű.
— ...de van, amikor csak szomorkodom.
— Én is. Gyakran.
— Akkor nem jössz be... — inkább állította, mint kérdezte, szinte reménykedve. Szemlátomást megnyugodott, amikor elbúcsúztam tőle.
Ahogy lefelé baktattam a girbe-gurba kis utcákon, és a folyópartra értem, eszembe jutott egy régi történet. Ágika kislány korában néptáncos volt. Próbáról ment hazafelé késő este, a folyó partján. Itt nem voltak lámpák, csak a kissé odébb húzódó utcáról szivárgott ide némi fény, és meg-megcsillanva visszatükröződött a víz felszínéről. A különös megvilágításban titokzatos lényekként guggoltak a bokrok, ezüstös fényű faágak nyúltak a folyó fölé, néha egy-egy béka ugrott a vízbe, nagyot csobbanva...
Én is szerettem esténként erre sétálni. Itt mintha álomban jártam volna. Ezen az estén is. Egyszerre fojtott, mégis rémisztő sikolyra lettem figyelmes. Vaktában elindultam a félhomályban, a hang irányába... A sikoly megismétlődött, és egy halk, gyámoltalan, alig érthető "Segítség!"-et is hallottam. Rémült kislányhang volt. Gondolkodás nélkül üvölteni kezdtem és csörtettem gödrökön, fűcsomókon, bokrokon át... Hirtelen kivált a sötétből egy alak és futásnak eredt. Mire én leértem a folyópartra, a sikoly feltételezett helyére, ő már a fenti sétányon futott. Megpróbáltam utolérni, de hamar be kellett látnom, hogy ez lehetetlen. Segítség pedig nem érkezett. Megkerestem a hang tulajdonosát. Ágika volt az. Egy bokor aljában kuporgott, és keservesen zokogott. Nehezen sikerült rábeszélnem, hogy megmozduljon...
Amikor valamivel világosabb helyre értünk: látszott, hogy a ruhája tépett, a haja kócos, tekintete... eszelős?... nem tudom, nem tudok rá jó szót... A tekintete olyan volt, mint aki hirtelen ráébred valami borzalomra, és tudja, hogy ez a borzalom most már elkíséri élete végéig.
Többet nem táncolt.
Véget ért a nyár. Bereteszelem a kaput, kétszer kulcsra zárom az ajtót, lehúzom a redőnyöket, ágyúimat csövükkel az utca felé fordítom, kikapcsolom a csengőt, kihúzom a telefon zsinórját, háromméteres drótkerítésembe áramot vezetek, leülök kedvenc karosszékembe és káromkodni tanítom a papagájomat.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf